Amerikából jöttem…
Nem tanulhatsz meg zongorázni, ha csak hangversenyekre jársz, tartja egy angol mondás. A magyar medikusok és rezidensek pedig játszani szeretnének, nem pedig csak hallgatni a zenét…
Az anyagi megbecsülés hiánya, a hálapénz rendszer, az egyre elfogadhatatlanabb hazai munkakörülmények – a közelmúltig jobbára ezek az érvek kerültek terítékre a magyar orvosok külföldre vándorlásának okaként. Újabban egy negyedik is felsorakozott az érvek közé: a gyakorlati oktatás hiányosságai. A Magyar Rezidens Szövetség legfrissebb felmérése szerint az elméleti oktatással ugyan messzemenőkig elégedettek a hazai medikusok, ám a megkérdezetteknek mindössze 3 százaléka vélte úgy, hogy ugyanez a helyzet a gyakorlati képzéssel, s csak 7 százalékuk gondolja, hogy az egyetem felkészíti őket a legfontosabb sürgősségi kórképek ellátására. Miközben – mint arról mind gyakrabban hallani – az égető szakorvoshiány miatt az egészségügyi intézmények, egyre inkább a sokszor csak kezdő rezidenseket „dobják be” – némi képzavarral élve – a betegellátás mélyvizébe.
Az Egyesül Államokban épp ellenkezőleg: a csoportmunkára, a felelősségvállalásra, a döntésképességet megalapozó szakmai önbizalom kialakítására helyezik a hangsúlyt, s mindezt a gyakorlati képzés előtérbe helyezésével, derült ki egy közelmúltban megtartott konferencián. Az USA-ban már az indulás is más, érettségi után négy év college következik, amelynek utolsó két esztendejében mindazok, akik az orvosi pálya felé igyekeznek, már kezdik az ismerkedést az alaptudományokkal. Ezt követi az orvosegyetemi felvételi, majd maga a képzés, amely négy évig tart. Ennek első két esztendejében szintén az alaptudományokra fókuszálnak, a második két éves etap azonban kizárólag klinikai rotációból, más és más osztályokon végzett munkából áll. Alapismereti záróvizsgát anatómiából, élettanból, prevencióból és közegészségügyből kell tenni, a klinikai ismeretek keretében belgyógyászati és sebészeti, míg a harmadik vizsgán alkalmazott klinikai ismeretekről kell számot adni.
A ma már itthon praktizáló dr. Pulai Judittól, aki orvosi diplomáját a pécsi egyetemen szerezte meg, szakképesítéseit viszont az USA-ban, azt is megtudhatták a résztvevők, hogy az Egyesült Államokban az egyetemek és kórházak versengenek a szakorvos jelöltekért. A belgyógyász képzés például három évig tart, havi rotációval, vagyis négy hetente változnak a felettesek és a beosztottak. A képzés problémaorientált, gyakorlatias, szinte minden mozzanatában csapatmunkára fókuszáló, míg a havonta változó gyakorlatok nem csak a kiégést segítik megelőzni, de mivel együtt jár az oktatók és a rezidens beosztottainak folyamatos értékelésével - amelyből természetesen maguk a rezidensek sem maradtak ki! – elősegíti a szakmai színvonal magasan tartását. Az osztályos munka mellett hetente minimum hat órát kellett részt venni a járóbeteg szakellátásban is, amelyet a képzés igen fontos részének tartanak.
Másodéves rezidensként – emlékezett dr. Pulai Judit – 3-4 medikus, illetve két elsőéves rezidens munkáját ellenőrizte, felügyelete, tanította. Lényegében olyan jogkörrel volt felruházva, mint itthon egy osztályvezető főorvos, s mivel ebben a helyzetben folyamatos a döntéskényszer, ez nagyban növeli a jövendő szakorvos önbizalmát, s nem mellékesen kommunikációs készségét, képességeit. A rezidensek éves fizetése harmada-negyede egy végzett, praktizáló szakorvosénak, az 1990-es években ez éves szinten 25-30 ezer dollár volt. (Az összegek azóta jelentősen emelkedtek, a belső arányok azonban nyilván nem.)
