Cukorbetegség: az életmódbeli tényezők mindig fontosak lesznek
Az Egészség Világnapjának – melyet minden évben április 7-én ünnepel az Egészségügyi Világszervezet – idei témája a diabétesz. A PharmaOnline a Medical Tribune prof. dr. Barkai Lászlóval, a Magyar Diabetes Társaság elnökével készített interjúját idézi fel.
– A Magyar Diabetes Társaság 2011-ben alkotta meg a Nemzeti Diabétesz Programot, amiben vázolták, hogy milyen lépéseket szükséges megtenni a betegek hatékonyabb ellátása, a betegség és a szövődmények megelőzése érdekében. Megtörténtek ezek a lépések?
– Az egészségügyi államtitkárság kezdeményezésére indult 2010-ben a Semmelweis Terv, aminek az volt a fő célkitűzése, hogy a nagy morbiditással és mortalitással járó népegészségügyi betegségek szakmai programját összefogja. Ennek részeként készítettük el a diabéteszprogramot, azonban úgy tűnik, hogy a Semmelweis Terv nem valósul meg.
A szakma részéről történtek lépések, a szemészekkel közösen elindítottuk a telemedicinális retinopátiaszűrő programot, kidolgoztuk a kockázatalapú szűrés módszertanát, amit a felnőttkori alapellátásban lehet használni. Elindítottuk a Magyar Diabetes Társaság Diabetológus Orvosa licencképesítést, így ma már minden orvosegyetemen lehet akkreditált vizsgát tenni. A diabéteszes láb, mint szövődmény elkerülése érdekében a társaságon belül belgyógyászok, sebészek és szakdolgozók közreműködésével megalakult a Diabéteszes láb munkacsoport, és létrehoztuk a főiskolai podiáterképzést a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karán.
– A Journal of Physical Activity and Health című szaklapban megjelent tanulmány – If Exercise is Medicine®, Where is Exercise in Medicine? Review of U.S. Medical Education Curricula for Physical Activity-Related Content – szerint az USA orvosegyetemeinek 82%-át úgy lehet elvégezni, hogy a leendő orvos egy szót sem tanult a fizikai aktivitás egészségvédő és gyógyító hatásával kapcsolatban. Mit gondol, nálunk mi a helyzet e téren, és a cukorbetegek hány százaléka mozog rendszeresen?
– Az 1-es típusú cukorbetegség megelőzésére nincsenek módszereink, de ott is hasznos a rendszeres fizikai aktivitás, ami a kezelés harmadik pillére az inzulinon és a diétán kívül. A 2-es típusú diabétesz esetén egyértelműen bizonyított, hogy a rendszeres fizikai aktivitás 30-40%-os valószínűséggel megelőzi a kórkép kialakulását. De ha nem sikerül megelőzni, az is óriási jelentőségű, hogy eltolja a manifesztációjának idejét: nem mindegy, hogy 10 évvel korábban vagy későbben jelenik meg a betegség. A vizsgálatok szerint pl. ha diabéteszt megelőző állapotban prevenciót végzünk gyógyszerrel – metforminnal –, vagy gyógyszeres beavatkozás nélkül sportolni kezd az illető, a rendszeres fizikai aktivitásnak nagyobb a hatékonysága.
A kezelésben legalább ilyen fontos a rendszeres fizikai aktivitás: hatására kedvezőbben alakul az anyagcsere, kevesebb gyógyszerre van szükség, és kevesebb a szövődmény is. Mindezek ellenére pusztán 10 és 20 százalék közé tenném azoknak a cukorbetegnek az arányát, akik annyira rendszeres fizikai aktivitást végeznek, hogy annak már kedvező hatása van az anyagcseréjükre.
– Holott ha ilyen hatékonyságú gyógyszerünk lenne, azt igen széleskörűen reklámoznák…
– Valóban, az orvosképzés és a továbbképzés kurrikulumában nagyon kevés helyet kap a testmozgással kapcsolatos ismeretanyag, az orvoslás világszerte gyógyszercentrikus, a képzésben főleg receptorokról, farmakokinetikáról tanulunk, és csak általánosságban beszélünk a testmozgás fontosságáról. Azt látom, hogy az orvosok nem tekintik sajátjuknak ezt a hatékony eszközt, holott az orvosoknak ráadásul példát is kéne mutatniuk: nem szabadna sem elhízniuk, sem dohányozniuk, és maguknak is sportolniuk kellene. A MOTESZ megkereste társaságunkat, és a Magyar Sportorvostársaság kezdeményezésére talán létre fog jönni egy interdiszciplináris fórum, ami azzal fog foglalkozni, hogy a krónikus népegészségügyi betegségek megelőzésében, kezelésében milyen óriási szerepe van a testmozgásnak.
– Ön szerint melyek a közelmúlt legjelentősebb áttörései a diabétesz diagnosztikájában, terápiájában?
– Ígéretes a mesterséges pankreász, azaz a több napig folyamatos szöveti glükózkoncentráció-mérést lehetővé tevő szenzorok és hordozható inzulinpumpák együttesének a fejlesztése, továbbá fejlesztés alatt állnak azok az algoritmusok, amelyek zárttá teszik ezt a kezelési kört, és lehetővé teszik, hogy a pumpa a glükózmérés eredményének a függvényében adagolja a hormont. Talán még ígéretesebb, amikor nemcsak inzulint adagol a pumpa, hanem glukagont is. A betegség előrehaladásával ugyanis a cukorbetegek glukagonszekréciója is károsodik, és nem tudja kivédeni a hipoglikémiát. A matematikai modellel kapcsolatos nehézséget az adja, hogy nemcsak az aktuális vércukorszintet kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy az fölfelé vagy lefelé mozog-e, mit evett vagy mennyit mozgott a beteg, milyen fronthatások vannak stb. Annyi tényező befolyásolja a szervezet aktuális inzulinigényét, hogy nehéz olyan algoritmust kialakítani, ami mindezt figyelembe veszi. A mesterséges pankreásszal egyelőre odáig jutottak, hogy éjszaka alkalmazva kiegyensúlyozott, stabil vércukorszintet lehet biztosítani, azaz kivédhető az éjszakai hipoglikémia. Olyan vizsgálatok is vannak, amelyek alkalmazását nemcsak kórházi körülmények között, hanem a való életben – pl. diabéteszes gyermekek táboroztatása kapcsán – nézik, és ezek szerint is jobb anyagcserekontrollt lehet elérni általa, jobban elkerülhető a kezelés mellékhatásaképp fellépő hipoglikémia. Az elmúlt évtized óriási áttörése a laboratóriumi pontosságú otthoni vércukormérés lehetősége, a gyógyszeres terápia területén pedig jelentős előrelépésnek tartom, hogy szélesedett a 2-es típus kezelésének tárháza – megjelentek az inkretinalapú kezelések, a vese cukorürítését fokozó szerek, az inzulinnal kezeltek esetében pedig az inzulinanalógok egyre szélesebb köre, amelyek révén egyre jobban meg tudjuk közelíteni a fiziológiás inzulinszükségletet. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezzel a fejlődéssel együtt sem kerülhetők meg az életmódbeli tényezők a cukorbetegség megelőzésében, terápiájában, sőt, semmilyen olyan átütő eredménnyel nem rendelkezünk, ami afelé mutatna, hogy az életmódbeli tényezők valaha is figyelmen kívül hagyhatók lesznek.
