Dr. Ötvös Péter cikkei

Csatlakozó országok: Ciprus

Az Európai Unióhoz csatlakozó új tagállamok közül kétségkívül Ciprus a leggazdagabb, európai összehasonlításban azonban GDP-jéhez viszonyítva mégis keveset – csupán 6,1 százalékot – költ egészségügyre.

Az egészségügyi ellátásokat Cipruson az állami orvosi szolgálat (Government Medical Services), illetve a magánszektor nyújtja. Az állami szolgáltatásokat bárki igénybe veheti az Egészségügyi Minisztérium felügyelete és közvetlen irányítása alatt álló, adóbevételekből finanszírozott szolgáltatóknál. Az ellátások azonban csak az állami alkalmazottak, a diákok, a nagycsaládosok és a szociálisan hátrányos helyzetűek számára ingyenesek. Az állami szolgáltatásokra kedvezménnyel jogosultak azok, akiknek az éves jövedelme nem haladja meg a kormány által meghatározott küszöböt (ez háztartásonként évi 20 000 ciprusi font – hozzávetőleg kilencmillió forint – körül mozog). Akik a fenti kategóriák egyikébe sem tartoznak, azoknak az állami egészségügyi szolgáltatások igénybevételéért évenként meghatározott díjat kell fizetniük.

Költséges kezelések

A díjak – magyar szemmel nézve – relatíve magasak: a háziorvosi vizsgálatért 7 ciprusi fontot (körülbelül 3000 forintot), míg szakorvosi vizsgálatért 10 fontot (4500 forint körüli összeget) kell fizetni. Ehhez adódik még a diagnosztikai szolgáltatások költsége is. A kórházi kezelés ára még borsosabb, komfortfokozattól függően napi 35–60 fontba kerül; intenzív osztályon ez az összeg napi 100 ciprusi font, ehhez minden esetben hozzájárul az orvosi beavatkozások napi 10 fontos díja, sőt, a laborvizsgálatok, a felhasznált gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök árát is felszámítják. A kedvezményezett kategóriákba tartozóknak is fizetniük kell az ellátásokért, igaz, csak jelképes hozzájárulást. Ez a beteg által fizetendő önrész alap- és járóbeteg-szakellátás esetén 1 ciprusi font, de a kórházi ellátás is legfeljebb napi 10 font.

Csatlakozó államok: Lettország

A lett egészségügyi ellátórendszert nagyrészt adókból finanszírozzák, a működési költségek negyedét azonban közvetlenül kell állniuk a betegeknek. Számos beavatkozásért ugyanakkor még így is teljes térítést kell fizetniük.

Lettországban már 1930-ban bevezették a kötelező egészségbiztosítást, ám a szovjet fennhatóság 46 éve alatt az állami egészségügy mindenkinek ingyenesen nyújtotta a szolgáltatásokat. A biztosítási rendszert 1993-ban élesztették fel, ekkor hozták létre az egészségügyi költségvetéssel gazdálkodó Állami Kötelező Egészségbiztosítási Intézet jogelődjét.

A befizetett adókból a Lett Köztársaság polgárai, az ország területén állandó lakóhellyel rendelkezők, továbbá mindazok, akik legalább hat hónapig fizettek Lettországban személyi jövedelemadót, jogosultak az „egészségügyi alapprogram” ellátásaira. Ez valóban csak egy alap, miután teljes körű ingyenes egészségügyi szolgáltatást csak a 18 év alattiaknak garantál – a felnőttek kizárólag a sürgősségi és az anyasági ellátásra jogosultak térítésmentesen; általában a költségek negyedét saját maguknak kell állniuk. Egyes nagy értékű beavatkozásokat – ilyen például az ízületiprotézis-beültetés vagy a meddőség kezelése – a betegek csak piaci alapon vehetnek igénybe, mivel azok egyáltalán nem szerepelnek az alapcsomagban. A fogászati beavatkozásokért és a gyógyszerek nagy részéért szintén teljes árat kell fizetni.

