Korlátok és lehetőségek

 Társadalmi párbeszédet kezdeményezett a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság a Magyar Tudományos Akadémián megrendezett konferencián. A résztvevOEk orvosszakmai, etikai, finanszírozási lehetOEségekrOEl és a gazdaság teherbíró képességérOEl és az ezek közötti ellentmondásokról osztották meg véleményüket a hallgatósággal.

A modern, ám rendkívül drága molekuláris célterápiák megjelenésével egyre nagyobb a különbség a tudomány által kínált lehetőségek és a mindennapi realitások között. A betegekben és az egészségesekben ezért egyaránt tudatosítani kell, hogy egyetlen egészségügyi rendszer, így a magyar sem képes arra, hogy minden páciens számára minden elérhető kezelést biztosítson. Egyebek között így összegezhetők a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság budapesti konferenciáján elhangzottak. A tanácskozást azzal a céllal szervezték meg, hogy társadalmi párbeszédet kezdeményezzenek annak kimondására, milyen kezelés jár a rákbetegeknek, s mi az, amit anyagi okokból nem tudunk számukra biztosítani. A különféle szakterületekről meghívott előadók referátumai bizonyították: nemhogy elérni, megközelíteni is nehéz a konszenzust, hiszen egy közös álláspontnak elfogadható választ kellene adnia az orvosszakmai, az etikai és a közgazdasági megközelítésben feltett kérdésekre is.
    Már maga a kérdésfelvetés is megkérdőjelezhető, hiszen azt sugallja, hogy az emberi élet értéke vitatható – e szavakkal kezdte vitaindító előadását a Nobel-díjas Kertész Imre. Az író szerint a rákbetegek nem tekinthetők kizárólag a társadalom problémás és költséges tagjainak. Semmiféle rideg pragmatizmust nem indokolhat a költségvetés helyzete, akkor sem, ha tagadhatatlan az anyagi egyensúly helyreállításának kényszere. Mint fogalmazott: meg kell állítani a társadalmi szolidaritás erodálódását.
    Simonovits András közgazdász, az MTA Közgazdasági Kutatóintézetének tudományos tanácsadója szerint a Kertész Imre által vázolt álláspont szélsőséges – legalábbis közgazdaságtani értelemben. A két végpont egyike, amikor az emberi életet mindenek felettinek vallják, a másik pedig az, amikor csereértékével azonosítják. A közgazdász úgy vélte, az egészségügyi ellátás során nem lehet figyelmen kívül hagyni a gazdasági megfontolásokat. Szerinte nem érdemes túl sok pénzt költeni az egészségügyre, hiszen amíg az USA-ban a nemzeti össztermék 15 százalékát költik az ágazatra, Nagy- Britanniában pedig hozzávetőleg 7 százalékot, mérhetően nem jobb a lakosság ellátási színvonala. Az élet értékére a túlélési valószínűségről és a várható hasznosságról felírt függvények által lehet ugyan képleteket alkotni, ám az eredmények aszerint változnak, hogy a kutató milyen tényezőket vesz figyelembe a függvény felállításakor. Ebből adódóan nincs olyan szám, amely megmutatná, melyik „statisztikai egyedet” érdemes megmenteni és melyiket nem. Ugyanakkor megengedhetetlen, hogy valaki idő előtt pénz hiányában haljon meg. Öncélúan nem szabad életben tartani senkit – vélte a közgazdász, aki szerint a vegetáló beteg életben tartásának létjogosultsága vagy pazarló volta sem írható le egyértelműen.
    – Magyarországon az utóbbi években romlott a legkorszerűbb daganatellenes kezelésekhez való hozzájutás esélye – jelentette ki prof. dr. Bodoky György, a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság elnöke, aki állítását azzal támasztotta alá: az utóbbi évek új terápiái nyomán gyógyszerárrobbanás következett be a nemzetközi piacon, ezért egyre nő a szakadék a tudomány lehetőségei és a mindennapok racionalitása között. A professzor a jelenlegi helyzetet értékelve elmondta: az országban évente több mint harmincezer ember hal meg daganatos betegség következtében, a rákhalandóságban az Európai Unió tagállamai közül Magyarországon a legrosszabb a helyzet. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a daganatos megbetegedések az egészségügyi problémák 16 százalékát teszik ki, az összes halálok több mint negyedének hátterében rákbetegségek állnak.
   – Időről időre fellobbannak viták az eutanáziáról. Sokkal nagyobb bátorság kell viszont ahhoz, hogy a gyógyuláshoz való jogot megvitassuk – vélekedett Bodoky György. Szerinte a beteg ember és hozzátartozói számára természetes, hogy bármekkora gyógyítási költséget elfogadhatónak tartanak. De mekkora költséget tart elfogadhatónak a társadalom? Különösen fontos erről most beszélni, hiszen a társadalombiztosítás küszöbön álló reformja hosszú távra eldönti a kérdést. A nyomás egyre nagyobb: az idősödő népesség, a betegségek növekvő előfordulási gyakorisága, az iparág innovációi, az egészségtudatosság lassú, de állandó erősödése, a betegszervezetek fokozódó aktivitása mind növeli az igényeket a legkorszerűbb kezelések meghonosítására és alkalmazására.
    Bodoky György szerint az orvosok felelőssége, hogy nyomon kövessék a legújabb tudományos eredményeket, evidenciákon alapuló optimális terápiás protokollokat határozzanak meg, s hogy a felmerülő lehetőségekről és igényekről ne csak a finanszírozót, hanem a széles nyilvánosságot is tájékoztassák. Az orvosok, a szakmapolitika és a politikai döntéshozók közös felelőssége, hogy minél eredményesebb daganatellenes kezelési stratégiát biztosító társadalmi konszenzus születhessen. Meglátása szerint ehhez szükség van arra, hogy a politika nyilvánosan beismerje a korlátokat és a hozzáférésben fennálló egyenlőtlenségeket, majd nyíltan felvállalja a prioritásokat.
   – A politika és az adminisztráció személytelen prioritásait kellene összeegyeztetni a beteggel találkozó orvos individuális prioritásaival. A politikusok és gazdasági vezetők viszont idegenkednek a nyilvánosság előtti felelősségvállalástól – fogalmazott dr. Oberfrank Ferenc, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének munkatársa. – Ki kell mondani: a betegek egy része nem kaphat meg minden olyan ellátást, amire szüksége lenne. Ez ma is így van, csakhogy a szelekció puha kritériumok között zajlik: a besorolások szituációfüggők, alkalmi döntéseken vagy a szokásjogon alapulnak, következésképpen átláthatatlanok. Mindennek a következménye a szakmai és erkölcsi minőség romlása, konfliktus az egészségügyi személyzeten belül, feszültség a szakma valamint a többségi társadalom között, és az ellátórendszer iránti közbizalom veszélybe kerülése.