hirdetés
hirdetés
2020. január. 25., szombat - Pál.
hirdetés

Szakmai kollégium: újra installált rendszer

A május közepén alakult szakmai kollégium tagjai az elmúlt heteket sem töltötték semmittevéssel. Első nekifutásra meghatározták, hogy milyen eseteket láthatnak el a hazai egészségügy csúcsintézményei. Ezzel kezdetét vette a húsz éve hiányzó progresszivitási szintek kialakítása, s tartalmi feltöltésük. Az új kompetenciarendszer óhatatlanul együtt jár az egészségügyi szolgáltatók tevékenységének átstrukturálódásával, ez pedig komoly érdeksérelmeket eredményez. Minderről a májusban újjáalakult aneszteziológiai szakmai kollégium elnökét, dr. Fülesdi Bélát kérdeztük.

hirdetés

– Mikor kezdődik az érdemi munka?

– Már dolgozunk, a legelső feladatunk a betegségeket súlyosságuk alapján progresszivitási szintekbe sorolni. Mint közismert, a kormány által a közelmúltban elfogadott Semmelweis-terv összesen négy progresszivitási szinttel számol. A besorolást lefelé menő rendszerben végezzük el, vagyis az első körben azokat a kórképeket vettük sorra, amelyek kizárólag országos intézetekben, illetve egyetemi klinikákon láthatók el. Ezt követően – előreláthatóan június végéig – megtörténik a további három progresszivitási szint „feltöltése” is azokkal a kórképekkel, amelyeket az egyes ellátási szinthez tartozóként véleményez a szakma.

– Ez mekkora munkát jelent?

– A kollégium tagjainak rendelkezésére bocsátottunk egy Excel táblázatot, amelyben a hatvan szakmacsoportnak összesen több mint 9000 kórképet kell a progresszivitási szintek valamelyikébe elhelyeznie. Persze a betegségtípusokhoz rendelt kódok alapján valamennyi szakma könnyen be tudta azonosítani az ellátási körébe tartozó betegségeket.

dr. Fülesdi Béla– Mennyi jutott ebből az ellátórendszer csúcsintézményeire?

– Erre azért sem lehet pontosan válaszolni, mert a mérték szakmacsoportonként változik, miközben erős leegyszerűsítés, ha kizárólag a legsúlyosabb betegségekre gondolunk. Azokat az – elsősorban a ritka betegségek csoportjába tartozó – kórképeket is érdemes a legmagasabb progresszivitási szintre sorolni, amelyek diagnosztizálása, kezelése csak különleges – s az esetek döntő részében ritka, s kiemelkedően drága – eszközökkel, műszerekkel lehetséges. A józan ész azt diktálja, hogy ezeket az ellátásokat egy-két országos centrumba telepítsük. Mindezek mellett természetesen vannak olyan szakmák – ilyen például a genetika –, amelyek feladatuk jellegéből adódóan kerülnek erre a szintre. Vagyis a progresszivitás csúcsához sorolt esetek is meglehetősen színes képet mutatnak. A következő lépésben – mint már említettem – a többi kórkép besorolása következik. Ha a vakbélműtétet vesszük példaként, akár mindhárom – alapszakmás városi, megyei vagy nagytérségi – kórházban elvégezhető lesz a beavatkozás, hiszen ebben az esetben általában sürgősségi ellátásról van szó. Ezzel szemben azt szeretnénk, hogy egy bonyolult, speciális hasi operációt ott végezzenek el, ahol adottak ehhez a szakmai és technikai feltételek. Azt kell végignéznünk, hol juthat hozzá a beteg a legbiztonságosabb és legszakszerűbb ellátáshoz.

– Mindez papíron nagyon szép, de mit szólnak hozzá az orvosok? Azzal is számolni kell, hogy az átsorolás miatt a felsőbb progresszivitási szintre vándorol a paraszolvencia. Ilyen helyzetben mi garantálja, hogy az orvosok és az intézmények betartják majd a most kialakuló progresszivitási lépcsőket?

– A kollégium csak javaslatokat tehet a finanszírozási kérdésekre; a logikus az lenne, hogy a szakmai kompetenciák alapján megvalósuló ellátástípusokat ott finanszírozza majd az egészségbiztosító, ahol ez szakmai szempontból biztonságos és racionális. Ez azonban már kívül esik a kollégium kompetenciáján.