Lettországban erőteljes privatizációs törekvés figyelhető meg az egészségügyben. A legtöbb intézmény az elmúlt évtizedben non-profit gazdasági szervezetté vált, amelyek tulajdonosai rendszerint az egészségügyi dolgozók. (A fogorvosi rendelők és a gyógyszertárak csaknem száz százaléka magántulajdonban van.) A privatizáció és a betegek számára előírt költség-hozzájárulás azonban még nem jelenti azt, hogy ezzel jelentősen nőttek volna az egészségügy anyagi forrásai. Lettország a GDP 4,4 százalékát költi egészségügyre (Magyarország esetében ez több mint 6,5 százalék), ami megdöbbentően alacsony, és ezzel nemcsak az Európai Unió abszolút sereghajtója lesz, de az egész kontinensen csak Románia múlja alul.

Csatlakozó államok: Litvánia

Litvánia egészségügyi szervezetét a magyarországihoz hasonlóan változtatta meg az ország kiválása a Szovjetunióból és az azt követő rendszerváltás. A korábbi, szovjet típusú integrált állami egészségügyet új finanszírozási rendszer frissítette fel: megjelent az egészségügyi szolgáltatásokat vásárló egészségbiztosítás.

Litvániában közvetlenül az ország függetlenné válása után, 1991-ben vezették be a kötelező egészségbiztosítást. A biztosító ugyanakkor egészen 1995-ig csak a gyógyszereket, a gyógyfürdőellátást és a betegek utazását támogatta, illetve a véradóknak fizetett díjat.

Egyetlen (k)alap

Ezt a támogatási rendszert kezdetben az Állami Társadalombiztosítási Intézet (SODRA) irányította, s a szakszervezetek és a munkáltatók szervezetei felügyelték. A litván kormány az egészségügyi minisztérium szakmai és gazdálkodási felügyelete alatt ugyanakkor 1992-ben létrehozta az Állami Betegbiztosító Pénztárat, amelynek az volt a feladata, hogy szerződés alapján finanszírozza az egészségügyi intézmények működését. A két egymással párhuzamosan működő biztosítási rendszert az 1996-ban elfogadott egészségbiztosítási törvény összevonta, és életre hívta a Kötelező Egészségbiztosítási Alapot. Ezt az Állami Betegbiztosító Pénztár kezeli 10 regionális hivatala segítségével, s ennek megfelelően 1997-től minden egészségbiztosítási szolgáltatást, illetve támogatást az egyesített alapból finanszíroznak. Az Állami Társadalombiztosítási Intézet – amely egyébként a nyugdíjak kifizetéséért (is) felelős – folyósítja továbbra is a táppénzt és az anyasági ellátásokat.

Csatlakozó államok: Lengyelország

Lengyelországban az egészségügyi kiadások az 1998-ban megkezdett reformok ellenére – vagy talán éppen azok hatására – igen alacsony szinten maradtak. Mindössze a GDP 5,5 százalékát teszik ki, ami még a közép-kelet-európai országok körében is viszonylag kevésnek számít.

A politikai rendszerváltás után csaknem tíz évvel, 1998-ban érett meg a döntés a lengyel parlamentben, a Szejmben arra, hogy új alapokra helyezzék az egészségügyi ellátást. Törvény született az egészségbiztosítás létrejöttéről, és német mintára megalakultak a betegpénztárak (Kasy Chorych). Ezek szabadon szerződtek a szolgáltatókkal, akiket abból a 7,5 százalékos járulékból fizettek ki, amelyet bruttó bérük után róttak le a biztosítottak.

