„A geriáter nem csak a beteg fizikai állapotával foglalkozik"

A geriátriára a társadalom idősödésével egyre nagyobb szükség van. Hogyan látja a szakma helyzetét az orvosláson belül tudományos, gyakorlati, humánerőforrás-szempontból? Mik a geriátriai kutatások fő irányai, várható-e fontos előrelépés a közeli és távoli jövőben? Egyáltalán, mi lehet ezeknek a kutatásoknak a reális céljuk?

A geriátria, azt gondolom, hogy az orvoslás szakterületein belül nincs kellően megbecsülve, a társadalmi átlagos ismeretek pedig csekélyek.Az emberek nagy része nem tudja, hogy a geriátert kinek és mikor kell keresni. Általános tévhit a szakterületünkről, hogy idős betegekkel idős orvosok foglalkoznak, bár orvosaink nagy része középkorú vagy idősebb. A közelmúltban volt a Magyar Gerontológiai és Geriátriai Társaság vezetőségi választása, melynek során jelentős fiatalítás következett be a vezetőségben. Molnár Andrea geriátriai témában elhivatott dietetikus, Czintner Dóra fiatal geriáter szakorvos és én kerültem be a vezetőségbe.

Tudományos szinten kevesen foglalkoznak az idősgyógyászattal. Pécsett kutatásokat a PTE ÁOK Transzlációs Medicina Intézetében végeznek dr. Balaskó Márta és dr. Pétervári Erika vezetésével. Az intézetben időskori sarcopeniával, inzulinrezisztenciával kapcsolatos vizsgálatok is folynak. Az időskori sarcopenia a saját kutatási anyagomnak is a része, amely betegek bevonásával történő vizsgálat keretében zajlik a Dombóvári Szent Lukács Kórház Krónikus Belgyógyászati Osztályán. Távlati célunk, hogy a vizsgálatokat követően megpróbáljunk kidolgozni egy protokollt, amellyel a későbbiekben az időskori sarcopenia kialakulásának kockázata csökkenthető vagy megelőzhető lesz. A kutatások célja, hogy csökkentsük az esendőséget, javítsuk a betegek életminőségét. Ehhez nemcsak vizsgálatokra van szükség, hanem megfelelő ismeretekkel rendelkező kollégákra, akik az ismereteiket a gyakorlatban alkalmazni is tudják.

Sokan gondolják azt a geriáterekről, hogy ők valójában belgyógyászok, de nem! A geriáter nemcsak a fizikai állapotával foglalkozik a betegeknek, hanem egy olyan komplex szemlélettel rendelkezik, amelyben a bio-, pszicho-, szociális lényt readaptálni tudja. Számos esetben látjuk azt, hogy hosszasan kezelik a beteget más osztályokon, de nem javul az állapota, azonban egy geriáter vezetésével sikert tudunk elérni egy kevés gyógyszeres módosítással, fizioterápiával és pszichoterápiával. A geriátriában a belgyógyászati tudás mellett szükséges pszichiátriai, neurológiai, sebellátási, szükség esetén alapszinten egyéb társszakmáktól megtanult készségek alkalmazása is, melyeket a geriátriai képzés során el kell sajátítani. Graduális oktatásban csak választható tantárgyként hallgathatnak egyelőre az orvostanhallgatók geriátriát, pedig aki nem gyerekgyógyász lesz, bármelyik szakterületet fogja választani, nagyon sok geriátriai ellátásra szoruló, idős, multimorbid beteggel fog találkozni.

Véleményem szerint több geriáter szakorvosra lenne szükség, és ezt igyekszünk szerény lehetőségeink mellett támogatni is. Osztályunkon szívesen fogadunk gyakorlatra orvostanhallgatókat, orvosokat, akkor is, ha csak érdeklődnek a téma iránt, vagy ha a képzésük részeként, önként a nyári gyakorlatukat szeretnék nálunk tölteni.

A nővérek képzésében is, úgy gondolom, hogy a szakmai oktatás része kell legyen a szemléletformálás. Az idős betegekkel történő kommunikáció nagyon fontos. Pl. egy agresszív beteg ellátása sokkal könnyebb, ha a kommunikáció az ellátók részéről nyugodt, tiszteletet mutató, visszafogott hangnemű. Osztályunkon nagyon ritka a végtagi rögzítés, de ehhez a megfelelő szemlélet, türelem szükséges, főleg a nővérek részéről. Időskorban jól alkalmazhatóak kiegészítésként alternatív kezelések, mint a zeneterápia vagy az állatasszisztált terápia.

A geriátria integratív szakma, az orvosnak számos szakterületen kell otthonosan mozognia. Mennyire valósítható ez meg a gyakorlatban? Hogyan viszonyulnak ehhez a társszakmák képviselői?