– Ez akkor is igaz, ha fölfelé történik az eltérés, tehát klinikákon, nagyiparban veszik ki az epeköveket?

– Bár ez így sarkított példa, de köszönöm, mert így legalább egyértelmű kérdésre egyértelmű válasz adható. Álláspontunk szerint a Semmelweis-tervben majdan definiálandó legmagasabb – III–IV – szintű ellátók egyben a saját helyükön „közkórházként” is működnek. Ezeknek az intézményeknek tehát a teljes spektrum ellátására rendelkezniük kell kompetenciával. Magyarul: egy országos szintű egyetemi központnak is vannak helyi ellátási feladatai, tehát lehetősége lehet vakbél- vagy sérvműtéteket, s epekő-eltávolításokat is végezni. Az már más kérdés, hogy a speciális feladatok mellett erre mennyi műtői, személyi és finanszírozási kapacitásuk jut majd.

– A progresszivitási szintek meghatározása, illetve a kórképek ezekbe történő besorolása régi adóssága a hazai egészségpolitikának. Eddig is dolgoztak ezen a kollégium tagjai. Az eddig elkészített tervekből semmi sem hasznosítható?

– Két évvel ezelőtt valóban készült egy tételes költségfelmérés, amelytől arra várt választ a tárca, hogy mennyibe kerül egy-egy adott betegség kezelése. Néhány szakmai kollégium ezzel a felméréssel párhuzamosan igyekezett az egyes beavatkozásokat progresszivitási szint szerint is besorolni, így van néhány szakterület, ahol már készen van ez a lista. Ugyanakkor például a mi szakmánk – az aneszteziológia és intenzív terápia – még azért nem nyilatkozik egyik progresszivitási szintről sem, mert látni szeretnénk, hogy az egyes kórházak melyik szinthez tartoznak majd. A miénk ugyanis háttérszakma: ha valahol például hármas szintre sorolják a sebészetet, akkor nyilván az anesztéziának is hármas fokozatúnak kell lennie. Ezért úgy döntöttünk, megvárjuk az alapszakmáink besorolását, s utána „mögéjük” állunk.

– Mely szakterületek tartoznak még ebbe a körbe?

– Többek között a sürgősségi ellátás. Ebben az esetben egy felettébb bonyolult és kényes területről van szó, hiszen annak meghatározása, hogy milyen eseteket milyen szinten kell ellátni, elválaszthatatlan a mentőszolgálattól, az éjjeli ügyelettől, de akár attól is, hogy miként tudjuk meghatározni a beteg legrövidebb útját a végső, definitív ellátásig. Egy autóbalesetes mellkassérültet nyilván nem a közeli városi kórház sürgősségi osztályára kell vinni, hanem egyből az adott régió mellkassebészettel is rendelkező sürgősségi központjába. Ez viszont olyan betegirányítási rendszert feltételez, amely adott esetben alkalmas a kijelölt betegút rugalmas kezelésére annak érdekében, hogy a beteg minél előbb oda kerüljön, ahol végleges ellátást kaphat. Bár az is igaz, hogy ez nem feltétlenül csak a mentésirányítás kérdése, hiszen egy faluban könnyen előfordulhat, hogy a háziorvos előbb ér a baleset helyszínére, illetve a rosszulléttel küszködő beteghez, mint a mentő. Így olyan helyzet is adódhat, amikor neki kell döntenie arról, hogy milyen segítség igénybevételével lehet az érintettet minél előbb a legmagasabb szintű ellátási pontra szállítani, s ennek megfelelően tájékoztatja a mentésirányítást. Ez is része annak a koncepciónak, amelynek értelmében az alapellátást szervezetileg, valamint képzés-továbbképzés szempontjából is meg kívánjuk erősíteni. Az alapelv az, hogy a beteg ellátása legyen az elsődleges, és ahhoz alkalmazkodjon az ellátórendszer.

– A hatvan tagozat illetve a mögöttük álló több száz fős szakértői gárda munkáját összesen öten – két alelnök és két titkár segítségével – koordinálják. Nincsenek kevesen ehhez a munkához?