Kezdetben 16 biztosítópénztár alakult, szigorúan területi alapon: vajdaságonként egy, illetve egy-egy pénztár a fegyveres erők és a vasutasok részére. Mivel a lengyel egészségbiztosítási rendszer az állami egészségügyi ellátórendszerből fejlődött ki, a német példával szemben nemcsak a munkavállalókat és családtagjaikat biztosítja, hanem minden állampolgárt, beleértve a hajléktalanokat, a munkanélkülieket, a katonákat, a diákokat és más, keresettel nem rendelkező személyeket is.

Az állandó jövedelemmel nem rendelkezők, illetőleg a Lengyelország területén élő külföldiek önkéntes alapon fizethetnek járulékot.

Csatlakozó országok: Csehország

A csehországi rendszerváltásig egységes, állami egészségügyi ellátórendszer jellemezte az országot, amelyet kezdetben a kötelező, járulékfizetésen alapuló egészségbiztosítás, majd az állami költségvetés finanszírozott. A ’90-es évek elején, a „bársonyos forradalom” hatására a cseh politikai élet – némiképpen a magyarhoz hasonlóan – az egészségügyi rendszer drámai megváltoztatására szánta el magát.

Csehországban mintegy 27 betegbiztosító pénztár jött létre, részben ágazati, részben területi alapon. A pénztárak száma 2000-re kilencre apadt, és ez a szám jelenleg stabilnak tűnik.

Csehországban mindenki saját jogán biztosított, ide értve a munkavállalók eltartott családtagjait is, és a járulékot is minden egyes jogosult után meg kell fizetni. A járulékkulcs a bruttó jövedelem 13,5 százaléka, amelyet egyharmad-kétharmad arányban fizet a munkavállaló és a munkáltató. Az egyéni vállalkozóknak a teljes 13,5 százalékot fizetniük kell, jóllehet az ő esetükben csak jövedelmük 35 százaléka képezi a járulékalapot. Ez a járulékmérték a 15 százalékos magyar egészségbiztosítási járulék mellett első látásra kedvezőnek tűnik, azonban a cseh biztosítottaknak a pénzbeli ellátásokra (például a táppénzre) való jogosultság megszerzése érdekében külön járulékot kell fizetniük az egészségbiztosítástól elkülönült társadalombiztosítónak. A keresőtevékenységet nem folytatók után az állam fizeti a minimálbér alapján egy főre megállapított járulékot.

Ápolási biztosítás: itthon elhalasztva

A Medgyessy-kormány – a német társadalombiztosítás mintájára – új biztosítási ág, az ápolási biztosítás bevezetését szorgalmazta. A múlt idő azért indokolt, mert mára az asztalfiókba került ez a javaslat is, amelynek megvalósulása esetén egy külön erre a célra létrehozott biztosítási alapból finanszíroznák az otthoni betegápolással kapcsolatos kiadásokat, vagy ha szükséges, a biztosítottak elhelyezését az ápolási otthonokban.

Az ápolási biztosítás (Pflegeversicherung) Németországban is viszonylag új biztosítási ág. Csupán 1994 óta létezik, s az otthoni ápolás költségeit 1995-től, az intézetit pedig 1996-tól fedezi. Jelenleg a Német Szövetségi Köztársaság minden polgárára kiterjed ez a biztosítás, akár kötelezően, akár privát alapon biztosított az adott személy. (Németországban ugyanis a biztosítás csak egy bizonyos jövedelemhatár alatt kötelező, az ezt meghaladó jövedelműek önkéntesen gondoskodnak biztosításukról.)

A német kötelező betegbiztosítás pénztárainak tagjai automatikusan bekerülnek az ápolási biztosításba is. A kereső tevékenységet folytatók külön ápolási járulékot fizetnek. A bruttó bér 1,7 százalékában meghatározott járulékteher fele-fele arányban oszlik meg a munkáltató és a munkavállaló között, bár a járulékfizetésért cserébe a munkáltató a munkavállalótól évente egy szabadnapot megvonhat. Járulékot a nyugdíjasoknak is fizetniük kell, a járulékteher felét azonban ilyenkor a nyugdíjbiztosító vállalja át; a szociális vagy munkanélküli-segélyben részesülők esetén a járulékokat a segélyt folyósító szociális szerv fizeti. Az eltartott hozzátartozók a német családi biztosítás alapján, külön járulékfizetés nélkül biztosítottak.

