Megszólalt a magára hagyott, halált okozó rezidens

– Szólíthatom még, úgy hogy doktornő?

– Egyelőre még igen.

– Meddig?

– A másodfokú ítélettől függ. Hogyha elmarasztalnak, addig, hogyha ott nem, akkor tovább.

– De ha elmarasztalják, akkor az azt jelenti, hogy eddig, amit belefektetett – hány év is? - ...

– Ha csak az egyetemet számoljuk meg az utána lévő rezidens időszakot, akkor az 9 év. Ha azt az időszakot számoljuk, hogy mióta készülök erre, akkor 13-14 év.

– 14 évet kidobunk az ablakon, azért mert… Nem is tudom ezt, hogyan fogalmazzam meg. Egy nagyon egyértelmű dolgot nézett el. Olvasgatja az ember a kommenteket minden egyes hír után, ami erről szól és mindegyik azt állítja, hogy ez lehetetlen.

– Hát igen ez érdekes, hogy pont erről beszél mindenki, mert végül nem is ezért ítéltek el. A bírónő is mondta, hogy ez nem büntetendő dolog. Mégis az egész közhangulat erre a témára ugrott rá, és jönnek most a kommentek; hogyan lehet egy ilyen elnézni. Hát végig kell járni az orvosi egyetemet és akkor rájönnek, hogy igenis el lehet nézni.

Konkrétan a gyakorlati oktatás a nullával egyenlő az egyetemen. Jó, ez egy kicsit túlzás, de tényleg nem igazán tanítanak gyakorlatot. Az csak egy dolog, hogy nem mutatják meg, hogy a vércukormérőt hogyan kell használni – ez nem jelenti, hogy nem használtam soha életemben, mert természetesen használtam, csak ilyen jelzéseket még soha nem mutatott. És sokan mondják, hogy ugyan el lehetett volna olvasni a használati utasítást, de hát ezekhez az eszközökhöz legtöbbször már nincsen használati utasítás, illetve sokszor ezeréves darabok vannak. (...)

– Hányadik ilyen beteg volt, akit látott?

– Ez volt az első.

– És volt ön mellett bárki, aki felügyelte a munkáját? Hisz' még csak rezidens.

– Nem, nem volt senki.

– Ez ilyenkor nem szokás? Ha először életemben látok egy ilyen betegséget, akkor jön velem egy orvos, aki már látott ilyet, nem?

– Előre nem lehet megmondani, hogy aznap este milyen betegek lesznek. Az lenne a megoldás, ha mindig ott lenne egy szakorvos.

– Nincs?

– Nincs. Aznap este egy másik rezidenssel ügyeltem. Mivel én voltam a soros, ő bent aludt az ügyeleten. Mire visszamentem, már nem is volt ott. Nappal meg egyedül voltam.

– Rezidensként – tulajdonképpen tanulóként vagy gyakornokként – teljes felelősséggel lát el betegeket anélkül, hogy mindent tudna a szakmáról?

– Igen, ez így van. Elvileg a szakmai felettesé lenne a felelősség, de gyakorlatilag nem így van. Ha egy ilyen eset történik – ahogyan az már sokszor megtörtént – akkor is a rezidensnek kellett felelni.

– Bocsánat, ha én lennék a rezidens, én ezt nem vállalnám.

– Igazából nem nagyon van választási lehetőség, az itt a probléma. Ott van valaki 24 évesen, legjobb esetben ennyi idős, amikor elvégzi az egyetemet, bár a legtöbben azért ennél idősebbek. El kellene kezdeni felnőtt életet élni, lehetőség szerint már nem a szülők támogatásával, mert 24-25 évesen nem ez az ember álma. Inkább segíteni szeretném a szüleimet, nem tőlük függni anyagilag. Abból a 90 ezer forintos rezidensi fizetésből, ami akkor volt nekünk, nem igazán lehet elindítani egy életet. Én még szerencsésnek mondhatom magam, mert nem kellett albérletet fizetnem, de ott van a rezsi, az élelmiszer, plusz alkalmanként azért az ember vesz magának ezt-azt – nem nehéz számításokat végezni, hogy kiderüljön, ennyiből nem igazán lehet megoldani az életet. Arról nem is beszélve, hogy jó lenne majd családot alapítani, gyerekeket felnevelni valamiből – egyszerűen muszáj másod-, de nemcsak másod-, hanem harmad- és negyedállásokat is vállalni. (...)

A teljes interjú