hirdetés
hirdetés
2018. augusztus. 15., szerda - Mária.
hirdetés

Folytatódik a lemaradás

„Nem tartozom azok közé, akik az elmúlt években a legsötétebb szcenáriókat vázolták fel”, mondta Surányi György volt jegybankelnök az IME-META legutóbbi egészséggazdasági konferenciáján. Arról már a bemutatott adatok tehetnek, hogy a felvázolt kép – akárcsak az IME hasonló tematikájú rendezvényein korábban előadást tartó Chikán Attila, Csaba László, Kovács Árpád és Bod Péter Ákos esetében – az előadó szándéka ellenére igencsak sötét tónusúra sikeredett.

hirdetés

Az ország 2010 után sem tudott a leszakadó pályáról elmozdulni: folytatódik a lassú, ám folyamatos lemaradás a körülöttünk lévő országokhoz képest. A gazdaságpolitika abból indult ki, hogy ha egyszeri lépésekkel – az adórendszer átírásával -  változást kezdeményez, ezzel olyan ösztönzést ad a gazdaságnak, amely másfél-két éven belül képes bizonyos eredmények felmutatására. Így foglalkoztatási, ebből következően jövedelemtöbblet alakul ki, ennek nyomán emelkednek az adóbevételek, s mindez egyfelől a beruházás és a fogyasztás bővülését, másfelől az adóreform révén „elveszített” pénz visszapótlását eredményezi, sőt, még ennél is többet, megteremtve egy tartós, kiegyensúlyozott, gyors gazdasági növekedés feltételeit.

Ám a dolog nem egészen így sült el. Az egykulcsos személyi jövedelemadó, a családi adókedvezmény és a csökkentett társasági nyereségadó kulcs révén az állam nagyjából a GDP 2-2,5 százalékát – 800-900 milliárd forintothagyott az emberek és a gazdasági társaságok „zsebében”.

Adóék

Bár Surányi György nem győzte hangsúlyozni, egyáltalán nem kívánja vissza a 2008 előtti évekre jellemző „perverz” jövedelemadó rendszert, amikor már az átlagkeresetnél belépett a legmagasabb adókulcs, ám erős kifogásai vannak a jelenlegi rendszerrel szemben. A gond kulcsa az adóék (a foglalkoztatásra adódó közterhek és a foglalkoztatás költségeinek hányadosa), amit az alacsony jövedelműeknél 49 százalékra emeltek, míg a magas jövedelműeknél 70-72 százalékról levitték ugyancsak 49 százalékra. Ezzel drágult az alacsonyabb keresetű munkaerő költsége, s ez  még inkább a fekete-szürke zónába nyomta  a minimálbéren, illetve 150-200 ezer forint között kereső embereket. Minél nagyobb az adóék, annál nagyobb a késztetés az adó elkerülésére. Az adórendszer átírásával kieresztett 550 milliárd forint 75 százalékát a felső 15 százalék kapta, míg a másik póluson 3-3,5 év alatt 2-2,5 százalékos reálbérnövekedés következett be, de oly módon, hogy a medián jövedelemnél – amely a jövedelem valós középértékét, s nem a néhány magasabb fizetéssel manipulálható átlagfizetést mutatja! – 10 százalékos volt a csökkenés.

Bár ezt utóbb a kormány is belátja, de úgy vélik, mégis csak a középosztályt erősítették. Ez viszont Surányi szerint azt mutatja, hogy a kormánynak nincs valós szociológiai ismerete a magyar társadalomról, mivel a középosztály Magyarországon nem bruttó 400-450 ezer forint keresettől indul, hanem ott végződik. Az adórendszer viszont épp 450 ezer forintnál jelent nem elhanyagolható többletjövedelmet.

A döntéshozók – így Surányi – azzal is tisztában voltak, hogy ez az intézkedés átmenetileg a költségvetési egyensúly romlását eredményezi majd. A tátongó lyuk betömését szolgálta a magánnyugdíjrendszer felszámolása, illetve az eredetileg átmenetinek gondolt szektorális különadók bevezetése. De ezzel elő is állt a hagyományos magyar átok: egyfelől fiskális lazítás, másfelől fiskális megszorítás. Az utóbbi egyébként a periódus egészében 2700 milliárd forintra, a GDP 9 százalékára rúg, amire a gazdaság szereplői törvényszerűen elbocsájtásokkal, a beruházások elhalasztásával, a teljesítmények, bérek, költségek visszafogásával reagáltak.

