Két igen és két nem

Az orvos döntéseinek komoly gazdasági súlya van, de ez minden esetben csak másodlagos az orvosi szempontok mögött – állítja dr. Kaló Zoltán közgazdász. A szegedi egyetem tanszékvezetőjét a közgazdaságtan oktatása kapcsán arról faggattuk, vajon sikerül- e megtanítania hallgatóinak a „másként gondolkodást”.

Az eddigi reformlépések során a kormány figyelembe vette a közgazdasági tényeket?
– Ha azt nézzük, hogy a rendszer átalakítása közgazdaságilag indokolt-e, a válasz egyértelműen igen. A második kérdés, hogy azok a módszerek, amelyekkel a változásokat elképzelik, a közgazdaságilag lehetséges alternatívák közé tartoznak-e? A válasz itt is igenlő. A következő az, hogy módszertanilag helyesen vitték-e véghez a reformokat? A válasz sajnálatos módon nem, mégpedig azért, mert nem kellően kidolgozott és talán túl széles frontot nyitó reformokat próbálnak megvalósítani. A vizitdíjrendszert nem lehet úgy bevezetni, hogy a minisztérium még a határnap után is folyamatosan értelmezéseket küld azoknak, akiknek ezt a gyakorlatban alkalmazniuk kell. Egy vényírási program preferált terápiaként nem jelölhet meg ugyanazon beteg ugyanazon bajára négy különböző háziorvosnál négy különböző gyógyszert. Az ilyen fiaskók még egy racionális elképzelés elfogadhatóságát is megkérdőjelezik. És ezekből fakad, hogy a negyedik kérdésre, vagyis hogy mi a reform eredménye, kellő hatékonyságú-e, a válasz ismételten nem.

Ezek szerint elégedetlen a struktúraváltás eddigi eredményével?
  – A döntéshozók ismét következetlenek voltak; a kormány tagjai képtelenek ellenállni a politikai lobbinak. Meghirdették az ellátórendszer átalakítását, amelyből többnyire csupán ágyszámleépítések lesznek. Azaz méretgazdaságosság szempontjából kisebb, rosszabb hatékonyságú kórházak jönnek létre. Miközben a kormány azt kommunikálja, hogy minden gyógymód elérhető, olyan finanszírozási szabályok élnek, amelyek burkoltan ugyan, de szűkítik az ellátást. Nem a volumenkorlát bevezetése az alapvető probléma, hanem az, hogy nem vállaljuk nyíltan ennek következményét. Nagyon fontosnak tartom, hogy legyünk őszinték, és magyarázzuk el, mit miért teszünk. Jelen pillanatban sokszor áthárítjuk a felelősséget olyan szereplőkre, például a hétköznapi egészségügyi dolgozókra, akik amúgy is frusztráltak a változások miatt.

A február utolsó napjaiban a Népszabadság által a biztosítási modellválasztásról rendezett konferencián kollégája, Dózsa Csaba kritikus hangon szólt a makroközgazdászokról. Úgy vélte, az ő dolguk a források előteremtése, és üdvözítőnek tartaná, ha az ágazat dolgait meghagynák az egészségügyi közgazdászoknakimages/
  – Ezzel alapvetően egyetértek, a makroközgazdászok az egészségügyi rendszerből sokszor csak a költségmegtakarítást vagy a „minden problémát megoldó” piacosítást tartják elsődleges szempontnak. Viszont nekünk azt kell szem előtt tartanunk, hogy a rendelkezésünkre álló pénzből minél több egészségnyereséget érjünk el. A modellválasztásról szóló vitában álláspontom egyébként a két szélsőséges vélemény között van. Azokat az ellátásokat, amelyeket a rendelkezésre álló pénzből az állam minden biztosított számára nyújtani képes, továbbra is egy, közösségi tulajdonban lévő biztosítónak kell finanszíroznia, mert eddigi ismereteink szerint ez a leghatékonyabb. Ugyanakkor mindenképpen szűkíteni kell a közfinanszírozott ellátások körét – akár tartalmában, akár időbeni hozzáférhetőségében –, és ezzel bővíteni a kiegészítő privát biztosítók piacra lépésének lehetőségét, plusz források bevonását. Ha a kormányzat ezt tenné, bizonyíthatná, hogy tartja a szavát, mert elmozdult a többfinanszírozós egészségügy irányába. De védhetné is az álláspontját azzal, hogy a közösségi részre megtartotta a legkisebb kiadással működtethető egybiztosítós rendszert.

Ön főállásban oktat egészséggazdaságtant. Nem érzi, hogy szélmalomharc közgazdaságtani ismeretekkel felvértezni olyan kezdő orvosokat, akik – miután egy ideig biztosan nem kerülnek pozícióba – nem tudják majd a gyakorlatban alkalmazni a tanultakat?
  – Korábban sokkal radikálisabban gondolkodtam erről. Türelmetlen voltam, és azt akartam, hogy a vezető pozícióban lévő orvosok, professzorok is azonnal értsék a számomra nyilvánvaló közgazdasági összefüggéseket és törvényszerűségeket. Ma már úgy vélem, az is kielégítő eredmény, ha szép lassan sikerül növelnünk azok számát, akik másként gondolkodnak, figyelembe veszik a gazdasági szempontokat is az egészségügyi ellátásban. Eddigi 10 éves egyetemi pályafutásom során körülbelül 1500 kollégát oktattam az orvos és gyógyszerészképzésben. Ugyanakkor becslésem szerint mindössze 50 magas szinten képzett, az egészségügyre specializálódott magyar közgazdász van, ráadásul közülük sokan külföldön dolgoznak.

