A megfelelő szavak a sikertelen terhesség után
A terhesség elvesztése betegeink számára tragédia. Minket, orvosokat azonban csak arra tanítottak meg, hogyan kezeljük a klinikai problémákat.
A sikertelenül végződött terhességgel kapcsolatos gondozás algoritmusa
Az alábbiakban azt az algoritmust ismertetem, amelyet a sikertelen terhességet követő kezelés, a gyászreakció feldolgozása és a következő terhességig tartó időszakban a gondozás során követek. Egyes szám első személyben részletezem azokat a szavakat és mondatokat, amelyeket akkor használok, amikor egy első gyermekét váró várandós, akinek terhessége zavartalanul telt, kockázati tényezője nincs, rutinvizsgálatra érkezik a 37. terhességi héten, és nem hallok magzati szívhangokat, illetve az ultrahangvizsgálat során sem észlelhető életjelenség.
Mit kell mondani, hogyan kell mondani, vele kell maradni
Miután alaposan megvizsgáltam és sikertelenül kerestem a szívműködés jeleit, csendesen azt mondom, kezemet a kezére téve: „Nagyon sajnálom. Nem észlelek szívhangot, nem látok semmilyen mozgást. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a gyermeke meghalt.” (Ha lehet, más orvossal vagy szonográfussal is megerősíttetem a diagnózist. Mindig a gyermek szót használom, sohasem a magzat kifejezést.) Ezután a beteg vállára teszem a kezemet, és hagyom, hogy sírjon. Lehet, hogy átölelem. Vele maradok, csendben. Aztán általában megtöröm a csendet, megkérdezem, telefonálhatok-e a férjének vagy más közeli hozzátartozójának. Ha az illető már ott van, megkérdezem, egyedül szeretnének-e maradni. Általában igent mondanak. Annyi időt adok nekik, amennyit csak kívánnak.
Kezelési terv
Ezután kimegyek a rendelőből és átgondolom a teendőket. Az orvosi kezelés nem tartozik a cikk témájához, de tegyük fel, hogy ez a szülés megindítását jelenti. Visszatérek a beteghez, és újra kifejezem együttérzésemet és a veszteség miatt érzett sajnálatomat.
• Azonnal közlöm, hogy bár valójában nem tudom, mi miatt halt meg a gyermek, mindent megteszek, hogy megtaláljam az okot.
• Gondosan elmagyarázom, hogy nem felelős a gyermek haláláért. A legtöbb szülő bűntudatot fog érezni, ahogy a gyász egyes stádiumain átesik.
• Felkínálom neki a lehetőséget, hogy haza szeretne-e menni vagy azonnal a kórházba.
• Elmagyarázom, hogy egyik munkatársam vagy én vele leszünk e tragikus megpróbáltatás közepette.
• Elmondom, hogy a szülés során a perinatális halálesetek feldolgozását segítő – nővérekből, szociális munkásokból és lelkészből álló – csapat szintén vele lesz, csakúgy, mint a rezidensek és az orvostanhallgatók. Megpróbálom a halvaszületéssel kapcsolatos gondozást és kezelést a rezidens-, illetve az orvostanhallgató- képzés részévé tenni, de figyelembe veszem a beteg óhaját, ha úgy kívánja, hogy ebben ne vegyenek részt. Ha kívánja, bármely rokona vagy barátja vele lehet a szülőszobán.
• Elmagyarázom, hogyan indítom meg a szülést. Jelzem, hogy lehetőség van (általában epidurális) fájdalomcsillapításra.
• Hangsúlyozom, hogy velem együtt a kollégáim is megértik félelmeit és gyászát, és segítünk neki a szülés során.
• Megemlítem azt a lehetőséget, hogy a gyermekét azonnal láthatja, kezébe veheti, illetve hogy a nővérek miképpen fogják a gyermek gondját viselni, lemossák, beburkolják lepedővel, és tesznek rá kis sapkát, készítenek róla fényképet. Általában a nővérek már beszéltek a családdal ezekről a dolgokról, azonban azt szeretném, hogy tudja a beteg, én is tisztában vagyok ezekkel. (A fényképek különösen fontosak, ha a szülő(k) először nem kívánják látni a gyermeket.)
• Elmagyarázom, hogy a szüléskor annyi időt tölthet a gyermekkel, amennyit csak akar, és magával hozhatja a halott gyermeket a gyermekágyas osztályra. (Mindig megkérdezzük, hogy a gyermekágyas osztályra szeretne-e jönni, vagy pedig a nőgyógyászati részlegre. A legtöbb beteg a nőgyógyászati részleget választja.)
• Segítek a boncolás megszervezésében a patológiai osztályon, megbeszélem a temetést és a kegyeleti szolgáltatásokat, valamint segítek ezeket összehangolni a perinatális halálesetek feldolgozását segítő kollégákkal.
• Arra törekszem, hogy vezető szerepem legyen a gondozási események összehangolásában. Úgy gondolom ugyanis, hogy ennek révén továbbra is részt tudok venni az eseményekben. A családban tudatosítom, hogy nem csupán egy technikus vagyok, és ez igen felemelő érzés. A nehéz időkben egyébként könnyű a felelősséget másra hárítani és távolságot tartani. Mégis, számomra azzal, hogy felvállalom a beteg gondozását, és átélem a veszteséggel járó érzelmeket, személyes gyógyulást és megnyugvást találok a tragédia közepette.
Hazatérés után változik a helyzet
Úgy tapasztaltam, hogy a beteg ellátásában akkor változtathatok, ha a szülés után hazatér, és elveszti a kórházi környezet támogatását. Miután vele voltam abban a folyamatban, amely során tudatosult benne, hogy gyermeke meghalt, illetve a szüléssel kapcsolatos ellátást összehangoltam és irányítottam, tapasztalatom szerint ebben az igen sebezhető időszakban sem szabad elhagynom a beteget.
• Mindennap megpróbálom felhívni, megkérdem, meghallgatom, hogyan áll a temetéssel és a kegyeleti szolgáltatásokkal.
• Megpróbálom nyíltan kifejezni érzéseimet, és szembenézni ezekkel a fájdalmas érzelmekkel.
• Hasonlóan a temetéshez, néha én is idézek verseket, részvétnyilvánító levelet írok, de leggyakrabban csupán megpróbálok a beteggel lenni.
Több mint 33 év alatt, amely során elhalt gyermekek temetésén vettem részt, soha sem bántam meg, hogy elmentem a szertartásra, azt viszont mindig, ha ezt elmulasztottam. A gondozás idővel könnyebbé válik, azonban mindig tudatában kell lennünk, hogy a beteg soha nem fogja elfelejteni veszteségét, függetlenül attól, hogy az mikor következett be, vagy hány gyermeke született később. Hiszem, hogy a gyermekét elveszítő beteg gondozása próbára teszi az orvosi eskünk szellemét, magában foglalja mindazt, ami az orvosi szerep lényege. Azzal, hogy részt veszünk benne, időt szánunk rohanó napunkból a gyászoló gondozására, nemcsak a mi saját gyászunk és orvosi mivoltunk korlátai miatt érzett természetes érzéseink feldolgozásához szükséges, de arra is alkalmas, hogy megmutassuk betegeinknek: támaszkodhatnak ránk, mert érzékenyen, könyörületesen és humánusan látjuk el őket, és nem hagyjuk el őket a legsérülékenyebb pillanatban sem. Ráadásul reményt is adhatunk akkor, amikor minden reménytelennek tűnik.