Lehetne empatikusabb? Lehetne emberibb?

Amióta eszemet tudom, azt tapasztalom, hogy a legtöbb beteg az emberséget hiányolja leginkább a gyógyításból. Eleinte csak halkan és kevesen sürgették a változást, de nem véletlenül, régebben ugyanis lényegében még a problémafelvetést sem értette a magát nagy fehérköpenyes mágusnak gondoló gyógyítók nagy része, ha betegjogokról, humánus orvoslásról volt szó. Jött a törvény, jöttek a betegjogok, de átütő változás nem történt. Ma, ha az empátia és az emberség hiányáról esik szó az orvoslásban, sokan a pénz, s még többen az idő hiányával magyarázzák a futószalagszerű, a betegre egyre kevésbé figyelő gyógyítást, amelyet csak tetéz, hogy a betegek panaszaival és az egészségügyre világszerte jellemző rémisztő pénzügyi megszorításokkal párhuzamosan tényszerűen egyre több a gyógyítókat érő stressz. A naponta megélt fájdalom és halál, a megmentés sikertelenségéből, a túlterheltségből és az intézményi feudalizmusból fakadó frusztráció, ami nem keveseket ösztönöz a pályaelhagyásra annak ellenére is, ha tudják, hogy maradó társaikra így még nagyobb teher hárulhat a mindennapokban.

Bár mindez még mindig nem ment át a köztudatba, az egészségügyhöz értők régóta mondogatják: hamarosan krízishelyzetbe kerül az orvoslás, mert a technika, a műszerek, a gyógyszerek és eljárások fejlődése hihetetlen méreteket ölt, az ezekről való tudás egyre nagyobb igényt generál az emberekben, ám a gazdaságok ezt az egyre drágább fejlődést egyre kevésbé képesek finanszírozni.

S persze nem is biztos, hogy akarják, azaz: az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető nincs egymással köszönőviszonyban sem. Az anyagiak ilyetén előtérbe kerülése, a költséghatékonyságnak a gyógyítás szabadságával szembenálló állandó felemlegetése jó ideje frusztrálja a gyógyításra felesküdött szakembereket, akik azonban mindmáig kevéssé veszik tudomásul, hogy a bármi okból gyógyításra szoruló emberek számára legalább akkora fontossággal bír, ha nem nagyobbal, hogy ha egészségügyi ellátásra szorulnak, azt lehetőleg emberségesen, méltóságukat a legkevésbé bántva, szégyenérzetüket lehetőleg feledtetve kaphassák meg az intézményekben.

Az ellentmondás felszínesen nézve kibékíthetetlennek tűnik tehát, csakhogy nem feltétlenül az. Legalábbis ezt állítja dr. Robin Youngson új-zélandi aneszteziológus, volt kórházigazgató, kormányzati- és WHO tanácsadó, a Szívvel az egészségügyben mozgalom alapítója, aki az együttérző gyógyításban véli megtalálni mindannyiunk problémáira a megoldást – tegyük hozzá, nem csak az egészségügyre értve. Mint a Magyarországon a PAF Alapítvány által felfedezett és a HVG gondozásában megjelent, Együttérző Gyógyítás / Szemléletváltás az orvoslásban (fordította: dr. Kovács Eszter; szaklektor: dr. Soós Nóra és prof. dr. Túry Ferenc; szerkesztette: Krausz Veronika) című könyvében kifejti: „a neurológiai kutatások eredményeiből egyértelműen kiderül, hogy a klinikai távolságtartás többé már nem állja meg a helyét. A távolságtartás megviseli az egyébként is sebezhető állapotban lévő betegeket, mert a hűvös közöny üzenetét közvetíti feléjük. A távolságtartás mint pszichológiai védekező mechanizmus a munkánk során tapasztalt szenvedéssel és tragédiákkal szemben szintén teljességgel hibás. Szerencsére kezdjük egyre jobban érteni az érzelmi válaszaink mögött meghúzódó folyamatokat, és a pozitív pszichológia területe is rohamosan fejlődik. Mindez lehetővé teszi annak az egyre mélyrehatóbb felismerését, hogy a betegek kezelésében a humanisztikus megközelítés az egyetlen, amely mind az egészségügyben dolgozókra, mind a betegekre gyógyító hatással van.”

Robin számos személyes élménye megosztásával, a pozitív pszichológia és az interperszonális neurobiológia kutatási eredményeinek felsorakoztatásával a többi közt azt szeretné elérni, hogy mozgalma változást hozzon az egészségügyben, hogy abban orvos, beteg és intézményi vezető is jobban érezze magát. Ehhez nem is kell pénz, állítja. Az együttérző orvoslással idő szabadul fel, amit a betegekre fordíthatunk – csak el kell határoznunk, hogy változtatunk szemléletünkön. Elkezdünk a betegre figyelni, a testin kívül egyéb szükségleteit is kielégíteni – ha úgy tetszik, jót cselekedni.

Mára ugyanis „az egészségügy nagy részét megfertőzte a versengés, a kapzsiság és a pénzhajhászás. Bizonyos helyeken a betegellátás fő célja a profit növelése, és így az ellátás megszervezése is sokkal inkább a pénzügyi megtérülés, nem pedig a betegek érdekei mentén történik. A Hearts in Healthcare olyan értékek köré épül, mint a törődés, az együttérzés, a tanulás és a bölcsesség iránti alázat, és a kölcsönös támogatás. Összeköt minket az a meggyőződés, hogy a legmélyebb elégedettség a másokkal való önzetlen törődésből fakad” – írja.

A mozgalmat mindezek mellett azért hívták életre, hogy közösséget teremtsenek a tenni vágyóknak. Találkozópontot az emberibb egészségügy iránt elkötelezetteknek. Helyet a támogatandóknak, akik megoszthatják egymással pozitív tapasztalataikat, hogy másokra is hatással lehessenek, és a jó gyakorlatok továbbgyűrűzhessenek.

A szerző szerint napjainkban világszerte csaknem 60 millió ember dolgozik az egészségügyben. Ha csak töredékük áll készen a belső változásra, arra, hogy korábban is meglévő belső vágya miatt szembemenjen az esetenként az ellátókat is megnyomorító gyors, futószalagszerű intézményi ellátással, a mozgalom elérheti a változáshoz szükséges kritikus szintet. Magam már csak azt tehetem hozzá, amit a könyv mottójaként olvashatunk: „ajánlom e könyvet azoknak, akik félretolták a szabályokat és kinyitották a szívüket”.