Aki kétszer menekült el a hazájából

– Édesapja a Horthy-hadsereg tisztje volt, két bátyja is börtönben ült az ötvenes években, hogyan lehetséges, hogy önt mégis elsőre felvették az orvosi egyetemre?
– Magam is meglepődtem. Mivel biztos voltam benne, hogy az orvosira nem vesznek fel, az állatorvosira jelentkeztem, de persze elutasítottak. „A te apád micsoda?” – kérdezte egy DIVSZ-agitátor, amikor az eredmény tudatában szomorúan ballagtam kifelé. „Hegesztő.” „Itt egy jelentkezési lap, az orvosin szükség van a jó eszű munkásfiatalokra.” Nem hazudtam, édesapám tényleg hegesztőként tudott csak elhelyezkedni. A többi nem derült ki, mert a káderlapomat nem küldték utánam.

– Legalábbis abban az egy esztendőben nem, amit az egyetemen töltött. 1956-ban ugyanis elhagyta az országot.
– November 20-án mentem el, közvetlenül az után, hogy szovjet járőrök kibiztosított fegyverrel éjszaka kiállítottak bennünket a verandára, és fasisztának neveztek. Tizenkilenc évesen nem is tudtam, mitől remegek jobban, a hidegtől vagy a félelemtől. A határ közel volt, fogalmam sem volt, hova megyek, de arról nagyon is, hogy honnan.

– Hogyan került medikusként műszaki pályára?
– Amerikában közölték velem, hogy az orvosi egyetemről le kell mondanom. 1957-et írtunk, ez a szputnyikok korszaka, úgy gondoltam, ebben van jövő. De nem adtam fel, csak egy évig folytattam műszaki tanulmányokat, majd egy esztendeig takarítóként, műtőssegédként pénzt kerestem, hogy finanszírozni tudjam az orvosi képzésemet.

– Magyarországon mostanában gyakran mondják, hogy olyan az egészségügyi ellátás, mintha a frontvonalon lennénk. Ön a vietnami háborúban valóban megtapasztalta a frontsebészetet. Tényleg nem törődtek az életveszélyes esetekkel?
– Téved, én nem a frontvonalon voltam, hanem Japánban. Ide az akutan már ellátott betegeket hozták, befejeztük a kezelést, elhárítottuk a szövődményeket. Az persze igaz, hogy a fronton valóban három kategóriába sorolják a betegeket, és a legsúlyosabbakat nevezik „várakozóknak”.

– Érzelmileg hogyan lehet ezt elviselni?
– A háborúban a körülmények gyakorlatiasságra kényszerítenek.

– Hogyan választhatott olyan hivatást, ahol rengeteg beteget elveszítenek? Magyarországon még a kilencvenes évek elején is előfordult 14 százalékos műtéti halálozás a szívsebészeteken. 
– Eszem ágában sem volt szívsebésznek lenni. Pocsékak voltak a billentyűk, és a betegek húsz százaléka még a kórházban meghalt. Egy magyar társam lelkesedését látva általános sebész akartam lenni, és mellkassebészeti gyakorlatra is csak azért mentem, hogy műtét közben ne állja az utamat a rekeszizom. Ám amíg én a katonai szolgálatomat töltöttem, minden megváltozott: a koszorúér-áthidalás rutinműtétté vált, és jó túlélési eredményeket hozott.

– Közel húsz évig dolgozott egy helyen.
– Először szívsebészként, majd az osztály vezetőjeként dolgoztam egy akkor négyszáz ágyas, ma már félezer orvost foglalkoztató nagy intézetben, később pedig a texasi A&M egyetem szívsebész professzoraként. Ötvenöt évesen váltottam, amikor Tekeres Miklós és Kellermayer Miklós professzorok hazacsábítottak.

– Beszélgetésünk apropóját az adta, hogy az egyik rokona felhívta a figyelmünket arra, hogy a pécsi szívsebészetet nem Papp Lajos professzor alapította, mint az a magyar sajtóban megjelent, hanem ön.
– Nem, még ez sem igaz. 1950 és ’55 között ugyanis már volt szívsebészet Pécsett, Kudász József és Eisert Árpád jóvoltából. Azután egyikük Nyíregyházára került, a másik Budapestre, és Pécsett megszűntek a műtétek.

– Azt hinné az ember, hogy ennyi évtized után elszakadtak az itthoni szálak. Hogyan találták meg mégis önt Amerikában?
– Akkor már jártam itthon, Tekeres professzort egy amerikai tanulmányútja során meghívtam az intézetünkbe, ahol nagy sikerű előadást tartott. A rektorral együtt éppen a szívsebészet újraindításán szorgoskodott. Egyetlen magyar szívsebész sem vállalta a feladatot, és így hívtak meg engem.

– Amerikai feleséget választott, a gyermekei addigra egzisztenciát teremtettek új hazájában. Miért jött haza mégis, vonzotta a szakmai kihívás?
– Úrrá lett rajtam a szentimentalizmus. Azt hittem, visszaadhatok valamit a hazámnak abból a szerencséből, ami azután ért, hogy elhagytam Magyarországot. Persze volt gyakorlatiasabb ok is: Pécsnek szüksége volt a szívsebészetre az európai akkreditáció végett.

– Felmondta az állását, felszámolta az egzisztenciáját, eladta a lakását és beköltözött egy nővérszállóba.
– Azt gondoltam, hogy az életben a gazdagságot nem a luxus jelenti.

– Ötvenöt esztendős volt akkor. Mit szólt ehhez a felesége?
– Támogatta a férjét.

