Infekciókontroll az egészséges gyógyításért

– Februárban jelent meg a Semmelweis Kiadó gondozásában, az Ön szerkesztésében az Egészségesen gyógyulni című kötet, amelynek már a címe is meglepő…

– A könyv legfőbb üzenete, hogy annak, aki bekerül a kórházba az alapbetegségét gyógyítsuk úgy, hogy minden, ami körülötte történik, az egészségét és annak védelmét szolgálja; vagyis gyógyulás közben ne betegedjen meg egy olyan fertőzésben, ami az ellátáshoz kapcsolódik. Valamennyi szerzőtársam ezt a szemléletet képviseli.

– Mit jelent az alcímben jegyzett fogalom, a centripetális infekciókontroll?

– Betegközpontúságot. Manapság egyenlőségjelet tesznek az infekciókontroll és a kórházhigiéné közé, holott az előbbi sokkal több, mint a tisztaság vagy a sterilitás. Annak érdekében, hogy megelőzzük egy kórházi járvány kitörését, nemcsak a higiénikus környezetről kell gondoskodnunk, hanem egyes esetekben ismernünk kell az adott páciens kórelőzményét, aktuális státuszát és terápiáját, hiszen lehet, hogy csupán azért nem utal láz a fertőzés jelenlétére, mert éppen gyulladás gátlót is rendelt a betegnek az orvos.

– Az orvoskollégákat szeretnék meggyőzni a betegközpontú IC fontosságáról?

– A könyvet nem a saját szakmánknak írtuk, hanem az összes többinek, amelynek képviselője a kórház kapuján belül, vagy akár azon kívül kapcsolatba kerül a beteggel. Az IC-ért mindenki felelős, és mindenki részese annak, a háziorvostól a kórházi menedzsmenten át a politikusokig. A betegtől távolodva ezeknek a szinteknek, a helyi, városi, megyei, és országos egészségügyi szervezeteknek, egészen a miniszterig egyre nagyobb felületeket kell betakarniuk olyan szerkezetben, mint a hagyma húsos levelei. Az orvos feladata a gyógyítás, ezt kell segítenie minden szereplőnek.

– Gondolja, hogy az IC felelősök munkáját segítségként élik meg az orvosok?

– Lehet, hogy nem minden esetben, de ahhoz, hogy a centrum, azaz a beteg felé tudjuk irányítani az energiáinkat, el kell fogadni, hogy a másik szakember is partner ebben. A higiénikus is segíteni akar a sebésznek, és a mikrobiológusnak is nagyobb a felelőssége ebben a felállásban, mint csupán az eredmények kiadása a leleten. Fel kell vállalnunk ezt a felelősségünket, és el kell fogadtatnunk magunkat, mint a gyógyítás résztvevőit. Persze ez nem egyszerű, mert egyelőre még nem ez a mindennapi szemlélet a munkánkkal kapcsolatban.

– A tavaly októberben életbe lépett IC rendelet minden kórházban előírja a mikrobiológus jelenlétét. Vannak elegen?

– Azt a kevés fiatalt, aki ezt a területet választja, már az egyetemen igyekeznek a tudósképzés felé orientálni, így ők már nem is szeretnének a diagnosztika területére lépni, pedig az itt születő eredményekre is lehet tudományos kutatásokat alapozni. Elöregedtünk, kevesen vagyunk, és aki maradt, így már inkább csak leletgyárakban dolgozik, holott – ahogyan a könyvünk is igazolja – a mikrobiológusnak a beteget is látnia kell, nem csak az adatait.

Dr. Barcs István, a Semmelweis Egyetem ETK Epidemiológiai Tanszékének vezetője, az Egészségesen gyógyulni című könyv szerkesztője (Fotó: archív)

– Ha már az adatokat említi: milyen az IC informatikai háttere?

– Fontos lenne, hogy rendszerszinten, naprakészen rálássunk az ellátórendszerben keringő baktériumokra, azonban erre az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, vagy a laboratóriumokban használt informatikai rendszerek egyelőre nem alkalmasak. Korábban kórházon belül kísérleteztünk egy rendszerrel, amely figyelte a napi munka során jelentkező valamennyi baktériumot, nyilvántartotta azok antibiotikum-érzékenységét, „emlékezett” arra, hogy egy adott betegnél milyen kórokozók voltak a jellemzőek. Egy ilyen naponta frissülő, lekérdezhető adatbázis, amelybe nem csak egyes, kiemelt kórokozók kerülnek be, lehetővé tenné a járványnak folyamatos elemzését, megelőzését.

– A kötet egyik fejezetében átlépik a kórház kapuit. Az alapellátásban is vannak az IC-hez kapcsolódó feladatok?

– Az alapellátóknak is fel kell ismerniük az alapvető nosocomiális infekciókat (NI), azok rizikóját, vagy a hajlamosító tényezőket, ilyenekkel és a rendelőintézeti orvosok is találkozhatnak. A háziorvosoknak mindig szem előtt kell tartani annak kockázatát, hogy nemcsak behurcolni lehet a baktériumokat a kórházba, hanem a műtét után lábadozó beteg is hozhat magával olyan kórokozókat, amelyek a területre kikerülve okoznak problémákat.

– Ön jegyzi azt a fejezetet, amely az IC közérthető kommunikációjához nyújt segítséget. Kell erről beszélnünk a társadalommal?

– Feltétlenül. Az embereket nem tanították meg a fertőzésekkel kapcsolatos alapvető ismeretekre, az iskola alkalmatlan erre, így ez a munka is ránk marad. A megszólalóknak sem egyszerű erről a témáról úgy szólni, hogy a laikusok is megértsék.