Csatlakozó államok: Észtország

A Szovjetunió széthullását követően Észtország radikálisan szakított a szovjet hagyományokkal. Megszüntette a központosított egészségügyi rendszert és az állami finanszírozást, bevezette az egészségbiztosítást, decentralizálta az ellátást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden pontján sikerült reformálni a pénzhiánnyal küszködő egészségügyet.

Bár Észtországban már az 1920-as években működtek betegbiztosító pénztárak, a Szovjetunió fennhatósága alatt ezeket megszüntették. A szovjet hatóságok Észtországban is bevezették a központosított egészségügyi rendszert, amelynek lényege az állami tervezés és finanszírozás volt. A ’80-as évek végén meginduló decentralizáció is még „felülről”, járási orvos-megbízottak kinevezésével történt, akiknek feladatául szabták az ellátás megszervezését és felügyeletét az adott területen. Az egészségügyi reform másik eleme az egészségbiztosítás újbóli bevezetése volt. A magyarországi egészségbiztosítási reformhoz hasonlóan 1992-ben Észtországban is olyan rendszert vezettek be, amely elsősorban az aktív korosztály, a keresők kötelező járulékfizetésére épül, ugyanakkor a teljes népesség számára biztosít jogosultságot az egészségügyi szolgáltatásokra. Jóllehet, az ellátási jogosultság elvileg mindenkit megillet – nem csak az állampolgárokat –, közel 100 ezer fő (az össznépesség 7 százaléka) kiszorul a biztosításból illegális tartózkodás vagy munkavállalás, illetve vállalkozók esetén a járulékfizetés elmulasztása miatt.

Pénzhiány és utasításvárás

A ’90-es évek végén az egészségbiztosítás alapvető változtatásokra kényszerült. A 17, egymástól független betegpénztár működése nem bizonyult sem racionálisnak, sem hatékonynak, így 2000-ben azokat összevonták. Az így létrejött országos hatáskörű Észt Egészségbiztosítási Pénztár hét területi pénztárán keresztül finanszírozza az egészségügyi ellátást.

Tagállam-bemutató: Görögország

A görögországi egészségügyi ellátás az egész lakosság részére könnyen hozzáférhető és javarészt ingyenes, de az ellátórendszer egyáltalán nem hatékony. A különböző ellátási rendszerek egymástól független működése, valamint a nem létező minőség-ellenőrzés ugyanis totálisan szabad orvosválasztással, valamint a beutalórendszer teljes hiányával párosul.

A görög egészségügyi kiadások a GDP-hez viszonyítva ugyan megfelelnek az EU-átlagnak (kb. 6,6 százalék), de az egy főre jutó összeg abszolút értékben az egyik legalacsonyabb a 15 tagállam közül.  Görögországban az állami szerepvállalás az egészségügyben egyre erőteljesebb. Az állam nemcsak az állami intézményeket működteti és az állami egészségügyi alkalmazottak bérét fedezi, de nagymértékben támogatja a nem állami kórházakat és a biztosító pénztárakat is. Az ellátási költségek döntő többségét tehát az állam, illetve az általa ellenőrzött és támogatott kötelező biztosító pénztárak viselik. Ugyanakkor a biztosítottak bizonyos köre az ambuláns ellátásért egy meghatározott önrészt fizet, amelyet a pénztárak nem térítenek vissza. Hasonlóképpen a gyógyszeráraknak is körülbelül a 25 százalékát kell a biztosítottaknak „saját zsebből” fizetniük. Az egészségbiztosítás alig 70 éves történelemre tekinthet vissza Görögországban. Az ipari munkásság betegbiztosítását 1934-től garantálja a Társadalombiztosítási Szervezet (IKA), amely a mai napig a legjelentősebb görög egészségbiztosító, és jelenleg a lakosság mintegy 50 százalékát szolgálja ki. Az IKA a betegségi kockázat és anyasági ellátás mellett a munkahelyi balesetek esetére is biztosítást nyújt, és ellátja a nyugdíjbiztosítási feladatokat is. Az IKA mellett, zömmel a ’60-as évektől, más, kisebb biztosítók is létrejöttek, nagyrészt foglalkozási alapon. Az alapokba fizetendő járulékok mértéke általában eltérő. Irányadónak mégis az IKA által meghatározott járulékmérték tekinthető, amely az egészségbiztosítás tekintetében a bruttó bér 7,65 százaléka, melyet kétharmad–egyharmad arányban fizet a munkáltató és a munkavállaló. A munkáltató balesetbiztosítás címén további 1 százalékot fizet.

