Fájdalom mozgásszervi betegségekben
Az ipari társadalom tünetei
A mozgásszervi betegségek legfőbb tünete a fájdalom és a mozgáskorlátozottság, illetve a fájdalmas mozgásbeszűkülés. A mozgásszervi betegségek konzervatív kezelése egyre inkább a háziorvos hatáskörébe tartozik, aki hazánkban jelenleg sajnos az egyetemi tanulmányok és a szakorvosi képzés után sem eléggé felkészült a feladatra.
Tankönyvi közhely, hogy az orvosi munka legősibb és legfontosabb feladata a fájdalomcsillapítás. Köztudott, hogy a mozgásszervi betegségek legfőbb tünete a fájdalom és a mozgáskorlátozottság, illetve ezek együtteseként a fájdalommal járó mozgásbeszűkülés. Minden gyakorló orvos, de különösen az alapellátásban dolgozók pontosan tudják, hogy a rendeléseket felkereső betegek közel fele valamilyen fájdalom miatt fordul hozzánk.
Thomas Vischer genfi professzor több mint húsz évvel ezelőtti könyvében részletes kalauzt adott a gyakorló orvosok kezébe a leggyakoribb mozgásszervi fájdalmakról, azok diagnosztikájáról és kezeléséről, de bármely más idevágó kiadványt haszonnal forgathatunk a mindennapokban. Kérdéses, hogy hozzá lehet-e még ehhez valamit is tenni. Az alábbiakban apró részletekkel próbálom meg kiegészíteni hétköznapjaink gyakorlatát.
Az ipari társadalmakban az 1960-as évek óta egyre gyakoribbá váló gerincpanaszok élettanáról, patológiájáról, műtéti és konzervatív kezeléséről már szinte mindent kikutattak, megírtak, amikor azt vettük észre, hogy minden tudásunk és erőfeszítésünk ellenére a betegek száma nem csökken. E felismerés vezetett a krónikus fájdalom, illetve a gerincpanaszok pszichoszociális hátterének elemzéséhez. Mechikanti és munkatársainak összefoglalója alapján nyaki fájdalom a felnőttek és gyermekek több mint felénél előfordul, és a populáció közel felében évente egyszer legalább jelentkezik. A fájdalom e betegek mindennapos aktivitását 11%-kal, munka- és társadalmi aktivitását 1-2%-kal csökkenti. A hát fájdalma jóval ritkább, 10−20% közötti, míg a derékfájdalom 40−50%-os gyakoriságú. A derékfájást panaszoló betegek 12%-ánál áll fenn valamilyen isiászos tünet (kisugárzó fájdalom), ugyanakkor mindössze 2%-ban mutatható ki porckorongeltérés. A gerincpanaszok legfőbb veszélye, hogy leggyakrabban ezek vezetnek krónikus fájdalom kialakulásához (az idézett összefoglaló adatai szerint 41%-ban). A fájdalom gyakrabban válik krónikussá elhízásban, depresszióban és dohányosok esetében. A depresszió gyakoribbá válásával párhuzamosan nő a krónikus fájdalomban szenvedők aránya is. A pszichés és szociális háttér szerepét mutatja az a tanulmány, amely szerint az egyesítés pillanatában Németország két fele közt 10%-nyi volt a különbség, majd tíz év alatt kiegyenlítődött a kelet-nyugati különbség – a keleti tartományokban a derékfájás ennyivel vált gyakoribbá. Mérhető a társadalmi helyzettől függő gyakoriság az Egyesült Államok különböző népcsoportjai között is.
Szinte minden e témáról szóló tanulmány hosszan ecseteli a krónikus gerincpanaszok és a krónikus fájdalom költségeit, melyek mindenhol egekbe szöknek, de a finanszírozás kérdéseivel itt most nem foglalkozunk.