A szakvizsga után van aki a praktizálást választja – s ekkor éves jövedelme a korábbinak három-négyszeresére ugrik – vagy ráépített szakképzésben (Fellowship program) folytatja tanulmányait, bár ekkor éves jövedelme csak kis mértékben haladja meg azt az összeget, amit rezidensként kapott. Ez a program szintén három évig tart, s folytatódik a havi rotáció, az osztályos illetve a járóbetegek munka. Ezen a szinten a jelöltek a betegségek széles spektrumával találkoznak – a megelőzéstől az előrehaladott kórképekig -, miközben folyamatosan konzultálnak a határterületek orvosaival, amelynek eredményeként az adott probléma megoldása is közös. A gyógyítás mellett kiemelten fontos a szakirodalom folyamatos tanulmányozása, és a kutatás, amely ezen a szinten a jelöltek „életének” 45-50 százalékát teszi ki.
A végzett szakorvosok vállalhatnak egyetemi állást – kutatnak, oktatnak, gyógyítanak -, választhatnak magán- vagy állami kórház között (az utóbbiban kisebb a jövedelem, de több a szabadság és előbb mehetnek nyugdíjba), de dönthetnek úgy is, hogy csoportpraxisban (azonos vagy különböző szakorvosi csoportokban) folytatják orvosi pályájukat.
Ami a hazatérést illeti, ebben – az érintett orvosok körében végzett felmérés tanúsága szerint – nem játszanak szerepet szakmai szempontok, ehelyett az itthon maradt szülők, családtagok, barátok, az akár külföldön született gyermekek magyarországi iskoláztatásának szándéka indokolja a visszatérés döntését. A beilleszkedés nem könnyű, itthon – többek között egzisztenciális okok miatt – nagy a tudásféltés, lényegesen kevesebb a „tiszta” orvosi idő, míg például az Egyesült Államokban sokféle szakember segíti az orvosokat abban, hogy gördülékenyen végezhessék a munkájukat. A különböző szakterületek között sokkal hatékonyabb a kommunikáció, mint itthon, mint ahogy az egészségközpontú gondolkodás is erőteljesebb az amerikai betegek körében, mint Magyarországon. Az előadó szerint – aki tíz éve már itthon dolgozik – a szakmai féltékenység épp úgy nehezítette a beilleszkedést, mint az, hogy nem voltak „nyílt” álláspályázatok.
Visszatérve a rezidens szövetség felmérésre, az is kiderül, mit szeretnének a medikusok: többek között a manuális készség oktatását, esetbemutatásokat valamint közös esetmegbeszéléseket, szimulációs gyakorlatokat, felkészítést csapatmunkára és együttműködésre, évközi – hetenkénti klinikai gyakorlatokat. Vagyis a jelenleginél lényegesen „élet- és gyakorlatorientált” képzést. Ennek hiányában nem véletlen, hogy sokan választanák – mint azt a hatósági bizonyítványok iránti kérelmek száma is bizonyítja - a külföldi szakképzést.
Általános oklevéllel és szakvizsgával rendelkező egészségügyi dolgozók számának
|
|||
Orvos (fő) |
2011 |
2012 |
2013 |
Csak általános orvosdoktori oklevéllel rendelkezők száma |
651 |
563 |
529 |
Feltétel nélküli elismerés hatálya alá eső szakvizsgával rendelkezők száma |
549 |
545 |
426 |
Forrás: EEKH
Hatósági bizonyítványt kapott egészségügyi dolgozók száma
|
|||||
Év |
Összesen (fő) |
Orvos |
Gyógyszerész |
Ápolók, szülésznők és egyéb eü. dolgozók |
Fogorvos |
2004 |
1240 |
906 |
32 |
165 |
137 |
2005 |
1380 |
889 |
33 |
380 |
78 |
2006 |
1148 |
721 |
36 |
271 |
120 |
2007 |
1119 |
695 |
29 |
281 |
114 |
2008 |
1357 |
803 |
59 |
353 |
142 |
2009 |
1614 |
887 |
37 |
532 |
158 |
2010 |
1777 |
1111 |
48 |
416 |
202 |
2011 |
1901 |
1200 |
44 |
438 |
219 |
2012 |
2061 |
1108 |
65 |
633 |
255 |
2013 |
1950 |
955 |
77 |
655 |
263 |
Forrás: EEKH
|
Minimális műtéti követelmény néhány országban |
||||||
H |
A |
D |
NL |
B |
EU |
USA |
250 |
400 |
460 |
750 |
750 |
750 |
1000 |
Forrás: Christian Cs. Gaal: Az úgynevezett rezidensekről – EGSZ 2011/2