Lehet-e államosítani az orvoslátogatást is?
A gyógyszerpiacot szőrőstül-bőröstül átfazonirozó szakértők sokféle javaslatának egyike volt egy központi orvoslátogatói hálózat létrehozása. Mint idővel kiderült, ez az ötlet végül elenyészett az unortodox intézkedések sűrűjében, ám arra mindenesetre jó ürügyül szolgál, hogy megnézzük, más országokban miként működnek a hasonló rendszerek.
A Medical Tribune által áttekintett államok - Lengyelország, Oroszország, Franciaország, Norvégia – mindegyikében működik orvoslátogatói hálózat, s feladatuk is nagyjából hasonló: tájékoztatni az orvosokat a promótált készítményekről. Orvoslátogatói díjat azonban – amely nálunk személyenként évi 10 millió forintos kiadást jelent – sehol sem kell fizetni.
Az egyes országok gyakorlata azonban nem mindenben fedi egymást, kisebb-nagyobb különbségek vannak. Így például Lengyel- illetve Oroszországban ahhoz, hogy a cégek alkalmazottai meglátogathassák az adott egészségügyi intézményt, engedélyt kell kérniük. Lengyelországban a rendelők illetve kórházak vezetőitől, míg Oroszországban az egyes egészségügyi szolgáltatók által kijelölt úgynevezett kapcsolattartótól. Míg az utóbbi államban alapvető szabály, hogy munkaidőben az orvosok látogatása tilos, s a cégek alkalmazottai legfeljebb ismertető előadásokat tarthatnak, addig Lengyelországban nem korlátozzák a látogatók intézményen belüli mozgását, mint ahogy nem limitálják a látogatások számát sem. Oroszországban ezzel szemben legfeljebb konferenciákon illetve különféle szakmai rendezvényeken léphetnek a cégek alkalmazottai közvetlenül kapcsolatba az orvosokkal. Az átadott ajándék értéke nem haladhatja meg a 100 zlotyit illetve a 2000 rubelt.
Franciaországban szintén közvetlen kapcsolat van az orvoslátogatók és az orvosok között, adott régión belül a cégek munkatársai – akik naponta 4-6 doktort is felkeresnek – a találkozók megszervezésében teljes szabadságot élveznek. Csak azok a gyógyszerek promótálhatók, amelyek rendelkeznek forgalombahozatali engedéllyel. Franciaországban egyébként a magyarországi gyakorlathoz hasonlóan a nagyközönség előtt nem reklámozhatók a receptköteles illetve ártámogatásban részesülő készítmények. Bár a látogatóknak nincs ráhatásuk a felírt gyógyszerek számára – mintát sem adhatnak át – ám azt, hogy végül melyik készítményt rendeli az orvos, mégis befolyásolják. Egy felmérés szerint az orvosok azon 20 százaléka, akik a leggyakrabban fogadnak orvoslátogatókat, többféle és drágább gyógyszereket rendelnek.
Norvégiában a látogatást előre egyeztetni kell az orvossal, aki legfeljebb virágot kaphat ajándékba. Az ajándékozási tilalom egyébként nem csak anyagi dolgokra vonatkozik, hanem különféle szolgáltatásokra illetve az árengedményekre is. A promóciós anyagnak tudományos igazságot kell tartalmaznia, nem lehet kiegyensúlyozatlan, ami azt jelenti, hogy egy-egy készítmény előnyeit kizárólag a hasonló termékek kedvező tulajdonságaival együtt említhetik meg. A konferencia meghívásokat nem az egyes orvosoknak, hanem az őket alkalmazó szolgáltatónak címzik, más kérdés, hogy megjelölhető az a doktor, akit szívesen látnának a szakmai tanácskozáson. A részvételhez azonban elengedhetetlen a szolgáltató engedélye, mint ahogy a meghívón kötelező feltüntetni, hogy ki szervezi és fizeti a konferenciát, illetve az azon való részvételt.
Ami az állami orvoslátogatói hálózat hazai megszervezését illeti, az ötlet közel sem új, hiszen hosszú évekig hasonló rendszer működött Magyarországon. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet által még 1957-ben létrehozott gyógyszerismertetői – s nem orvoslátogatói! – hálózat tagjai a gyógyszerhatástan területén széles körű ismeretekkel rendelkező szakgyógyszerészek lehettek. Ők a kórházban illetve közforgalmú gyógyszertárban végzett napi munkájukon túl vállalták a komoly rangot, szakmai megbecsülést jelentő feladatot. Tudásuk naprakészen tartása érdekében az OGYI rendszeres továbbképzéseket szervezett számukra, s az így megszerzett ismereteket különféle fórumokon, továbbképzéseken vagy személyesen adták tovább az érdeklődő orvosoknak, gyógyszerészeknek.
A hálózathoz alig két-három tucat szakember tartozott, megyénként csupán egy-két gyógyszerismertető működött. Elvégzett munkájukról havonta, egy erre rendszeresített nyomtatványon jelenteniük kellett az OGYI-nak, s ezért csekély díjazásban részesültek.
A rendszerváltás, majd a gyógyszerpiac liberalizálása után feladatukat egyre inkább a hazai piacon megjelenő gyógyszercégek orvoslátogatói vették át, s bár az OGYI gyógyszerismertető hálózata hivatalosan nem szűnt meg, tevékenysége azonban az elmúlt másfél évtizedben egyre inkább kiüresedett. Napjainkban országos méretekben már nem is működik, az idős, nyugdíjas gyógyszerismertetők helyére sem léptek új szakemberek. A gazdasági válság beköszöntével, s a közszféra karcsúsításával csekély mértékű díjazásuk is megszűnt 2008-ban.
(Köszönjük a cikk megírásához nyújtott segítséget a Richter Gedeon Nyrt. illetve a Servie gyógyszercégeknek, illetve Lars H. Vorlandnak, az észak-norvég regionális egészségügyi szolgáltatási szervezet elnök-vezérigazgatójának.)
