Andrel Makine: Sorsszimfónia (Ab Ovo, 2002) Andreď Makine könyvének központi témája az a paradoxon, ahogyan az orosz nép az elviselhetetlen csapásokat, az embertelen kiszolgáltatottságot, az élhetetlen körülményeket elviseli. Alekszandr Zinovjevet, az emigráns filozófust idézi, aki egyetlen rövid kifejezésben tudta definiálni kétszáznegyven-millió ember, a szovjet birodalom teljes lakosságának életét. A főhős sorsának elbeszélője, az író alteregója ezt a kifejezést („homo sovieticus”) ízlelgeti magában, amikor a kerettörténet során egy titokzatos férfival találkozik. Kényszerűségből egy meg nem nevezett város vasútállomásán kell töltenie az éjszakát, valahol az Ural közepén. Hóvihar tombol, a moszkvai vonat bizonytalan ideig, talán még napokig nem indul. Zsúfolt, sötét és jeges a váróterem.  A narrátor távolságtartóan és idegenkedve szemléli utastársait. Oszlopok árnyékában katonák húzzák meg a vodkásüveget, egy aggastyán a mocskos padlón újságokból ágyaz meg magának, egy prostituált kuncsaftok után kutat az összekucorodott testek között, kendőbe burkolózó asszony álmában riadtan könyörög valakinek. Egy történelmen kívüli ország metaforája ez: „Ezekben a civilizációtól ezer mérföldnyi távolságra lévő kisvárosokban az élet másból sem áll, mint várakozásból, belenyugvásból... Ez a vihar ostromolta pályaudvar nem más, mint az ország története dióhéjban. Alaptermészete. Ezek a puszták, amelyek minden cselekvési kísérletet lehetetlenné tesznek. A túlméretezett tér, amely elnyeli az időt, eltüntet időpontot, időtartamot, tervet. Az egy nap itt azt jelenti, talán majd egy napon, azon a napon, amikor a tér, a hó, a sors megengedi. A végzet...”