– Az információáramlás a kollégium vezetése és a tagozatok, valamint a tagozatok és a tanácsok között elektronikus úton történik, amelyhez az informatikai hátteret a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) biztosítja, nyilvánossá tett adatbázisokkal, saját hozzáférési kóddal. Ennek az a lényege, hogy amint megjelenik egy adott szakmában egy kérdés, az arra adott válaszhoz a tagozatok és a tanácsok egyaránt hozzáférhetnek. Ennek a rendszernek egy része már működik, s most éppen egy olyan megbeszélésről jöttem, ahol a következő fejlesztési lépés volt terítéken. Ami pedig az elnökséget illeti, szerintem az a legfontosabb feladatunk, hogy közvetítsünk, mediátorként működjünk azokban az esetekben, amikor olyan kérdések merülnek fel, amelyekre a választ több szakma együttműködésével, illetve kommunikációjával adhatjuk meg. A korábbi rendszerben ez nagyon nehézkesen működött, hiszen ha egy témában már három szakmai kollégium is érintett volt, akkor el lehet képzelni annak a szervezőmunkának a bonyolultságát, amellyel végül sikerült összehozni a majd félszáz orvost, s közös nevezőre juttatni őket. A tagozati rendszernek pontosan az az értelme, hogy ezek a háromfős csapatok sokkal gyorsabban és rugalmasabban képesek konzultálni interdiszciplináris kérdésekről. A tanácsok pedig ma is ugyanazt csinálják, mint korábban, csak több szakmacsoportra bontva.

A szakmát meglepte az egy kollégium – hatvan tagozat koncepciója, de a többség végül úgy döntött, bizalmat szavaz az új rendszernek, mondván: meglátják, mire mennek. Gondok – igaz, csak egyes szakmákon belül – mégis akadtak. Az idegsebészeknél például régi feszültségek jelentek meg hirtelen a nyilvánosság előtt, s változatlanul boldogtalanok az egy tagozatba terelt védőnők, házi- és iskolaorvosok.

– Ami az előbbit illeti, valóban korábbi ellentétek kerültek felszínre, de mára úgy tűnik, hogy sikerült rendezni a helyzetet, amiben a kollégium vezetésének fontos mediáló szerepe volt. Ami pedig az utóbbit illeti, a közös tagozat egyáltalán nem a véletlen műve, hanem egy alaposan átgondolt koncepcióé, amely a három szakma együttműködésének erősítését célozza annak érdekében, hogy az egészségügyi kormányzat értékrendjében fontos helyen szereplő prevenció a „végeken” is megvalósítható legyen és összehangoltan működjön. Egyébként én is azt tapasztaltam, hogy az ágazat elfogadta az új szakmai kollégiumi rendszert, amely a bővítés eredményeként – a korábbi 49 szakmai kollégium helyett 60 tagozat működik – olyan fontos szakmákat is lefed, amelyeknek korábban nem volt önálló képviseletük. A szívsebészek például a kardiológusokkal alkottak egy csapatot, az égéssebészek a traumatológusokkal, a transzplantáció pedig egyáltalán nem létezett önálló entitásként a korábbi rendszerben. Így most ezeknek a szakmáknak is több lehetőségük van arra, hogy hathatósan megfogalmazzák és képviseljék szakmai koncepcióikat. Szerintem ez jó irány.

– A testület lényegét azonban végső soron az adja, mennyire veszi komolyan az egészségpolitika. Ez még akkor is a jövő kérdése, ha a szakpolitika fontos témáit – finanszírozás, kapacitásszabályozás stb. – tette véleményezhetővé az új kollégiumi rendelet, hiszen ezeket a 2009-es módosításkor egyszerűen kiemelték azok közül a témák közül, amelyekkel egyáltalán foglalkozhattak e szakmai grémiumok.

– Szerintem ennél komolyabban nem lehet venni. Amennyiben a kollégium jelöli ki a különböző progresszivitási szinteket, az azt jelenti, hogy vélhetően a Semmelweis-tervhez illeszkedő struktúrát is ezek a szintek határozzák majd meg.

– A Semmelweis-tervről megoszlik a szakma véleménye, általában a konkrétumokat hiányolva az egyébként kitűnőre osztályozott helyzetelemzés mellől…

– … épp most tesszük bele a konkrétumokat ezzel a munkával, az alapvázra helyezve a megvalósításhoz szükséges elemeket. Így lesz egész és koncepciózusan felépített a rendszer.

Horváth Judit
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink