A családorvosi vizitek hatása a HbA1c-szintre 2-es típusú cukorbetegségben
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a diabétesz prevalenciája az 1995-ben regisztrált 4%-ról 2025-re 5,4%-ra emelkedik, ami azt jelenti, hogy a cukorbetegek száma 132 millióról 300-millióra nő világszerte, ezzel együtt a betegség okozta halálozás 2005 és 2030 között megkétszereződik.
A többlethalálozásból 3,96 millió haláleset jut a 20 és 79 év közötti korosztályra. A 35−64 éves korúak körében a halálozás 6−27%-áért a cukorbetegség felelős.
A cukorbetegek csoportjában 15-ször nagyobb az amputáció miatti végtagvesztés valószínűsége, mint az egészségesek között. A diabéteszes retinopathia prevalenciájának meghatározását célzó különböző populációs vizsgálatok szerint a súlyosabb formák előfordulási aránya 3 és 20% között változik. A cukorbetegek körében a teljes látásvesztés aránya 0,4−1%. A diabéteszes kontrollal és szövődményekkel foglalkozó kutatások azt jelzik, hogy a vércukorszint beállítása alapvetően fontos a diabéteszes retinopathia progressziójának lassításában. Egyes vizsgálatok szerint a nephropathia előfordulása is csökkenthető, ha rendszeresen sor kerül laboratóriumi vizsgálatokra, és microalbuminuria észlelésekor haladéktalanul megkezdődik a kezelés.
Megfelelő kezelés nélkül egy sor hosszú távú és súlyos szövődmény fenyeget, többek között szemészeti, vese-, érrendszeri és idegrendszeri rendellenességek, melyek teljes vaksághoz, súlyos vesebetegséghez, végtagamputációhoz, cerebrovaszkuláris inzultushoz és myocardialis infarktushoz vezethetnek.
Iráni szerzők vizsgálatukban azt elemezték, miként hat a HbA1c-szintre, ha a beteget háziorvosa legalább négy alkalommal látta a megelőző 12 hónapban, szemben azokkal, akik ugyanezen idő alatt egyszer sem fordultak meg háziorvosuknál.
Betegek és módszerek
A cukorbetegség és a diabéteszes szövődmények korai felismerése és megelőzése érdekében országos program működik Iránban. A program célja, hogy szűrje a veszélyeztetett személyeket, valamint a várandós nőket. Veszélyeztetettnek tekintik mindazokat, akik elmúltak 30 évesek, és családjukban legalább egy kockázati tényező fennáll (cukorbetegség, magas vérnyomás, túlsúlyosság vagy elhízás). A program 2004 óta az országos egészségügyi ellátó rendszerbe integráltan működik. A programot először az ország vidéki régióiban indították el, ahol azóta két szűrési körön vannak túl.
A mostani vizsgálatba 11 egyetemet választottak ki véletlenszerűen a 41-ből, melyek Irán 30 tartományában az egészségügyi ellátásért felelősek. Összesen 1423, 2-es típusú diabéteszben szenvedő beteg adatait elemezték, akiket a részt vevő egyetemeken gondozott betegek közül választottak ki, és akiket 2010-ben és 2011-ben követtek nyomon. A betegeket két csoportba osztották aszerint, hogy történt-e náluk bármilyen háziorvosi ellátás a megelőző 12 hónapban vagy sem, majd az előbbieket aszerint osztották alcsoportba, hogy a cukorbetegség diagnózisának felállítását követő egy évben hányszor került sor háziorvosi vizitre náluk. Mivel az országos program követelményei szerint minden háziorvosnak évente legalább négyszer kell látnia az általa gondozott cukorbetegeket, az egyik csoportot az 1−3 viziten, míg a másik csoportot a legalább 4 viziten megjelent betegek alkották. Az így kialakított csoportokban, illetve alcsoportokban az alábbi paramétereket hasonlították össze: éhomi vércukorszint, HbA1c, testtömegindex, szisztolés és diasztolés vérnyomás és átlagos artériás vérnyomás. A felsorolt értékeket a szűrési programba való belépéskor, majd egy év elteltével határozták meg. A demográfiai adatokat (életkor, testmagasság, testsúly) kérdőívek segítségével gyűjtötték. A kérdőív kitöltését követő egy héten belül sor került laboratóriumi vizsgálatokra (éhomi vércukorszint és HbA1c).
Eredmények
A résztvevők 29,6%-át tették ki a férfiak (n = 421), 70,4%-át pedig a nők (n = 1002). A betegek átlagéletkora 57,36 évnek adódott, a legidősebb beteg 91 éves volt. Az alapellátási vizitek száma 1134 beteg esetében volt ismert. Ez utóbbiak közül 273 beteg (24,1%) semmilyen orvosi ellátásban nem részesült a vizsgált időszakban, míg 861 beteg (75,9%) legalább egy alkalommal megjelent háziorvosánál a diagnózis felállítását követő egy éven belül. Ami a vizitek számát illeti: 266 betegnél (23,4%) 1−3 háziorvosi vizitre, 595 betegnél (75,9%) legalább 4 vizitre került sor. A diagnózis felállítása után egy évvel az éhomi vércukorszint minden betegnél szignifikánsan csökken (p≤0,001), miközben az átlagos artériás nyomás meredeken emelkedett (p≤0,001). A HbA1c és az éhomi vércukorszint alcsoportok, életkor, nem és átlagos artériás vérnyomás szerinti összehasonlítása a HbA1c-szint szignifikáns csökkenését jelezte azoknál a betegeknél, akiknél 4 vagy több vizit történt (p<0,001). A HbA1c-szintben nem észleltek statisztikailag szignifikáns különbséget attól függően, hogy az adott beteg egyáltalán nem került gondozásra vagy négynél kevesebb alkalommal látta háziorvosa. A diagnózis első évében az átlagos szisztolés és diasztolás vérnyomás emelkedését tapasztalták, melyet a szerzők azzal magyaráznak, hogy a programban részt vevő orvosokat talán annyira leköti a cukorbetegség diagnosztikája és kezelése, hogy a beteg egyéb egészségi problémái elsikkadhatnak. Emellett felmerül az a lehetőség is, hogy a diabétesz mikrovaszkuláris és makrovaszkuláris szövődményei nehezítik a magas vérnyomás kórismézését. Mindazonáltal a legalább 4 háziorvosi viziten átesett betegek szisztolés és diasztolés vérnyomása szignifikánsan alacsonyabbnak bizonyult, mint az egyáltalán nem vagy csak ritkán gondozott betegeké.
Következtetések
A cukorbetegek esetében legalább évi négy vizit szükséges a betegség hatékony kontrolljához. Mindezek fényében alapvetően fontos, hogy minden eszközzel arra serkentsük a betegeket, hogy rendszeresen keressék fel háziorvosukat. A vizsgálat tapasztalatai hasznosíthatók a diabétesz-prevenciós és -terápiás programok megtervezéséhez, és iránymutatással szolgálhatnak a témával kapcsolatos későbbi nemzetközi vizsgálatokhoz.
