A török író, Orhan Pamuk, akinek még tavalyi irodalmi Nobeldíja előtt olvashattuk magyarul a Hó című könyvét, klasszikus irodalmi cselhez folyamodik A fehér vár című regényében. Nem is egyhez, de többhöz. Először is úgy tesz, mintha egy talált kéziratot kínálna olvasásra, a szerző a közreadó álruhájába bújik, és azt üzeni: nem én írtam, hanem valaki más. A „valaki más” egy rövid előszóban elmondja, hol s miként bukkant rá a szövegre. Aztán jön a történet, és a regény másik trükkje. Mert már az első lapon fogságba ejtenek egy tanult velencei férfit, kalózokkal Isztambulba vitetik, és életre szóló rabságra ítélik; a trükk itt az „idegen”, külső megfigyelő bevetése, akinek szemével az új világot, a 17. századi török birodalmat látjuk. Egyébként ez a velencei írástudó az elbeszélőnk, ő az „én”, a talált kézirat igazi szerzője. Lássuk csak, hányadik is? Mint a matrjoskababák, úgy bomlanak ki a szerzők egymásból, de amikor legbelülre érnénk, még mindig nincs vége a sornak.    Az író tehát elkezdi megszőni a dicső török történelem egy hosszú századát: a szultáni udvart, a körülötte nyüzsgő ellenlábasokat, egy város forgatagát, a Kelet tudását és tudatlanságát, vakhitét és félelmeit, csillogását és pestisét. Távol tartja a közhelyeket, de közel engedi az „idegen” szemet, a nyugati emberét, aki képes meglátni és belülről érteni a vonzót és irigylendőt, a nyugtalanítót és nevetségest. És némely dolgokban ez a hely igen hasonlít a mi világunkra: az írástudó kiszolgáltatottsága a kiszámíthatatlan hatalomnak, az önkény nagyvonalúsága és vaksága – mintha az „itt és most”-ról szólna.    Fogságba esett velencei elbeszélőjének Pamuk teremt egy gazdát is: egy török hasonmást, a művelt, a tudományok iránt érdeklődő, majd abban el is mélyedő hodzsát, aki a szultán közelébe kerül, és legfőbb tanácsadójává válik – udvari főcsillagjóssá. Az ő rabszolgája lesz a velencei. Hogy ki kit tart rabságban, mégis eldönthetetlen; a velencei és a hodzsa úgy vannak összekötve, mint Kelet és Nyugat: úgy feszülnek, kapaszkodnak egymásba, mint két megvadult szerető, vagy folyamatos mozgásban lévő mágnes, hol egymásra tapadnak, hol kergetik egymást. Csak nyugalmi állapot és mozdulatlanság nem lehetséges.    Ám ez a velencei titokzatos módon kezdettől fogva zavarba ejtően hasonlít a hodzsára, s ez a külső hasonlóság egyre bonyolultabb alakzatokat ölt. Ahogy életüket, múltjukat megosztják egymással, ahogy megismerik egymást, úgy lassan egymás bőrébe is bújnak, végül felcserélődnek.     Az író azonban dupla szövőszéken dolgozik. A magát könynyeden odakínáló, gondosan szőtt történetben a 20. századi irodalom és filozófia nagy dilemmái bontakoznak ki. Megismerhető-e a „másik”? Egybe lehet-e olvadni a „másikkal”, vagy az „én” magánya örök? Megszólítható-e, mint isten? Vagy egyáltalán nincs is senki, csak álmodjuk a világot? A 19. században a romantika még tükrökkel és hasonmásokkal ijesztgetett, a 20. század – Martin Buber, Ortega y Gasset, Borges vagy Nabokov – azt kérdezi, létezik- e valaki rajtam kívül, s ha igen, lehetséges-e egyáltalán szóba állni vele? A másik ugyanaz, mint én, válaszolja Borges. A másik én vagyok, én a másik, vagy mindketten egy harmadik, akit senki sem ismer – válaszolja Nabokov.     De a török író nem bölcseleti értekezést ír, hanem nagy történetet, amelyben finoman megfogja az olvasója kezét, és észrevétlenül addig viszi a vár labirintusában, amíg el nem téved. A várat egyébként szimbolikusan úgy hívják: Doppio vára, olaszul duplát jelent, nyilván mint a „másik” jelképe bevehetetlen, még ha Kelet és Nyugat, a hodzsa és a velencei együttes erejével is rugaszkodna neki. Mert két megnevezetlen szereplőjét, a hodzsát és velenceit addig közelíti egymáshoz, míg összetéveszthetők lesznek, hogy aztán a történelem újabb keresztútjain végképp(?) felcserélje őket. És ha az olvasó a fehér vár labirintusában el is téved – az író nyilván szépen kisétál, átmegy a falon, minthogy ő a várúr –, nincs mitől rettegnie. Legfeljebb önnön képmásától, amelyet a labirintus falaira oly sűrűn aggatott a gondos szerző vagy a szerzők. Vagy valaki más.