Tagállam-bemutató: Finnország

Finnországban az egészségügyi ellátórendszer fokozatos, helyi szinten induló kiépítése vezetett a mai formáját a ’70-es években elnyerő, adókból fedezett, javarészt önkormányzati alapú ellátási struktúrához. Az egészségügyi rendszer kulcsa Finnországban a kiterjesztve értelmezett alapellátás, amit az önkormányzatok a finn jellegzetességnek tekinthető, ún. „egészségközpontok” segítségével nyújtanak.

Az alapellátástól Finnországban elkülönül a munkáltatók által finanszírozott munkahelyi egészségügyi szolgáltatások rendszere, jóllehet számos egészségközpont nyújt ilyen jellegű ellátásokat a munkaadók megrendelésére. Finn jellegzetesség továbbá az állami alapellátás és a társadalombiztosítási támogatással igénybe vehető, magánpraxisban nyújtott ellátások egymás melletti párhuzamos létezése. A finn egészségügy alapvető fenntartói az önkormányzatok: gondoskodnak az illetékességi területükön élő lakosságról (átlagban 12 000 főről), és saját hatáskörükben adókat vetnek ki az egészségügyi feladatok költségeinek fedezésére. A 448 helyi önkormányzat csak az ellátások első szintjéért felelős, a magasabb szintű ellátásokat az állam és az önkormányzatok által is támogatott, általában 4-5 kórházat működtető kórházi körzet biztosítja. Az önkormányzatoknak kötelező a 20 kórházi körzet valamelyikéhez csatlakozniuk.

Lefaragott kiadások

A finn egészségügy finanszírozása túlnyomó részben az állam és az önkormányzat által kirótt adókból történik. Az egészségügyre fordított összkiadásnak körülbelül a 43 százalékát az önkormányzatok, 18 százalékát az állam, 15 százalékát a társadalombiztosítási költségtérítési rendszer viseli, míg a maradék az állampolgárok közvetlen, meg nem térített hozzájárulása. A polgárok részéről a legjelentősebb egészségügyi jellegű kiadást a helyi adók jelentik – ezt általában az adóköteles jövedelem 17-18 százalékában határozzák meg. Összességében az önkormányzatok a költségvetésük felét fordítják szociális kiadásokra, és ennek csupán a felét teszik ki az egészségügyre fordított összegek.

Tagállam-bemutató: Dánia

A dán egészségügyi rendszer alapelve, hogy legyen egy mindenki számára elérhető, ingyenes, színvonalas egészségügyi ellátórendszer, de az extra igényeket is ki tudják elégíteni. A dán állam és az önkormányzatok e célt a tervezés és a szabad választás lehetőségének kombinációjával érik el, miközben a betegségek kezeléséről a hangsúly egyre inkább a megelőzés felé tolódik el. Amennyiben pedig a gyógykezelés elkerülhetetlen, a háziorvos „menedzserként” koordinálja a beteg további ellátását.

