Az anti-DNA antitestvizsgálatok standardizálása

Az anti-DNA antitestek a szisztémás lupus erythematosus szerológiai markerei, egyben a leggyakrabban meghatározott autoantitestek az orvosi gyakorlatban. Több mint fél évszázados tapasztalatok alapján az anti-DNA antitest az alábbi célokra használható biomarkerként: előrejelzés (betegség kockázata), szűrés (szubklinikus betegség), diagnosztika (klinikailag manifeszt betegség), stádiumbesorolás (betegség kockázata) és prognózis. A már fennálló betegség nyomon követése során az anti-DNA-szintek jelentősen fluktuálhatnak, ami megkülönbözteti az anti-DNA antitestet más antinukleáris antitestektől (ANA, antinuclear antibody). Az anti-DNA-nak lupus biomarkerként betöltött szerepe ellenére a jelenleg alkalmazott tesztek az antitest kimutatását, illetve jellemzőiket tekintve jelentősen különböznek egymástól. A legfontosabb jelenség, hogy adott szérum az egyik teszttel pozitív, miközben a másik teszttel negatív eredményt adhat. Ezen túlmenően eltérhet egymástól az egyes tesztekkel kapott szerológiai lelet és a betegség aktivitásának mértéke is. A fenti kérdések felvetik a vizsgálat standardizálásának szükségességét.

Az anti-DNA antitestek specificitása

A DNS legnagyobb valószínűséggel nukleoszómák formájában kerül kapcsolatba az immunrendszerrel, bár előfordulhatnak nagyobb makromolekulák is. A DNS-sel szembeni antitestek a nukleáris autoantigénekkel szemben termelődő antitestek családjába tartoznak: DNS (egyes és kettős szálú), hisztonok, DNS/hiszton komplexek, nukleoszómák és kromatin. Ezen antigének között a jelen lévő komponensek számában van különbség.

A korai vizsgálatok azt mutatták, hogy DNS-sel szembeni antitestek alapvetően csak SLE-ben expresszálódnak. Ez arra utal, hogy az immunrendszer DNS-re adott válasza alapvetően egyedi SLE-re, illetve, hogy az anti-DNA antitesteknek kiemelt figyelmet kell kapniuk a kutatások során.

Teszttípusok

Az idők folyamán a klinikai és kutató laboratóriumok sokféle különböző tesztmódszert használtak az anti-DNA antitest meghatározására. Míg e módszerek kivétel nélkül megbízhatóak és kvantitatívak, teljesítményjellemzőikben, illetve bizonyos antitestekre való érzékenységükben különböznek egymástól.

Korábban a Farr-típusú tesztet tekintették megfelelőnek. Ezen túlmenően végezhető még enzimhez kötött immunoszorbens teszt (ELISA) az anti-DNA antitestek meghatározására.

Ép immunrendszer esetében a nagy aviditású antitestek az érett, antigén által kiváltott választ karakterizálják. A nagy aviditás e válaszok kritikus fontosságú jellemzője. Az autoantitestek azonban különböznek, mivel ezek immunzavarok esetében termelődnek (például kóros B-sejt-prekurzor populációk). Autoimmunitás kapcsán továbbá az antigénstimulációt olyan komplexek és többkomponensű antigének is kiváltják, melyek nem a szokott módon stimulálják a B- és T-sejteket. Az anti-DNA antitestek olyan antigéninterakciót váltanak ki, mely alapvetően eltér a normális protektív antigének által elindított folyamatoktól. Mindezeket figyelembe kell venni az anti-DNA-meghatározások standardizásása során.

Az anti-DNA patogenetikai szerepe

Az anti-DNA antitestek specificitásukat, immunkémiai sajátosságaikat és a betegség szempontjából betöltött szerepüket tekintve igen különböznek egymástól. Ennek megfelelően ezen antitestek között vannak olyanok, melyek a betegség kialakulását elősegítő immunkomplexeket képeznek (felhalmozódnak a szövetekben vagy olyan citokinek termelődését indítják be, melyek közül a legjelentősebb az 1-es típusú interferon). Miközben az immunkomplexek a patogenezis összes aspektusát mediálják, nem tisztázott, hogy azonos anti-DNA antitestek és ugyanazon immunkomplexek játszanak-e szerepet a nephritis kialakulásában és a citokin indukcióban. Míg az anti-DNA antitestek lupusban patológiásak, csak némelyikük patogén (azaz betegségkeltő) és csak töredékük nefritogén (azaz idéz elő nephritist). Az erőfeszítések ellenére egyelőre nem áll rendelkezésünkre olyan teszt, mely alapján elkülöníthetők lennének egymástól az egyes anti-DNA szubpopulációk. Mindezek következtében nem ritka, hogy a klinikai és szerológiai események között nincs kapcsolat, azaz magas anti-DNA-szintek mellett sem feltétlenül áll fenn nephritis. A kapcsolat hiánya ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a tesztek megtervezése vagy standardizálása nem megfelelő, hanem inkább az anti-DNA-válasz heterogenitását tükrözi, illetve azt jelzi, hogy csak bizonyos antigén-szubpopulációk segítik elő a betegségesemények előfordulását.

Bár az anti-DNA antitestek speciális szerepet játszhatnak nephritisben, más antinukleáris antitestek – köztük az anti-RNS kötő proteinek (RBP, RNA-binding protein) ugyancsak interferontermelődést indukálhatnak. Ez tovább bonyolíthatja az anti-DNA patogenetikai szerepének meghatározását olyan esetekben, amikor ezek az antitestek ugyanannál a betegnél expresszálódnak. Míg az anti-DNA-expresszió igen variábilis, a RBP-kkel szemben képződött antitestek expressziója csak kissé változik az idő múltával. Az expresszió mintázatában mutatkozó különbség legnagyobb valószínűséggel az antitest termelődésért felelős B-sejt- és plazmasejt-populációkkal áll összefüggésben.

Összefoglalás

Az anti-DNA antitestek meghatározása alapvetően fontos a SLE-betegek szerológiai vizsgálatai során. Bár a DNS biológiai szempontból jól definiált molekula, a DNS−anti-DNA interakció egyedi sajátosságai, az antitestválaszok heterogenitása és a különböző tesztek eltérő teljesítménye következtében a tesztek standardizálása problémát jelent. A jövőbeni kutatások nyomán remélhetőleg új technológiák lépnek színre, melyekkel a DNS-asszociált antitestválaszok teljes körűen jellemezhetők, és pontosabb összefüggések tárhatók fel a patogén sajátosságok és a betegség aktivitása között.

Forrás: Pisetsky DS. Standardization of anti-DNA antibody assays. Diagnosis of Autoimmunity (2013) 56:420–424.