A pszichoszociális és környezeti veszélyeztető tényezők felismerésére dolgozták ki a „sárga zászlók” rendszerét. Ez azt jelenti, hogy akiknél megtalálhatók bizonyos tünetek, azokat a krónikus fájdalom kialakulása szempontjából veszélyeztetettnek kell tekinteni. Ilyen tényezők: a fájdalomtól, sérüléstől való félelem; a gyógyulással szembeni hitetlenség; depresszív hangulat és szorongás; a betegség súlyosságának eltúlzása (katasztrofizálás); a munkahellyel való elégedetlenség, a munkahelyi stresszhelyzetek túlzott megélése. E betegek kezelésében ennek megfelelően előtérbe kell, hogy kerüljenek a feszültségoldók, antidepresszívumok és a pszichés vezetés.
Különös módon a gerincpanaszok kimenetelét meghatározza az egészségügyi személyzet hozzáállása is, és ez az összefüggés meglehetősen szoros. Ahol úgy gondolják, hogy a gerincpanaszok kezelésében az aktivitás csökkentése, a nyugalomba helyezés és a betegállomány a megoldás, ott a beteg magatartását is a fájdalom kerülése és a passzivitás fogja meghatározni. Ilyen szemlélettel kevesebbet törődnek a beteg felvilágosításával, és a gyógyítók is kevésbé tartják magukat az érvényben lévő terápiás javaslatokhoz. A bio-pszicho-szociális szemléletű egészségügyi személyzet (e hozzáállás gyakoribb a gyógytornászok körében) a beteg aktivitására és a kezelésben való részvételére számít, az ő betegeik ennek az elvárásnak igyekeznek megfelelni.
A háziorvosi rendeléseken meglehetősen gyakran jelentkeznek a betegek vállfájdalommal. Ezek hátterében gyakran találunk impingement szindrómát és rotátorköpeny-tendinitist. Betegeink további sorsa gyakran azon múlik, hogy ortopédiai vagy reumatológiai szakrendelésre kerülnek-e. Míg az ortopédián nagy valószínűséggel műtéti – főként artroszkópos – megoldást ajánlanak, a reumatológiai gyakorlatban a konzervatív kezelést választjuk. Kromer és munkatársainak áttekintő tanulmánya a különböző kezelések eredményét vetette össze. Ebben szerepelt egyéni rehabilitációs program (váll-nyak-hát mobilizálással, elektroterápiával, erősítő ellenállásos gyakorlatokkal és otthoni gyakorlatokkal); izometriás erősítés; funkcionális rögzítés (brace); szteroidtartalmú lokális injekció, gyógytornász vezette egyéni torna manuálterápiával, artroszkópos műtét; subacromialis dekompressziós műtét; akupunktúra; folyamatos ultrahangkezelés; lézerkezelés; pulzáló elektromágneses tér. A kezeléseket összehasonlító tanulmány azt találta, hogy a gyógytornász vezette gyakorlatsor éppen olyan eredményes volt, mint a sebészeti beavatkozás. Ebből következik, hogy csak a konzervatív kezelés eredménytelensége esetén érdemes a sebészeti lehetőségeket megfontolni. Itt sem elhanyagolandó természetesen, hogy a műtéti beavatkozás költségei magasabbak, mint a gyógytornáé. Bár e vizsgálat szó szerint így nem közli, de a sorban harmadik eredményes kezelési mód a gyógytornász javaslatával otthon elvégzett gyakorlás volt. Ehhez természetesen kellően motivált betegek is szükségesek.
Néhány szót érdemel a váll és könyök tendinitiseinek lokális szteroidinjekciós kezelése, mely a reumatológiai gyakorlatban mindennapos. Gaujoux-Viala és munkatársai ezek hatását vizsgálták. Az általuk áttekintett tanulmányokban a fájdalomcsillapítók, a nem szteroid gyulladáscsökkentők, a szteroidinjekciók és a fizikoterápia hatását vizsgálták. A rövid távú eredmények a szteroidok mellett szólnak: az első néhány hét alatt ezek voltak a leghatásosabbak a fájdalom csillapításában, ezáltal a mozgáskorlátozottság csökkentésében. Hosszabb távon az eredmény már nem ennyire meggyőző, ott jó hatásúnak bizonyultak a hagyományos szerek is. Bár nem írják, de az értékelésnél figyelembe kell venni, hogy hatásos fájdalomcsillapítás nélkül eredményes gyógytornát nem lehet végezni.
A cikk folytatásáért kattintson ide.
