Az államival párhuzamos struktúrát állítanak fel
Az állami rendszer mellett megjelenik egy ugyanolyan típusú szolgáltatásokat nyújtó, magasabb színvonalú ’magán rendszer, ami egy szolidaritáson alapuló egészségügyben elfogadhatatlan, írja a Kettős mérce.
(...) Összességében a magánbiztosítói piac Magyarországon szűk, dacára pl. annak, hogy 2012-től a munkáltatók adómentes juttatásként adhatják dolgozóiknak a visszavásárlási értékkel nem rendelkező egészségbiztosítást.
A magánszolgáltatások vásárlása többnyire biztosítás nélkül, közvetlenül a szolgáltatótól – tehát még inkább áttekinthetetlenül és ad hoc módon – történik. Ez a magánforrások szerepének meghatározása szempontjából igen lényeges kérdés – az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meglátása szerint csakis erős kontrollmechanizmusok mellett engedhető meg a magánszolgáltatások (és biztosítók) térnyerése; a szolidaritás, a méltányosság követelményeinek, de még a hatékonyság elvének érvényesülése érdekében is. Ez a mai magyar rendszerből hiányzik, egy spontán (?), nem transzparens átrendeződés részesei vagyunk.
Az eltérő lakossági igények, a közfinanszírozott egészségügy jelen állapota, a kormányzat tétlensége a közfinanszírozott egészségügy aggasztó állapota kapcsán; sőt a lakosságot egyenesen a magánegészségügy irányába toló egészségpolitikája mind-mind felerősíti azt az alapvető igényt, amely már régóta természetes része a – nemzetközi és hazai – egészségpolitikai diskurzusnak: milyen szerepet és szervezeti struktúrát szánunk a magánszolgáltatásoknak az egészségügyben, és hogyan határozhatjuk ezt meg transzparens módon?
Ha tudjuk, hogy a forrásaink végesek, akkor tudnunk kell, hogy kire-mire mennyit vagyunk hajlandóak áldozni. Ha abból indulunk ki, hogy alapvetően egy valóban szolidáris egészségügyi rendszert szeretnénk, akkor fontos az egyes lakossági csoportok jelenlegi terheinek pontos ismerete.
Ha elfogadjuk kiindulópontként, hogy a magánkiadásoknak az egészségügy különböző szegmenseiben eltérő szerepe lehet, és bizonyos pontokon a közszolgáltatások megerősítése, bizonyos pontokon az egyéni felelősség szerepének kimondása szükséges, akkor ennek konzekvenciáit a rendszer összes szintjén (önrészek – nem csak gyógyszerek esetében, biztosítási konstrukciók stb.) le kell vonni, így a szolgáltatások tekintetében is.
A jelenlegi trendek egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy Magyarországon egy kiegészítő (supplementary), pontosabban parallel jellegű magánszolgáltatói-magánbiztosítói piac alakuljon ki, tehát az állami rendszer mellett jelenik meg egy ugyanolyan típusú szolgáltatásokat nyújtó, magasabb színvonalú ’magán rendszer’ – és ez egy szolidaritáson alapuló egészségügyben elfogadhatatlan.
Sokkal inkább megfelelő megoldást nyújthat erre a teljes problémakörre, a közfinanszírozott szolgáltatási csomag körülhatárolása – szakmai és finanszírozási protokollok stb. révén, a népegészségügyi adatok alapján prioritások felállítása, és annak kimondása, hogy kinek mikor mi jut – de akkor ez jusson anyagi helyzettől függetlenül. Ezen – tehát a közfinanszírozott biztosítási csomagon felül – pedig esetleg kiegészítő jelleggel lehet szerepe a magánszolgáltatásnak/biztosításnak, tehát olyan ellátásoknál, amelyek a közfinanszírozott csomagba nem tartoznak bele.
Most nem ez történik Magyarországon: a magánszolgáltatók egy párhuzamos struktúrát állítanak fel az állami egészségügy mellett, annak elégtelensége miatt, és aki tud, oda menekül. Annak, aki nem menekül a magánszolgáltatók felé, mert nem tud, vagy nem mindig tud több tízezer forintba kerülő orvosi viziteket megfizetni, annak marad az állami egészségügy. (...)
