Áttörést ígérő felfedezés a terápiarezisztens depresszió kezelésében
Az eredmények egyértelműen alátámasztják, hogy a St3gal1 glikoziltranszferáz enzim kulcsfontosságú molekuláris szabályozóként működik a depresszió kialakulásában és progressziójában.
A Science Advances folyóiratban október 3-án jelent meg a Institute for Basic Science kutatóinak cikke, amelyben egy kulcsfontosságú molekuláris szabályozót azonosítottak a terápiarezisztens depresszió kialakulásában és lefolyásában, ami új terápiás lehetőségek kifejlesztése felé nyithatja meg az utat.
A depresszió világszerte súlyos népegészségügyi problémát jelent, amely letargiát, alvászavarokat, szociális visszahúzódást és fokozott öngyilkossági kockázatot okoz. Az érintettek száma folyamatosan növekszik: egyes prognózisok szerint 2025-re már több mint 280 millió főt érinthet világszerte. A mostani tanulmány egy olyan új molekuláris összefüggést tárt fel, amely kulcsfontosságú lehet a betegség diagnosztikájában és terápiájában. A kutatók kimutatták, hogy a krónikus stressz hatására megváltozik a fehérjékhez kapcsolódó cukorláncok – az O-glikánok – szerkezete a prefrontális kéregben, ami direkt módon járul hozzá a depresszió kialakulásához.
A depresszió patomechanizmusának mélyebb megértése érdekében a C. Justin Lee és Lee Boyoung vezetésével dolgozó kutatócsoport, egy olyan egér modellszervezetet hozott létre, amelyben az állatokat krónikus, változó stressznek tették ki. Az így kialakított modell depresszió-szerű viselkedést mutatott, amelyet követően a kutatók egy multi-omikai megközelítést alkalmaztak. Nagy felbontású tömegspektrometriás analízissel vizsgálták az O-glikánok összetételét és a fehérjeexpressziós mintázatokat kilenc különböző agyterületen. Az elemzés során a prefrontális kéregben szignifikáns csökkenést mutattak ki a szialilezésben, valamint a St3gal1 glikoziltranszferáz enzim expressziójában. Ezzel párhuzamosan elváltozások jelentkeztek a szinaptikus fehérjék szerkezetében és az inhibitoros neuronok működésében, amelyek fontos idegrendszeri hálózatok egyensúlyának fenntartásáért felelősek.
A most publikált eredmények új utakat nyitnak a terápiarezisztens depresszió célzott kezelési megközelítései felé. A depresszió kialakulása pszichológiai, genetikai és környezeti tényezők komplex interakciójának eredménye, és számos patológiás mechanizmus ismert. A jelenleg alkalmazott antidepresszánsok többsége a neurotranszmitterek, különösen a szerotonin szabályozására épül, azonban ezek a szerek a betegek mintegy felénél nem bizonyulnak hatékonynak, és gyakran járnak mellékhatásokkal, például gasztrointesztinális panaszokkal vagy fokozott szorongással. Ez a korlátozott hatékonyság rámutat arra, hogy a neurotranszmittereken túlmutató molekuláris célpontokra van szükség.
A mostani kutatás középpontjában a glikoziláció állt, amely egy olyan poszttranszlációs módosítás, melynek során kis cukorláncok kapcsolódnak a fehérjékhez, befolyásolva azok stabilitását, lokalizációját és funkcióját. A glikozilációt már számos betegség, például malignus daganatok, vírusfertőzések és neurodegeneratív kórképek kapcsán is vizsgálták. Az O-glikoziláció különösen fontos szerepet játszik a sejtek közötti jelátvitelben és az idegi hálózatok homeosztázisának fenntartásában, bár az agyi rendellenességekben betöltött szerepét csak nemrég kezdték részletesen feltárni.
