Egy neurológus gondolatai

A fájdalom az egyik leggyakoribb panasz, ami a pácienseket orvoshoz viszi. Nem csoda, hogy az egyik legalapvetőbb orvosi jog és kötelesség a betegek fájdalmának csillapítása. Az akut, nociceptív fájdalmak enyhítésében aránylag jól teljesít a szakma. Annál is inkább, mivel ezek a panaszok sokszor spontán, illetve a kiváltó ok szűntével általában elmúlnak. Van azonban egy olyan népes betegcsoport, melynek kezelése világszerte elégtelen. E betegek azok, akik krónikus – három hónapnál tovább tartó − fájdalmakban, illetve idegi (neuropathiás) fájdalomban szenvednek. A krónikus és idegi fájdalom kezelése világszerte nagy kihívás a medicina számára. A krónikussá vált fájdalmak jelentős mértékben kombinálódnak lelki zavarokkal (szorongás, depresszió, alvászavar), és ugyanez mondható el a gyakran idültté váló idegi eredetű fájdalmakról is. A pszichogén összetevők mellett sűrűn társulnak szociális gondok is, mint például a csökkent munkaképességből vagy akár az állás elveszítéséből fakadó egzisztenciális problémák. Az eredményes kezelés csak holisztikus szemlélettel áthatott komplex orvosi tevékenységtől várható.

Meglehetősen nagy létszámú betegkörről van szó. Európai statisztikák eredményét Magyarországra vetítve, egymillió körüli lehet hazánkban a krónikus fájdalomban szenvedők száma. A krónikus fájdalom szindróma kezelése − összetettségéből fakadóan − speciális szakmai ismereteket igényel. Mindezek alapján egyértelműnek látszik, hogy ilyen nagyszámú beteg komplex ellátását csak egy jól szervezett és irányított, megfelelő multidiszciplináris szakképzettséggel rendelkező, rendszeresen auditált és megfelelően finanszírozott fájdalomterápiás rendszer képes biztosítani.

Komplett, inkomplett, tünet- vagy módszerspecifikus ellátás

A rendszernek szakirodalmi ajánlások alapján komplett sok szakágú, inkomplett sok szakágú, tünet- vagy módszerspecifikus fájdalomambulanciákból kell felépülnie. A komplett sok szakágú centrumokban a krónikus fájdalomspektrumot teljesen lefedő, számos szakmát képviselő szakorvos (aneszteziológus, reumatológus, neurológus, onkológus, idegsebész, pszichiáter stb.), gyógytornász, asszisztens, szociális munkás alkalmazza a szükséges invazív és nem invazív eljárásokat. Munkájukat megfelelő infrastrukturális környezetben (vizsgáló- és kezelőhelyiségek, fektető, képalkotó eszközök, műtő stb.) végzik. Az inkomplett sok szakágú központokban az előzőhöz viszonyítva csak néhány szakterület képviselője működik az előbbinek megfelelő feltételek között. A tünet- vagy módszerspecifikus fájdalom-szakrendeléseken egy-egy szakma képviselője foglalkozik az adott szimptómával (pl. fejfájás) vagy a megjelölt fájdalomcsillapítási technikával (pl. biofeedback). A Nemzetközi Fájdalom Társaság (IASP) 2009-es ajánlása további javaslatokat is tesz: a sok szakágú központok egy része a betegellátáson túl továbbképzési és kutatási feladatokat is lásson el, ezen intézmények kapnák a multidiszciplináris fájdalomközpont nevet. A multidiszciplináris fájdalomklinika csak abban különbözik, hogy nem tartozik feladatai közé az oktatás és a kutatás. Ugyanezen ajánlás az egyszemélyes fájdalompraxis (a hazai tünet- vagy módszerspecifikus fájdalom-szakrendelés megfelelője) működtetését fájdalomterápiás vizsga/szakvizsga letételéhez kötné és konzultációs, illetve továbbküldési lehetőséget tart szükségesnek.

A szakember-utánpótlás az egyetemen kezdődne

Sajnálatos módon az előbb felsorolt ideális feltételek egyáltalán nem jellemzők a hazai viszonyokra. Lényegében nincs olyan területe a fájdalomterápiának, ahol ne találkoznánk hiányosságokkal. Már az egyetemi oktatásban is hangsúlyosabb szerepet kellene kapnia akár az akut, akár a krónikus fájdalmak hatékony kezelésének. Sokszor találkozunk az analgetikumok aluldozírozásával, azonos hatóanyagú generikumok veszélyes kombinálásával, az opioidok adásától való tartózkodással a hozzászokástól való túlzott félelem okán és így tovább. Az akut szakasz megfelelő kezelésével pedig sok esetben megelőzhető lenne a fájdalmak krónikussá válása. Szintén fontos volna, hogy a kollégák már egyetemi tanulmányaik során megismerjék a krónikus fájdalom mint önálló betegség és a neuropathiás fájdalom fogalmát. A posztgraduális képzésnek is ki kellene terjednie az egyes szakmákra jellemző krónikus fájdalomszindrómák diagnosztikai és terápiás lehetőségeire. Követendő külföldi példák alapján, ráépített szakvizsgaként fájdalomterápiás szakorvosi képzést kellene kialakítani.

A hazai fájdalomambulanciák és szakrendelések szerepe alapvető fontosságú volna az ellátásban. Képtelenek azonban ellátni a feladatukat, mivel számuk csekély, nincs elegendő szakember (orvos, asszisztens, segítő személyzet), szerények az infrastrukturális lehetőségek, elégtelen a finanszírozás, kialakulatlan a szervezeti-jogi háttér. Természetesen vannak sokéves, több évtizedes hagyományokkal rendelkező, magas szakmai színvonalat képviselő fájdalomambulanciák is Magyarországon. Mindezek létrejötte az ambulanciavezetők személyes érdeklődésének, ambíciójának, szervezőképességének, nem utolsósorban áldozatos munkájának köszönhető. Szakvizsgájukat tekintve elsősorban aneszteziológusokat, illetve onkológust, neurológust, idegsebészt, mozgásszervi szakembert találunk az alapítók között. A rendelések, ambulanciák szinte minden esetben kórházakhoz, klinikákhoz kapcsolódva működnek. Nincs azonban köztük egyetlen olyan, a nemzetközi ajánlásoknak megfelelő fájdalomcentrum vagy -klinika, mely teljesítené a javasolt multidiszciplináris ellátást, ahol aneszteziológus, reumatológus, neurológus, idegsebész, onkológus, ortopédsebész, pszichiáter, gyógytornász működne együtt a betegek ellátásában. A hazai rendeléseken egy-két szakma képviselteti magát, melyek leginkább az inkomplett sok szakágú fájdalomközpont vagy a tünet/módszerközpontú szakrendelés kategóriának felelnek meg. 

A cikk folytatásához kattintson ide.