Afrikai feketeleves

Odajött egyik nap a külföldi tulajdonos, s felszólított, hogy pakoljunk – panaszolta a BBC tudósítójának Adelard Kihoho. A 37 éves bányász addig 250 dollárt (50 ezer forintot) keresett egy hónapban, most pedig az utcán próbál ezt-azt eladni. Ő is egyike volt annak a 300 ezer embernek, akik az utóbbi hónapokban elveszítették munkájukat a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az ok: a globális válság következtében gyakorlatilag lenullázódott a kereslet az ország két fő exportcikkére, a rézre és a kobaltra. Mivel a társadalombiztosítás szinte ismeretlen fogalom a közép-afrikai országban (s így például egy átlagos kongói alig 46 éves élettartamra számíthat születéskor), Kihoho most egy sötét, szűk szobán osztozik saját, illetve testvére gyerekeivel, akiket fizetés és munkalehetőség híján nem tud iskolába küldeni. Kobaltbánya Kongóban.
Bár évtizedek konfliktusait és gazdasági válságait követően Kongót különösen legyengülten érte a válság, a helyzet sok, a Szaharától délre fekvő afrikai országban hasonló. „Nagyon súlyos hatása van a válságnak, a nyersanyagárak zuhannak. Ez sújtja az olajexportáló Nigériát, Kongót, Botswanát, de még a térség leggazdagabb államát, Dél-Afrikát is, ahol a gyémánt- és fakivitel omlott össze” – mondta a Figyelőnek Barbara Barungi, az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) afrikai tanácsadója.
Komolyabb feldolgozóipar és infrastruktúra híján a legtöbb afrikai ország eddig nyersanyagexporttal kapcsolódott a globális gazdaságba. Ez az elmúlt évek magas árainak köszönhetően szép gazdasági növekedést biztosított, Kongóban például 2009-re korábban 12 százalékos GDP-növekedést reméltek. Most azonban örülnek, ha a tempó eléri majd a 3 százalékot. A kongói frank értékének egyharmadát veszítette el az év eleje óta. S míg a fejlett országokban az állam hasonló gazdasági összeomláskor segíthet átvészelni a válságot, itt február óta gyakorlatilag fizetésképtelen az állam. A régió több országához hasonlóan gyakorlatilag a külföldi segélyekből fizetik a tanárokat, az orvosokat, a katonákat. Vannak olyan afrikai államok, ahol a költségvetés akár 60, vagy ennél nagyobb százalékát külföldi segélyek finanszírozzák. Ilyen például Bissau-Guinea, Burundi, Mozambik és Ruanda. Mindez – mint a múltban – instabilitással, éhséglázadásokkal, járványokkal, fegyveres konfliktusokkal fenyeget.
ELAPADÓ FORRÁSOK.  Szintén komoly probléma a külföldön dolgozó állampolgárok hazautalásainak elapadása. Zimbabwében például tavaly összesen 1 milliárd dollár értékben a háztartások fele kapott így anyagi segítséget a rokonoktól a gyerekek oktatására, élelmiszerre, gyakorlatilag ezzel tartva életben a hatalmas inflációval és gazdasági összeomlással küzdő délkelet-afrikai országot. A Világbank becslései szerint az idén 6 százalékkal is csökkenhet az az évi 188 milliárd dollár, amit a gazdag országokban dolgozó bevándorlók utalnak haza a fejlődő államokban maradt családtagjaiknak (beleértve Kínát, Indiát és Mexikót is). Ez az összeg közel kétszerese a nyugati országok által adott segélyeknek.
Nem véletlen, hogy a Világbank és a nemzetközi segélyszervezetek aggódva szemlélik, hogy a globális válság hatására számos európai ország csökkenti a fejlődőknek nyújtott segélyeket, annak ellenére, hogy négy hónapja Dohában még ennek ellenkezőjére tettek hangzatos ígéreteket. Februárban az ír kormány nyilvánosságra hozta, hogy 10 százalékkal, 95 millió euróval csökkenti a fejlesztésre költött pénzt. Olaszország 56 százalékkal, Észtország 10 százalékkal vágja vissza a segélyeket, Litvánia pedig teljesen befagyasztja e tevékenységét. A legtöbb donor ország még nem tette közzé ez irányú terveit, de biztosan visszaveti a juttatások értékét a nemzeti valuták romlása, illetve a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) csökkenése is, mely mutatóhoz a segélykiadások arányát kötik. A segélyezési arányokat tekintve élenjáró Hollandiában például a GNI visszaesése 385 millió euróval apasztja e juttatásokat.
SEGÉLY NÉLKÜL. A világ legbefolyásosabb fejlett és fejlődő államait tömörítő G20-ak április eleji, londoni csúcstalálkozóján 100 milliárd dollár segélyígéret hangzott el a bajba jutott fejlődő országok számára. „Ez az összeg valamennyit segítene abban, hogy javítsunk az egészségügy és az oktatás helyzetén” – mondta óvatos optimizmussal az UNDP-s Barungi. A nemzetközi segélyezéssel és fejlesztéssel foglalkozó európai szervezeteket összefogó Concord áprilisi előrejelzésében azonban úgy számolt, hogy a fejlődő országok összesen 27 milliárd dollárral kevesebb segélyhez jutnak 2008 és 2010 között a gazdasági visszaesés miatt. Mikesy Álmos, a szervezet segélyezést vizsgáló AidWatch riportjának magyar szerzője szerint nem a pénz, hanem a politikai akarat hiánya miatt nem teljesítik korábbi ígéreteiket a gazdag országok.
Az ezredfordulón 189 ENSZ-tagállam vállalta, hogy 2015-ig felszámolják a mélyszegénységet és az éhezést. A Millenniumi Fejlesztési Célok néven is ismert dokumentum teljesítéséhez a 15 akkori uniós tagállam vállalta, hogy éves nemzeti jövedelmük 0,7 százalékát, a 12 új csatlakozó – köztük hazánk – pedig 0,33 százalékát költi erre. Bár a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adatai szerint 2008-ban fejlesztésre költött összeg több mint 10 százalékkal nőtt, a válság miatti csökkenés megkérdőjelezi, hogy teljesülhetnek-e a korábbi ígéretek. „Óriási az eltérés a jelenleg mondottak, illetve a korábban ígértek között” – mutatott rá Kiss Judit, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének főmunkatársa a Figyelőnek.
Az ENSZ szerint ebben a helyzetben minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy a gazdag országok segítsék az afrikai termények és termékek piacra jutását a kereskedelmi korlátok lebontásával. Szintén mérsékelhetné a válság negatív hatásait, ha a nyersanyagexporttól függő országok diverzifikálnák gazdaságaikat, például ipari klasztereket hoznának létre regionális együttműködés keretein belül, és együtt tárgyalnának nemzetközi kereskedelmi szervezetekkel. A segélyfüggést csökkenteni tudta például Kenya és Ghána is az adóbevételek növelésével. Mindez azonban komoly fejlesztést igényel az állami adminisztráció terén olyan térségekben, ahol adott esetben még állampolgári nyilvántartás sincs. A globális válság miatt azonban ismét többet kell majd költeni az élelmezésre, az oktatásra és az egészségügyi ellátásra. A krízis így éppen a hosszú távú kilábalást lehetővé tevő – kenyai, ghánai – eredményeket fenyegeti, amivel akár az utóbbi évtized egész munkája kárba veszhet.

Izsák Dániel és Zeisler Judit, Figyelő