– A történet végül kudarccal végződött. Méltatlanul bántak önnel, és szinte elmenekült az országból.
– Nem, nem. Itt semmilyen kudarc nem volt! Teljes kapacitással működött a szívsebészet, kiváló szakembereink voltak. 1996 februárja és novembere között 100 motoros szívműtétet végeztünk. Fantasztikus sikereink voltak. Máshol az első műtéthez fiatal, erős szívizmú férfit választanak. Nekünk egy idősebb nő jutott, hegedt szívvel és használhatatlan lábvénákkal. Másnap mégis a folyosón sétált, amikor a televíziós stábok megérkeztek. Gyönyörű volt az utolsó műtét is 1998. november nyolcadikán, hateres artériás teljes áthidalást végeztünk egy kollégámnak. Még ma is körülzsongják a nők Pécs sétálóutcáján.

– Akkor miért ment vissza Amerikába?
– Voltak, akik úgy gondolták, a mór megtette kötelességét, a mór mehet.

– Papp Lajos azt mondta, önt végül olyan helyzetbe hozták, hogy felült egy repülőre, és csak egy búcsúlevelet hagyott. Nekem úgy tűnik, kettejük helyzetében van némi hasonlóság.
– Tőlem azt kívánták, hogy ne operáljunk, csak tettessük, hogy van szívsebészet. Az akkor még csak tervezett új szívcentrumba mindenki bele akart szólni, mindenki oda akart költözni.

– De ha sikerei voltak, miért nem akarták, hogy operáljon?
– Az akkreditációhoz csak a szívsebészet oktatása kellett, a műtétek viszont sokba kerültek. Ne operálj, maradj csendben – ezt várták el tőlem. Én nem vagyok elég politikus alkat ehhez.

– „Az eredményes munka ellenére Korompai professzor számára a magyar társadalmi és egészségügyi viszonyok idegenek maradtak, a nehézségek meghaladták lelki erejét, s 1996 novemberében visszaadta megbízatását, lemondott a tanszék vezetéséről és visszatért az Egyesült Államokba” – így summázza a történteket a szívsebészeti klinika évkönyve.
– Szépen fedi el a valóságot. Prágában voltam egy szívsebész kongresszuson. Mire visszajöttem, régi jó kommunista módszerrel kineveztek fölém és az én rutinos csapatom fölé egy két hónapos kardiológiai szakvizsgával rendelkező adjunktust.

– Professzor fölé nem szoktak adjunktusokat kinevezni. Viszont az ön lelki alkatához sem illik, hogy egyszerűen elmeneküljön.
– Nem elmenekültem, hanem odacsaptam: tessék, ezt akartátok? Látja, még tíz év múltán is elönt az indulat, legszívesebben egy cifrát káromkodnék. Úgy éreztem: ajándékot adtam azzal, hogy hazamentem. Annyira lelkes voltam, hogy a saját pénzemből még műszereket is vettem. Az ajándéklovat azonban szájba rúgták.

– Mennyi idő alatt nyugodott meg annyira, hogy újra haza tudott jönni?
– Öt év kellett hozzá.

– Amerikában is vannak főnökei, alkalmazkodnia kell. Miként lehetséges, hogy itthon nem találta meg a hangot a feletteseivel?
– Amerikában a klinikákon gyógyítani akarnak. Ha egy kórháznak rosszak a műtéti statisztikái, megbüntetik érte, ezért a vezetőség minél jobb teljesítményt vár el. Én így dolgoztam Pécsett is, ugyanezen az elven. Ezt értik azon… hogyan is volt az idézet: „a magyar társadalmi és egészségügyi viszonyok idegenek maradtak számára”? De ez nem igaz, éppen az volt a baj, hogy nem voltak idegenek. Ugyanezek miatt a viszonyok miatt mentem el az országból.

– Most az ön utódja is távozni kényszerült.
– Igen, hallottam róla, de legalább sikerült a programot és az épületet megmentenie.

– Az ön karrierje azonban megtört, már nem mehetett vissza a régi helyére.
– Ne így fogalmazzon, ez nem törés, csak módosulás. Amerikában az állami nyugdíjból nem lehet megélni, a ház fenntartásának a felét sem fedezi, a megspórolt pénzem nagy része elment a magyarországi évek alatt, ezért még ma, túl a hetvenen is dolgozom. Amikor visszatértem, először sebészeti kísérleteket folytattam az egyetemen, 1999 óta pedig helyettesítő szívsebész vagyok. Van, ahova három napra, máshova három hónapra hívnak. Érdekes munka, nagy kihívás, és nem tesz rosszat a házasságnak sem. De csak félállásban dolgozom, így több idő jut a szenvedélyeimre, például a labdarúgó-játékvezetésre.

– Az az érzésem, hogy önben a rendszerváltásnál élt egy illúzió: azt gondolta, hogy minden megváltozik Magyarországon. Csakhogy az emberek gondolkodása ugyanolyan maradt.
– Én viszont már amerikai módon gondolkodom, s noha lélekben mindig magyar maradok, nem tudom ezt elviselni, de nem is akarom.

Élő Anita

Névjegy

Korompai Ferenc 1937-ben született Szombathelyen. Elsőéves medikus, amikor 1956-ban elhagyja az országot. Az Egyesült Államokban némi repülőmérnöki kitérő után 1959-től orvosi tanulmányokat folytat a houstoni Baylor Egyetemen. Általános sebész, a vietnami háború idején 1969 és 1971 között Japánban katonaorvos. Houstonban 1971 és 1973 között mellkassebészeti gyakorlatot szerez. Közel húsz évig egy négyszáz ágyas kórház szívsebészetén dolgozik, a részleg igazgatását és professzori állását hagyja ott, hogy 1993-ban hazatérjen újraéleszteni a pécsi szívsebészet. Noha ez sikerült, 1996 végén lefokozzák, amire válaszul lemond és visszatér Amerikába. Nős, lánya ápolónő, fia a helyi gimnázium egyik igazgatója.