Gazdasági egyensúly vagy betegellátás – Két tűz közé szorultak a kórházak?

– Az összetett szakmai portfóliójú, nagy területi ellátási kötelezettséggel rendelkező kórházak vezetői már augusztusban attól tartottak, hogy rosszul járnak majd. Így lett?

– Az államtitkárság respektálható álláspontja az volt, hogy azok a betegek, akiknek nem indokolt a kórházi ellátásuk, ne is kerüljenek be a fekvőbeteg intézményekbe. A mi osztályaink azonban meglehetősen kiterjedt területről látnak el betegeket, nagy onkológiai központunk és országos feladatokkal bíró ortopédiánk van, így augusztustól kezdve minden hónapban messze túlléptünk a TVK-n, annak ellenére, hogy azt megelőzően betartottuk a keretet, egyensúlyban volt a gazdálkodásunk, sőt, ebből a szempontból a legjobbak közé tartoztunk az országban.

– Milyen döntéseket hoztak a változásoknak az ismeretében?

– Arra kértük az osztályvezető főorvosokat, hogy amennyire csak lehet, nyújtsák az előjegyzéseket a tervezhető műtétek esetén. A várólista, illetve a várakozás hosszabbítása azonban nemcsak a betegek, hanem a likviditás és gazdálkodás szempontjából sem jó döntés, hiszen azok a jó állapotú, elektív műtétre várakozó páciensek, akik gyorsan gyógyulnának és hamar elbocsájthatóak lennének, hosszas várakozás miatt esetleg rosszabb állapotban kerülnek műtétre, hosszabb a gyógyulási idejük, drágább az ellátásuk, és az esetleges szövődmények esélye is nagyobb. Ha hosszú a várakozás ideje, annak is nagy a valószínűsége, hogy a sürgősségi ellátórendszeren növekszik a teher, mert a beteg – ha máshogy nem – azon keresztül bejön a kórházba. Felülről ránk tették a korlátot, ugyanakkor nem csökkent a beáramló betegek száma, s nem javultak a kórházból távozó betegek elhelyezési esélyei sem.

– Az osztályok, illetve a járó- és fekvőbeteg ellátás között a menedzsment oszthatja el a TVK-t. Ezzel nem tudtak volna ésszerűsíteni?

– A járóbeteg-szakellátásban is csökkentették a TVK-keretet, így ez nem opció, ráadásul az Uzsokiban sok az olyan beteg, akiket állapotuk miatt nem lehet az alap- vagy a járóbeteg-szakellátásban kezelni. Megtehettük volna, hogy az augusztusi adatok ismeretében alacsonyabb keretet adunk az osztályoknak szeptemberre, akkor viszont a betegeink ellátása került volna veszélybe. Augusztustól a műtéti szakmák súlyszámai bizonyos beavatkozásoknál nőttek, ennek következtében ugyanazt a mennyiségű TVK-t a korábbinál kevesebb beteg "fogyasztja el" az osztályon.

– Ezek szerint a HBCS-n belüli átcsoportosítás sem kompenzálta a TVK kiesését?

– Nem, mert bár a belgyógyászati szakmákban csökkent a súlyszám érték, az nem tudja kompenzálni a műtéti szakmák, s még inkább az onkológia sürgős ellátásra szoruló betegeinek nagy számát. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy az intézményi kiadásokat is növeli a belgyógyászati jellegű betegek jellemzően hosszabb bennfekvési ideje, és az a tény, hogy alacsonyabb súlyszámmal több belgyógyászati beteg ellátása mellett teljesítik ezek az osztályok a megadott kereteket. Több beteg ellátása pedig nagyobb kiadást jelent. Nagyon fontos lenne ezt a finanszírozási módot még tovább finomítani.

– Magyarul az intézmény gazdasági egyensúlyát csak úgy tudnák megtartani, ha elutasítják a betegek ellátását?

– Igen, de ezt természetesen nem fogjuk megtenni, mivel nálunk nincsenek vattabetegek, azaz jellemzően nem veszünk fel olyan pácienst, akinek a bennfekvéses ellátása elkerülhető lenne.

– Valamennyi kórház hasonló cipőben jár?

– Ez elsősorban egy-egy kórház szakmai portfóliójának összetételétől függ, hiszen a kisebb intézményekben tervezhetőbb az ellátás. Azok az ellátók, ahol voltak vattabetegek, vagy „beragadt” TVK, a kevesebb beteg és a magasabb finanszírozás miatt sokkal jobban jártak gazdaságilag, miközben az ellátásra szorulók sem kényszerülnek sorban állásra. A nagyobb intézmények esetében, mint például az Uzsoki, ahol – mint említettem – nem voltak és nincsenek vattabetegek, hiába jobb a finanszírozás egy bizonyos határig, ha a financiális plafon felett bekerülő betegek ellátásának költségei rontják a költségvetést és a likviditást. Főleg azok a szolgáltatók vannak bajban – rajtunk kívül jellemzően a megyei kórházak tartozhatnak ebbe a körbe – amelyeknél túlsúlyban vannak a manuális, akut ellátást végző osztályok.

– Így aztán szépen nő az adósságállományuk is…

– Remélem, hogy az év végi konszolidációnál figyelembe veszik azt is, hogy mindez önhibánkon kívül történik, hiszen akármennyire igyekszünk is megfelelni az elvárásoknak, a területi ellátási kötelezettség alapján, valamint az országos jelentőségű szaktevékenységeink okán nem küldhetjük el a hozzánk érkező, sürgős ellátást igénylő betegeket.