A társszakmák képviselőinek a viszonyulása a geriátriához, geriáterekhez a szemléletüktől függ. Vannak kollégák, akik kifejezetten gyakran kérik a segítségünket, mert látják, hogy a hozzájuk forduló idős beteg a problémával csak akkor lesz sikeresen kezelhető, ha komplex geriátriai ellátást tud kapni. Ám nagyon gyakran „elfekvőnek” gondolnak minket, ahol azonban nagyon sok munkával nagyon sok betegnél geriátriai readaptációt tudunk sikeresen végezni. Sajnos a betegek akkor kerülnek hozzánk, amikor már más szakterületek nem tudnak mit kezdeni velük, vagy szociális okai vannak a felvételüknek.

Amerikában a palliatív ellátás már az onkológiai diagnóziskor elkezdődik, az aktív onkológiai kezelés mellett, nyilván visszafogottabban, de jelen van. Amikor pedig a beteg már nem kaphat aktív onkológiai kezelést, vagy palliatív vonalra kerül át, akkor a tüneti ellátás egyre nagyobb hangsúlyt kap. Jó lenne, ha ez a geriátriai ellátásban is megvalósulna egyszer… Sajnos jelenleg azonban a gyakorló geriáter szakorvosok száma alacsony. Személyes célom az lenne, hogy a geriátriai konzílium történjen meg, ha átvenni a beteget még nem is tudjuk, vagy nem szükséges. Egyre több beteget kellene geriátriai gondozásba venni, hogy a betegségeket időben észleljük, a betegeket és hozzátartozóikat edukáljuk, és ne a sürgősségi fogadóhelyeket terheljük. Viszont ha akut tünet jelenik meg, sürgősségi ellátást, diagnosztikát igényel a beteg, akkor azt az idős betegek is kapják meg. Sokszor hallom, hogy ez a korral jár… Volt 100 éves betegem, aki süket volt, de nem volt demens. Geriátriát oktatok az egyetemen, és mindig el szoktam mondani a hallgatóknak, hogy a „zavartság” hátterében mennyi ok lehet, és hogy ebből milyen sok tényező korrigálható lenne megfelelő szemlélettel, gondolkodásmóddal. Az idősek ellátásában proaktívaknak kell lennünk, fel kell ismernünk és kezelnünk kell az előjeleket, hogy minél később kerüljenek kiszolgáltatott állapotba. Azonban ha látjuk, hogy egy egyedül élő idős betegünk van, akit nem tudnak otthon ápolni, akkor szociális irányban is segítsük őt, hogy ne aktív ellátóosztályokon kelljen ezeket a betegeket kezelni. Azt gondolom, hogy sok feladatunk van, amiben igyekszünk aktívan részt venni az orvosok és a betegek érdekében.

A geriátriai readaptáció fontos cél a minőségi élet megvalósításához. Milyen nehézségekbe ütköznek, milyen sikerekre számítanak és miket érnek el?

A betegeink egy része palliatív ellátásra szorul, esetükben a szenvedéseiknek az enyhítése a cél, az életminőség megtartása, nem pedig az élet meghosszabbítása. Vannak betegeink, akiket kétes állapotban veszünk fel, pl. egy agyi infarktuson átesett betegnél lehet, hogy readaptáció lesz a cél, de sajnos vannak esetek, amikor itt is palliációra van szükség. Azt gondolom, hogy a geriátriai readaptáció esélyét meg kell adni a betegeknek, mert ha az elején nem kezdjük el a gyógyszeres és nem gyógyszeres terápiát, később már nem fog sikerülni, a beteg életminőségét már nem fogjuk tudni javítani.

Nekünk, hála Istennek, sikerült pár sikeres readaptációt véghezvinni az osztályunkon. Ehhez azonban geriátriai teammunka szükséges. Az ellátás geriáter vezetésével történik, de mindenki ugyanolyan fontos tagja a teamnek: ápoló, gyógytornász, ergoterapeuta, dietetikus, szociális munkás, pszichológus, lelkész, a beteg hozzátartozója. Adott problémának megfelelően a társszakmák bevonásával történik az ellátás.

A krónikus sebellátás be kell hogy kerüljön a geriátriai képzésbe, hiszen geriátriai és krónikus belgyógyászati osztályokon sajnos nagyon sok sebbel találkozunk. Nagyon fontosnak tartom, hogy a kollégák a megfelelő sebfertőtlenítő oldatokat, kötszereket alkalmazzák a sebekre, amivel a sebgyógyulást fel tudjuk gyorsítani. A krónikus sebek a betegek életminőségét jelentősen rontják, fájdalommal, további szeptikus szövődményekkel járhatnak, és végső esetben végtag-amputációhoz vagy a beteg halálához vezethetnek. Fontosnak tartom, hogy az ismeretet át- és továbbadjuk, hogy a kollégák megismerjék a modern eszközöket, pl. a negatívnyomás-terápiás eljárásokat, amelyek elérhetők már NEAK-finanszírozottan akár krónikus belgyógyászati osztályokon is, azért, hogy a sebellátási folyamatot lerövidítsük, a beteget mobilizálni, readaptálni tudjuk, és a beteg életminősége javuljon.