A dán egészségügyi rendszer alapelve, hogy legyen egy mindenki számára elérhető, ingyenes, színvonalas egészségügyi ellátórendszer, de az extra igényeket is ki tudják elégíteni. A dán állam és az önkormányzatok e célt a tervezés és a szabad választás lehetőségének kombinációjával érik el, miközben a betegségek kezeléséről a hangsúly egyre inkább a megelőzés felé tolódik el. Amennyiben pedig a gyógykezelés elkerülhetetlen, a háziorvos „menedzserként” koordinálja a beteg további ellátását.

A Dániában uralkodó felfogás szerint gyakorlatilag minden, ami nem a kórházi ellátás keretében igényelhető, az az – egyébként széles körű és igen magas színvonalú – alapellátás körébe tartozik. Nem meglepő, hogy a beteg első útja szinte mindig az alapellátáshoz – tipikusan háziorvosához – vezet, aki szükség esetén a beteget szak- vagy kórházi ellátásra rendeli, ezzel irányítva a beteget, és megszűrve a magasabb szintű ellátást igénybe venni kívánókat. A dán háziorvosnak tehát kulcsszerepe van a beteg irányításában és ezzel gyakorlatilag az egész ellátórendszer működtetésében. A beteg bizonyos esetekben (sürgős szükség, akut megbetegedés) természetesen közvetlenül fordulhat kórházhoz, illetőleg jelentkezhet szakrendelésen.

Tagállam-bemutató: Nagy-Britannia

Nagy-Britanniában döntően az állami, úgynevezett Országos Egészségügyi Szolgálat feladata az egészségügy irányítása és az egészségügyi szolgáltatások koordinálása. Az egészségügyi szolgálat a II. világháború után jött létre a mindenki számára ingyenesen és egyenlő mértékben hozzáférhető ellátások elvén, és a ’70-es évektől rendszeressé váló reformok dacára jóformán máig az 1948-ban kialakított rendszerben működik.

A szolgálat területi alapon, hierarchikus struktúrában szervezett, központosított felépítmény, csúcsán – az egészségügyi szolgálatért felelős államtitkár személyében – az egészségügyi minisztérium áll. A központi szint alatt az ellátórendszer tervezésében kulcsfontosságú regionális szint helyezkedik el. A lakosság ellátásáért közvetlenül a körzeti egészségügyi hatóságok (DHA) a felelősek, ezekből 192 működik Angliában.

Magát az egészségügyi ellátást a központi költségvetésből rendelkezésre bocsátott forrásokból finanszírozzák. A pénzt a regionális hatóságok között egy viszonylag bonyolult számítás – a lakosság „szükségletei”, vagyis a lakosságszám, a nemek szerinti megoszlás, a morbiditási ráta szerint számított súlyozott fejkvóta – alapján osztják el. Jóllehet az ellátást az állam biztosítja, a ’90-es évek reformjai létrehozták Nagy-Britanniában az egészségügyi szolgáltatások ún. „kvázi-piacát”. Ez annyit tesz, hogy a hatóságok az egészségügyi szolgáltató szövetségektől, illetőleg a háziorvosoktól az állampolgárok részére „szolgáltatásokat vásárolnak”. A brit egészségügyi ellátórendszerben megkülönböztetett szerepet játszanak a magyar háziorvosoknak megfelelő általános orvosok. Anglia az alapellátás szervezettsége és hatékonysága terén egyébként is kiemelkedik a nyugat-európai államok közül. A jó alapellátás részben a szigorúan területi alapú szervezetnek, részben az egészségügyi hatósággal szembeni éves szintű, szigorú tervezéses-elszámolásos viszonynak köszönhető. A megelőző és gyógyító ellátások nagy részét a nap 24 órájában elérhető, átlagosan három orvost foglalkoztató háziorvosi praxisokban lehet igénybe venni. Jóllehet a betegek elvileg szabadon választják meg háziorvosukat, a szabad választást valójában erőteljesen befolyásolja, hogy a háziorvosi rendelők egy adott körzetet látnak el. A brit háziorvosok kulcsfontosságú szerepét az is erősíti, hogy a nem sürgősségi szakellátás vagy a kórházi ellátás csak háziorvosi beutalóval vehető igénybe, így a háziorvos „megszűri” a költséges vagy csak korlátozottan hozzáférhető ellátásokat igénybe venni kívánókat. Egy angol háziorvos átlagosan évi tízezer konzultációt tart. Nagy-Britanniában a háziorvosok finanszírozása is hasonló a magyarországihoz, bár a háziorvosok szakmai szövetsége a szerződési feltételekről évről évre egyezkedik a kormánnyal. A háziorvosi finanszírozási szerződés értelmében a háziorvos a körzetében regisztrált személyek alapján fejenkénti átalányt és praxisfenntartási hozzájárulást, továbbá az extra szolgáltatásokért külön esetenkénti díjat kap.