– A kórházi bennfekvések csökkenését várták az egynapos sebészeti beavatkozások TVK-mentesítésétől is, azonban úgy tűnik, ez sem hozott sok eredményt.

– Mióta az egynapos ellátások finanszírozása az intézmények és a betegek számára is kedvezőbbé tette ezt az ellátási formát, részben elhatározás kérdése, hogy egy intézmény több ilyen beavatkozást vállal-e. Nálunk valamennyit emelkedett az esetszám, de nem minden műtétet érdemes egynapos sebészet keretében elvégezni. Szerencsére Magyarországon a műtéti beavatkozások színvonala már van olyan magas, hogy ne lehessen érdemi megtakarítást várni attól, ha az egyébként is mindössze 2-3 napos befekvéssel járó beavatkozásokat beleerőltetjük az egynapos ellátási formába. Úgy gondolom, hogy az elmúlt években történt intézkedések következtében az egynapos ellátás nagyjából a helyére került, nagy játéktér itt már nincs. Emellett egyes, korábban megkötött szerződések generáltak olyan egynapos forgalmat is, amely nem feltétlenül váltja ki a többnapos kórházi kezeléseket. Például a mozgásszervi sebészetben megugrott az egynapos ellátás keretében végzett arthroscopos ízületi kitakarítások száma, ám ezek jelentős része a beteg további panasza miatt rövid időn belül nagyobb műtéti beavatkozást (pl. protézis-beültetést) igényel.

– Azt mondta, respektálható döntést hozott az államtitkárság, de úgy tűnik, lenne mit javítani rajta. Hogyan lehetne korrigálni ezt úgy, hogy se a betegek, se az intézmények ne járjanak rosszul?

– Az én javaslatom az lenne, hogy hozzunk létre egy virtuális piacteret, ahol azok az intézmények, amelyek nem használták fel a TVK-jukat, felajánlhatnák azoknak, akiknek szükségük van rá. Lényeges, hogy ezt úgy tudják megtenni, hogy nem kell attól tartaniuk, hogy végleg elveszítik az éppen feleslegessé vált TVK-t, azaz a fel nem használt finanszírozási keretüket, amit automatikusan visszakaphatnak, amikor szezonális vagy a portfóliós változásaik indokolják, így talán hajlandók is lennének egy ilyen tiszta és átlátható együttműködésre. Az intézmények fenntartója az állam, ami lehetővé teszi, hogy az Állami Egészségügyi Ellátó Központ hatékony koordináló szerepet vállaljon a lebonyolításban, illetve az érintett intézmények egymásra találásában. Vezetői tapasztalataim azt mutatják, hogy  ez jól működő megoldás lehetne akár már régiós szinten például a diagnosztikában. Egy ilyen virtuális térben ugyanis láthatóvá válna, hol tud a beteg a lehető leghamarabb vizsgálathoz jutni, és ennek eredményeként gyorsabban, illetve nagyobb eséllyel gyógyulni.

– A Kórházszövetségnek is vannak javaslatai?

– Éppen most várjuk a kórházak adatsorait az elmúlt három hónap gyakorlatáról, ezek elemzése után alakítjuk ki javaslatainkat. Régóta szorgalmazzuk, hogy a beteg oda vihesse magával az ellátása után járó finanszírozást, ahol kezelik. Ez utóbbival egy még korszerűbb rendszer jöhetne létre, ám bonyolultabb mechanizmust is kíván, mint az általam korábban említett virtuális TVK-piactér. Hadd jegyezzem meg, hogy például az Uzsokiban napi problémát jelent, hogy onkológiai betegeink, akik meglehetősen nagy területről érkeznek hozzánk kivizsgálásra és kezelésre, a többi szakmában – szakmától függően – már nem biztos, hogy területileg hozzánk tartoznak. Ha hozhatnák magukkal a finanszírozást, nem terhelné meg az ellátásuk a mi költségvetésünket.

Mielőtt az összes államilag fenntartott magyar kórházat rászorítjuk, hogy csak azokat a betegeket lássa el, akiket valóban indokolt, meg kell erősíteni az alap- és a szakellátást, mégpedig úgy, hogy a fekvőbeteg-ellátóhoz megfelelően diagnosztizált beteg érkezzen. Ugyanakkor a rehabilitációs, a hospice és a szociális rendszert is fogadóképessé kell tenni a páciensek átvételére. És előbb-utóbb meg kell jelennie a rendszerben az ellátás minőségi mutatóinak is, szakmai indikátorok vagy szakvélemények alapján.

– Ön kitenné a nyilvánosság elé a minőségi mutatót?

– Az ÁEEK már most is indikátorszerűen gyűjti az adatokat. Ha hozzáférhetővé teszik a statisztikát, természetesen vállalom, hogy nyilvánosan megmutassuk ezeket.

– Amelyik intézmény pedig nem hozza az elvárt minőséget, az szűnjön meg?

– Nem, de szükséges lehet az adott kórház ellátási formáján változtatni. Azokból az intézményekből pedig, amelyek mutatói jók, és ahol szakmailag magas minőségű gyógyító munka folyik, alakuljanak ki a centrumok, hiszen ezekben kaphatják a betegek a legeredményesebb ellátást.