A magánnyugdíjpénztári rendszer „recentralizálására” azért is érdemes néhány külön szót vesztegetni, mivel ez alaposan bekavar a nem csökkenő, Surányi szerint csupán szerényen stagnáló bruttó államadósságba. Gyakorlatilag ma Magyarországnak nagyjából a GDP 15 százalékával nagyobb az államadóssága, mint 2010-ben volt, mivel az elkonfliskált magánnyugdíjak helyett az állam kötelezettséget vállalt ezek később kifizetésére, amikor majd a most pórul jártak nyugdíjba mennek.

Fontos sajátosságunk – folytatta az MNB egykori elnöke -, hogy 2001-2002 óta a hibás monetáris politika a fiskális és jövedelempolitikai tévedésekkel egyenlő arányban vesz részt a gazdaság kudarcaiban. Az előbbi nem hogy tompítaná a gazdaság bukdácsolását, de még fel is erősíti azt. Amikor például hűteni kellett volna a belföldi keresletet, emelte a kamatot és felértékelte az árfolyamot, aminek „eredményeként” évi átlagban 30 százalékkal nőttek a devizahitelek. A helyzet 2010 óta sem sokkal jobb, a folyamatosan csökkenő kamatok, a meglepetés dezinfláció azt mutatja, hogy most épp átkerülünk a ló másik oldalára. Surányi György szerint utódai korábban és most is ugyanazt a hibát követik el, a teljes inflációra koncentrálnak, miközben a rezsicsökkentés nélküli úgynevezett maginflációt – ami 2-2,5 százalék – figyelmen kívül hagyják.

A rezsicsökkentés két súlyos makroökonómiai következményével számolni kell. Egyrészt azzal, hogy a meglepetés dezinfláció, vagyis az infláció rohamos csökkenése eredményeként 2013-2014-ben 5-5,5 százalékkal megemelkedett a reálnyugdíjak értéke, s ez örökre beépül a nyugdíjkassza kiadásai közé, hiszen nem akad politikai erő, amelyik vissza merné ezt venni. A másik, hogy ugyancsak a nulla infláció eredményeként jelentősen megnő az adósságkötvények reálkamata. Ez a két tétel pedig kiviszi a rendszerből mindazt a többletjövedelmet, amely a GDP növekedéséből fakadhat.

A jövő sem túl rózsás – kivéve, ha mégis csak sor kerül a jelenleginél piacbarátabb és kiszámíthatóbb gazdaságpolitikai fordulatra – abban ugyanis a hazai és külföldi, különféle politikai erőkhöz tartozó és független szakértők egyetértenek, hogy Magyarország potenciális növekedése 1-1,5 százalékos pályán mozog a jövőben.

Míg a volt jegybankelnök makroszinten elemezte a gazdaság helyzetét, Mihályi Péter rövid, inkább gondolatébresztőnek szánt előadásában arról beszélt, hogy a magyar egészségügyben a „tranzakciók mennyiségét”, a rengeteg orvos-beteg találkozást, a túlmért kapacitásokat, a „gyártott” német pontrendszert és hbcs-t fizetik meg, ahelyett, hogy magasabb árakon – például magasabb munkabért fizetve - jobb minőségű szolgáltatásokat vásárolnának. Sajátos módon az alacsony árak miatt jön ki az, hogy a GDP arányában sokat költünk az egészségügyre.

A nemzetközi szervezetek egyébként megpróbálják azonos módszerekkel, azonos árakat alkalmazva kiszámítani, hogy tulajdonképpen mi történik a különböző országokban, a korábbitól eltérően számolni a világ 180 országának GDP-jét. Ez többek között azért is vált fontossá, mert az elmúlt években olyan gyorsan  és nagy mértékben változtak az árfolyamok, amelyek ellehetetlenítik a nemzeti valutában mért összehasonlítást.

A legfrissebb, részletes OECD és a még csak részben publikált Világbankos adatok azt mutatják, hogy az OECD átlagához képest, 100-nak véve azt, Magyarországon  messze olcsóbb – 37-38 százalék – az egészségügy. Az utóbbi esetében a rendkívül alacsony bérek és árak miatt, amelyek ráadásul az elmúlt hat évben tovább csökkentek.

Horváth Judit
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Könyveink