– Az orvosok is találnak praktikus tanácsokat a közérthetőségről szóló fejezetben a beteggel, hozzátartozókkal való kommunikációhoz?

– A kilencvenes években Japánban tapasztaltam, hogy az orvosok nemhogy elmagyarázzák, de ha kell, még le is rajzolják a betegnek, hogy mi történik vele; ez azért itthon még nem jellemző. Az eredményes gyógyítás alapfeltétele, hogy a beteg megértse, mi miért történik, ahogyan arról is tudnia kell, hogy milyen kockázatai lehetnek az ellátásának. Jogász, pszichológus, betegjogi szakértő bevonásával készült el az általunk javasolt felvilágosító tájékoztató, amely a kórházi fertőzések okairól, és arról is szól, hogy mit tehetnek a betegek a megelőzés, a környezetükben élők védelme érdekében. A beteget partnernek kell tekinteni, és semmilyen okból nem szabad félrevezetni.

– A felvilágosításban, tájékoztatásban nem kellene több feladatot vállalnia az államnak?

– Angliában úgy sikerült a kórházi fertőzések kapcsán kialakult katasztrofális helyzetet rendezni, hogy a sportolók, a művészek, a celebek, és – pártállástól függetlenül – a politikusok is mind ugyanarról, ugyanazért beszéltek, így sikerült a társadalmat is egy irányba fordítani. Nálunk sem ártana kiplakátozni, hogy ne szedjünk feleslegesen antibiotikumot, hogy mossunk kezet, hogy oltassuk be magunkat. Az egyszerű, egy irányba mutató kommunikációval emberéleteket lehetne megmenteni. Ezzel szemben idehaza egyelőre a politikai csatározások színtere az IC. Sok a hazugság, ezek közül is a legalapvetőbb, hogy többen halnak meg kórházi fertőzésben, mint közúti balesetben. Miközben a rendőrség nyilvántartja az összes személyi sérüléssel járó balesetet, a kórházi fertőzések valódi számáról semmit nem tudunk.

– Ha a tárca kiadja a Társaság A Szabadságjogokért szervezetnek az adatokat, tudni fogjuk…

– A kórházak sem tudják! Csak néhány multirezisztens kórokozó okozta fertőzést, néhány kijelölt infekciót, valamint a járványokat kell kötelezően jelenteniük. Bár a többi fertőzés felderítése is kötelező lenne, de Magyarországon csak annak az elvégzésében lehetünk biztosak, amit ellenőriznek, számon kérnek, és elmulasztását büntetik. A teljes körű felderítésre ez sajnos nem igaz.

– Milyen adatokra számít?

– Például arra, hogy a svájci adatokkal összevetve biztosan jobban teljesítünk majd, mert ott messze több lesz az NI, mint nálunk. Csakhogy ott szinte mindent nyilvántartanak. Itthon senki nem tudja, hogy mi a valóság, a hivatalosan jegyzett négy és fél százalékos arányt pedig senki nem hiszi el. Amíg nem kötelező minden kórházban előforduló fertőzést jelenteni, amíg az ötévente egyetlen napon jól végzett IC nem valósul meg minden egyes nap, minden egyes beteg ápolásakor, addig nem láthatunk tisztán.

– Ma, amikor szinte minden területen égető a szakemberhiány az egészségügyben, elvárható a minőségi IC?

– El kell várnunk. Azokban az intézményekben, ahol pontosan ismerik az IC fogalmát, és jól végzik az ahhoz kapcsolódó feladatokat, ott megvalósítható a minőségi IC. Nem fertőtlenítőfogyásban, és nem statisztikákban kell gondolkodni, hanem beteg-centrikus szemlélet mentén összedolgozva. Így végül talán még a munka is kevesebb.

– Tankönyvszerűen kell olvasni a kötetet, vagy esetenként érdemes belelapozni a kollégáknak?

– Számos dologra magam is a könyv szerkesztése közben csodálkoztam rá, így arra is, hogy milyen ellentmondások vannak a jogi szabályozásban. Például a fogorvos kötelezettsége, hogy a HIV fertőzött betegét a rendelés végén, utolsóként hívja be kezelésre, sőt, azt is előírják, hogy az ellátást követően milyen óvintézkedéseket kell tennie a fertőzés megelőzésére. Eközben a betegek HIV-státuszát a kezelőorvos sem feltétlenül tudhatja. Vagy miközben előírják olyan eszközök használatát, amelyek nagymértékben csökkentik a tűszúrásos balesetek kockázatát, ezeket a nemkívánatos eseményeket nem kötelező jelenteni, tehát azt sem tudjuk, hány dolgozó fertőződik ilyen baleset következtében, mert erről sincs nyilvántartás. Így biztosan tudunk újat mondani az olvasónak, a legfőbb tanulság azonban talán az, hogy az IC kulcsa, hogy a gyógyítás során legyen egészséges minden körülmény, azaz összességében maga az egészségügy is legyen egészséges.

– Készül a folytatás?

– Éppen most állt össze egy kötetre való anyag az elmúlt négy évtizedben megjelent írásaimból. Azokat gyűjtöttem csokorba, amelyek a diagnosztikai mikrobiológia, az infekciókontroll és a felelős megszólalás területén tovább lépnek a megszokott játéktéren, feszegetik a kereteket, akár konfrontatívak is voltak. Eredetileg a Falra hányt borsó címet szántam volna a könyvnek, ám ennek a kiadó nem igazán örült; de talán már nem is igaz. Egyre inkább elfogadják, amit vagy ahogy mondtam, mondok. Ha nem is értünk mindenben egyet, de tudunk partnerként vitázni egymással, és ez jó irányba tereli az erőinket. Centripetálisan, a kör közepe felé. Ahol a beteg gyógyul.