Tagállam-bemutató: Franciaország

A francia egészségbiztosítás nem kötelezte el magát egyértelműen sem a biztosítási alapú bismarcki, sem a Beveridge-féle, adókból finanszírozott rendszer mellett. Ez azt jelenti, hogy az állam bizonyos – például a megelőző – ellátásokat, illetve a közkórházak rendszerét alapvetően adókból finanszírozza, viszont a magánklinikák, illetve a szakorvosi ellátások a biztosítók és a szolgáltatók közötti szerződések alapján működnek.

Az európai viszonylatban kiemelkedően magas – és egyre növekvő – járulékszint, valamint a GDP arányában túlzott mértékű egészségbiztosítási kiadások mellett az egészségügyi költségek társadalombiztosítási térítésének szintje folyamatosan csökken (átlagosan 74 százalék) Franciaországban. A francia rendszer az EU legdrágább rendszere, amelynek hatékonyságával kapcsolatban jelentős kifogások merültek fel.

A francia egészségbiztosítás, amely betegség, anyaság, üzemi baleset és rokkantság, illetve halál esetén nyújt támogatást, alapvetően három rendszer együttese. A főbb társadalombiztosítási intézményekhez kapcsolódva a legjelentősebb az általános biztosítás (ez teszi ki a teljes támogatási összeg 89 százalékát), az egyéni vállalkozók és gazdálkodók részére pedig külön pénztárak állnak a rendelkezésre. Bizonyos foglalkozási ágba tartozó csoportok (például a bányászok, a köztisztviselők, az országgyűlési képviselők), illetőleg bizonyos munkáltatók (például a vasút, az áram- és gázszolgáltató vállalat, a nemzeti bank) alkalmazottai viszont már más pénztárakhoz tartoznak. A francia rendszer további jellegzetessége, hogy az egyes pénztárak, illetőleg a speciális rendszerek egymástól eltérő szolgáltatásokat nyújtanak. Az általános biztosítási rendszer a biztosított által megelőlegezett költségeknek csak egy részét téríti vissza, a közlekedési vállalatok pénztárai pedig teljesen térítésmentesen nyújtják az ellátásokat tagjaik számára. A francia jog szerint biztosított az, aki valamilyen keresőtevékenységet végez, és jövedelme alapján ő, valamint foglalkoztatója járulékot fizet. Az egészségbiztosítás bevételeinek túlnyomó részét (63 százalékát) a járulékokból származó bevételek adják. A betegség, anyaság, rokkantság és halál esetére járó ellátásokra való jogosultság megszerzéséért fizetendő járulék a teljes bruttó munkabér 13,55 százaléka, ebből a munkáltató 12,8 százalékot, a munkavállaló 0,75 százalékot fizet. Ezenfelül a munkavállaló a teljes bruttó jövedelméből 8 százalékos általános szociális hozzájárulást köteles fizetni (5,1 százalék leírható az adóalapból), ennek jelentős része szintén az egészségbiztosítás keretében kerül felhasználásra (lásd táblázatunkat).