A kutatócsoport nagy teljesítményű tömegspektrometriás technikával először egészséges egerek kilenc agyterületén vizsgálta az O-glikozilációs mintázatokat, és megállapította, hogy az egyes régiók eltérő glikozilációs profilokat mutatnak. Ezt követően a krónikus stressznek kitett egerek agyát elemezték, és jelentős eltéréseket találtak, különösen a prefrontális kéregben. A szialilezés – a szialinsav cukorláncokhoz való kapcsolása, amely stabilizálja a fehérjéket – aktivitásának csökkenése mellett a St3gal1 enzim expressziója is mérséklődött, amely kulcsszerepet játszik ebben a módosításban.
A St3gal1 funkcionális szerepének vizsgálata érdekében a kutatók manipulálták az enzim expresszióját normál és stresszelt egerek prefrontális kérgében. Az enzim gátlása önmagában is depresszió-szerű viselkedést váltott ki – például motivációcsökkenést és fokozott szorongást –, míg a St3gal1 felülexpressziója enyhítette a stressz által kiváltott depressziós tüneteket. Ezek az eredmények egyértelműen alátámasztják, hogy a St3gal1 kulcsfontosságú molekuláris szabályozóként működik a depresszió kialakulásában és lefolyásában.
További fehérjeanalízisek és elektrofiziológiai vizsgálatok feltárták, hogy a csökkent St3gal1 destabilizálta a szinaptikus molekulák cukorláncait, különösen a neurexin 2 (NRXN2) esetében, amely egy szinaptikus adhéziós fehérje. Emellett károsodott az inhibitoros neuronok működése, amelyek normál körülmények között az agyi ideghálózatok egyensúlyának fenntartásáért felelősek. A cukorláncok szerkezetének apró változásai tehát egyidejűleg rontották az idegi kapcsolatok stabilitását, ami az érzelemszabályozó rendszerek összeomlásához vezetett.
Boyoung Lee, a cikk társszerzője szerint a tanulmányban sikerült egyértelműen bemutatni, hogy az agyi glikozilációs zavarok közvetlen kapcsolatban állnak a depresszió kialakulásával, és új lehetőséget kínálnak a diagnosztikai biomarkerek és terápiás célpontok azonosítására, túlmutatva a klasszikus neurotranszmitter-alapú megközelítéseken.
A depresszió biológiai alapjainak feltárása továbbra is jelentős kihívást jelent, különösen a poszttranszlációs módosítások szerepének megértése terén. A glikoziláció vizsgálata különösen nehéz a folyamat heterogenitása és az analitikai korlátok miatt, ugyanakkor a módszer képes korábban ismeretlen molekuláris mechanizmusok feltárására. A jelen tanulmányban bemutatott eredmények szerint a krónikus stressz régióspecifikus módon befolyásolja az O-glikozilációs mintázatokat, különösen a prefrontális kéregben. A szialilezett O-glikozilációs struktúrák jelentős változásait a St3gal1 szialiltranszferáz közvetíti, amely elengedhetetlen az O-glikoziláció megfelelő működéséhez. A St3gal1 kiütése (knockout) stresszmentes egerekben is depresszió-szerű viselkedést eredményezett, míg túlzott expressziója stresszelt állatokban csökkentette a depressziós tüneteket, kiemelve az enzim stresszrezilienciában betöltött szabályozó szerepét. Azonosításra kerültek továbbá a St3gal1 potenciális glikoprotein célpontjai és downstream szabályozói, köztük a neurexin 2-t a mediális prefrontális kéregben, ezzel új molekuláris összefüggéseket sikerült feltárni az O-glikoziláció és a depresszió-szerű viselkedés között. Az új eredmények nemcsak a depresszió terápiájában hozhatnak áttörést, hanem más mentális zavarok, például a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) és a skizofrénia kezelésében is új utakat nyithatnak.
Írásunk az alábbi közlemények alapján készült:
Tiny sugars in the brain disrupt emotional circuits, fueling depression
Abnormal O-glycan sialylation in the mPFC contributes to depressive-like behaviors in male mice
Irodalmi hivatkozás:
Youngsuk Seo et al, Abnormal O-Glycan Sialylation in the mPFC Contributes to Depressive-like Behaviors in Male Mice, Science Advances (2025). DOI: 10.1126/sciadv.ady2733.