Ön is az utóbbiak közé tartozott. Angliai és svájci munkája után tanszékvezetői állást vállalt a Szegedi Tudományegyetemen. Mivel csábították ide?
  – A tanszék megindítása is vonzott, de elsősorban a Biopoliszprojekt miatt döntöttem úgy, hogy Szegeden vállalok munkát. Számításaink szerint a nagy projektbe fektetett körülbelül 60 milliárdos beruházás kilenc év alatt megtérülhet. A Szegeden dolgozó 1500 élettudományi kutató, a városban tanuló közel 32 ezer egyetemista elegendő szellemi potenciált jelent ahhoz, hogy egyetemünk egészségipari kutató-fejlesztő hellyé váljon, amely vonzó lehet a multinacionális és kockázati tőkebefektető cégek számára. Elképzelésünk szerint három lábon álló, stabil, kiszámítható környezetben működő egészségipari komplexumot hoznánk létre. Az első láb a közfinanszírozott betegellátáson és egyetemi képzésen alapul, a második a térítés ellenében igénybe vehető betegellátásra és képzésre fókuszál, a harmadik, az engem legjobban érdeklő láb pedig az egészségügyi kutatás-fejlesztést célozza. Ehhez a klasszikus nagy tudású orvosok és kutatók mellett szükségünk van másként gondolkodó egészségügyi közgazdászokra, a vállalatszerű működésben elméleti és gyakorlati ismeretekkel bíró egészségügyi szakemberekre.

Tanítható ez a „másként gondolkodás”?
  – Az orvos döntéseinek komoly gazdasági súlya van, de ennek csak másodlagos szerepe van az orvosi szempontok mögött. Közgazdászként is vallom: mindig a beteg érdekét kell szem előtt tartani, és ezt kell összhangba hozni a gazdasági lehetőségekkel. Az egészség-gazdaságtanban, szemben az orvostudománnyal, a helyes szemlélet sokkal fontosabb, mint a tényanyag. Az Egészség-gazdaságtani Intézetben ezért a módszertant, az alternatív gazdasági megközelítéseket mutatjuk be, hogy később, döntési helyzetben, a kollégák tudjanak mérlegelni a rendelkezésre álló lehetőségek között. A tananyag kiemelt figyelmet fordít az egészségügyi rendszerek megismerésére, értékelésére, a finanszírozási technikák bemutatására, az egészségügyi technológiák gazdasági értékelésére. Mivel örökérvényű gazdasági módszer nem létezik, mindig a körülmények döntik el, melyiket érdemes választanunk a megoldási lehetőségek közül. A korlátos erőforrások miatt mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy egy adott betegnek nyújtott kezelés egy másik betegtől veszi el a kezelés lehetőségét, tehát minden orvosi döntésnek haszonáldozati költsége van. Ezt a jelenséget ismerjük és elfogadjuk saját háztartásunkban, sőt a versenyszférában is – jó lenne végre a közfinanszírozott egészségügyi rendszerben is hozzászoknunk e gondolathoz.

Tudom, senki sem lehet próféta saját hazájában, mégis, a Szegedi Egyetemen figyelembe veszik például a vesedialízis, illetve a transzplantáció költségeit elemző, ön által publikált gazdasági modellszámítás eredményeit?
  – Igen, sőt azt állítom, hogy a tíz éven át tartó kutatómunkánk eredményei nagyban hozzájárultak a transzplantáció lehetőségeit elősegítő jogi környezet kialakításához, illetve az egyetemi transzplantációs központok elismertségének fokozásához. Magyarországon ettől függetlenül nehéz helyzetben vannak azok, akik közgazdasági elemzésekre szánják el magukat, ugyanis tapasztalatból tudom, hogy előbb kapok adatokat az amerikai Medicare biztosítótól, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól. A vesepótló kezelések különböző lehetőségeit elemző költséghatékonysági modellt már három országra adaptáltuk, de Magyarországra még nem sikerült. Pedig tanulságos volna megvizsgálni, hogy szemben az Európai Uniós 53 millió Ft értékkel, itthon vajon mennyi egy transzplantált vese pénzben kifejezhető társadalmi értéke. Egy donációra alkalmas szerv elvesztése ugyanis ekkora kárt jelent a társadalom számára. Bizonyított tény, hogy ha a választási lehetőség adott, akkor „megéri” a transzplantációt választani a dialízissel szemben. A veseátültetés a folyamatos művesekezeléshez képest ugyanis 132 ezer euróval csökkenti a hosszú távú egészségügyi kiadásokat. Ráadásul egy transzplantált beteg közel 10 évvel hoszszabb ideig él, és az életminősége különböző standard minőségi módszerek alapján 25 százalékkal jobb, mint dializált társáé.

Az ellátás más területein is vannak modellszámítások, amelyeket a kollégiumok esetleg figyelembe vettek a szakmai protokollok kidolgozásában?
  – Bizonyos onkológiai szűrőprogramoknál már figyelembe vették néhány gazdaságossági felmérés eredményét. De jó lenne bővíteni a kört, például a nagyon drága kezelési módszerekkel. A szklerózis multiplex terápiájában, az autoimmun betegségek kezelésében is indokolt lenne az átfogó gazdasági modellszámítás. De a népegészségügyi szempontból fontos betegségek – kardiovaszkuláris, onkológiai megbetegedések, a diabétesz és a központi idegrendszer betegségei – előfordulási gyakoriságuk miatt is az élén állnak az elvégzendő feladatok listájának. A szakismeretünk iránti kereslet egyre nő, tehát az egészségügyi közgazdászok biztosan nem vesztesei lesznek az egészségügyi rendszer átalakításának.