hirdetés
2021. január. 27., szerda - Angelika.

A háziorvosok szerepe a krónikus gasztrointesztinális betegségek ellátásában

A gasztrointesztinális (GI) megbetegedések komoly morbiditással és mortalitással járó kórképek, költségvonzatuk igen jelentős. Az egészségügyi ellátásban végbemenő gyors változások, a költséghatékonyság fókuszba kerülése nyomán a háziorvosok egyre nagyobb szerepet töltenek be e betegségek menedzsmentjében, a korai diagnózist és a költséghatékony kezelést egyaránt beleértve, melyhez ma már egyértelműen megfogalmazott gyakorlati útmutatók, hatásos gyógyszerek, pontos non-invazív vizsgálati módszerek és evidencia-alapú alapellátási tervek vannak segítségükre. Mivel az emésztési problémák nagymértékben köthetők az életmódhoz, a holisztikus, pszichoszociális aspektusokat is figyelembe vevő megközelítés biztosításában szintén alapvető szerep hárul a háziorvosokra.

A colorectalis carcinomát (CRC) tekintve elmondható, hogy a túlélés növelésének kulcsa a korai felismerés, melyet a háziorvosok egyrészt azzal tudnak elősegíteni, hogy bizonyos rizikótényezők (pl. 50 év feletti életkor és vashiányos anaemia) együttes fennállása esetén gondolnak a betegség lehetőségére, másrészt azzal, hogy pácienseiket megpróbálják meggyőzni a szűrőprogramokon való részvételről. A szűrőprogramokra invitáló levelek nagyobb valószínűséggel érik el céljukat, ha személyes involválódás is társul hozzájuk, egy felmérés eredményei szerint pl. azok, akik háziorvosuktól kapják meg az okkultvér-tesztet, nagyobb arányban vesznek részt a szűrővizsgálaton. Az alapellátás a screening kolonoszkópia felvállalásával is óriási segítséget nyújthat, mégpedig abban, hogy a jelenlegi kapacitásnál több betegnél lehessen efféle szűrést végezni. 2002-ben az USA-ban a háziorvosok az összes szigmoidoszkópia 25%-át, míg a kolonoszkópiák 2%-át végezték, és több országból származó adat is alátámasztja, hogy a háziorvosok megfelelő képzés után biztonságosan és technikailag kompetens módon tudják kivitelezni ezt a vizsgálatot.

A gyomorrák tekintetében - szűrőprogram nem lévén - a magas rizikójú betegek (pozitív családi anamnézis, dohányzás, alkoholfogyasztás, korábbi gyomorműtét, H. pylori fertőzés, sós és füstölt ételek fogyasztása) azonosítása lehet a rutin gyakorlat része, mely alapján hatékonyan választhatók ki az endoszkópiára utalandó betegek (fejlettebb egészségügyi rendszerekben a háziorvos által végzett gasztroszkópia is hatékonynak bizonyult). Kiemelendő továbbá, hogy mivel az antacidumok elfedhetik a tüneteket és késleltethetik egy esetleges malignitás felfedezését, ezeket a gyógyszereket nem szabad automatikusan felírni a gasztroszkópia előtt.

A nyelőcsőrák vonatkozásában az alapellátás talán legfontosabb teendője a progresszív dysphagiával vagy odynophagiával és testtömeg-csökkenéssel jelentkező betegek mielőbbi endoszkópiára juttatása. A diagnózis késlekedésének minimalizását ma már többváltozós, validált modellek segítik.

Az élete során a lakosság mintegy ötödét érintő diszpepsziával kapcsolatban az alapellátásban gyakran felmerülő kérdés, hogy mikor kell a beteget endoszkópiára ill. H.pylori fertőzés irányában kivizsgálásra küldeni. Ennek eldöntéséhez fontos, hogy a háziorvos tisztában legyen a H.pylori fertőzés hozzávetőleges prevalenciájával a hozzá tartozó közösségben. Különböző vizsgálatok alapján úgy tűnik ugyanakkor, hogy a H.pylori pozitívnak bizonyult betegek az alapellátásban alul- vagy nem megfelelően kezeltek, az eradikáció utáni újratesztelés alacsony arányú, továbbá nem minden beteget utalnak tovább endoszkópiára, akit az ajánlások alapján kellene, ami összességében arra utal, hogy a háziorvosok jelentős hányada nem követi az ajánlásokat. Aggodalomra ad okot továbbá a protonpumpa-gátlók nem megfelelő felírása is (egyes felmérések szerint a betegek 36-54%-a nem a hivatalos indikációkban kapja a szert), tekintve e szerek mellékhatásait, interakcióit, súlyosabb tüneteket elfedő hatásait. A PPI-k alkalmazásának racionalizálásában a háziorvosok központi szerepet töltenek be, ezért az ellátás színvonalának emelése érdekében e téren edukációs programok javasolhatók számukra.

A gasztro-oesophagealis reflux ellátása a betegség magas prevalenciája miatt nagyrészt a háziorvosok kezében van. Az endoszkópia csupán 4-8 hetes, napi kétszeri PPI terápia ellenére is fennmaradó tünetek vagy alarm tünetek fennállása ill. magas kockázat esetén ajánlott, a tesztelés pontos részleteivel azonban a háziorvosok jelentős része nincs tisztában. A szoros orvos-beteg kapcsolat itt különös jelentőséggel bír, mely annak meghatározásában is segíthet, hogy a beteg által jelzett szubjektív panaszok milyen komoly problémára utalhatnak, ill. hogy a beteg megfelelően szedi-e a gyógyszert vagy sem.

A gyulladásos bélbetegségek (IBD) kezelése multidiszciplináris feladat, melynek koordinálásában a háziorvos központi szerepet játszik. A családorvosok számára az igazi kihívást a korai diagnózis-felállítás jelenti (azaz minél előbb gondolni kell a betegségre a klinikai kép alapján), ám a betegek monitorozása, a compliance követése, a mellékhatások felismerése és megelőzése valamint a fellángolások korai felismerése és az ehhez hozzájáruló tényezők gondos elemzése is többnyire a háziorvosra marad.

Az irritábilis bél szindróma (IBS) diagnosztikája és kezelése jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. Az ajánlások szerinti, a tünetek mintázatán és jellegén alapuló, pozitív diagnózis ellenére a felmérések arra utalnak, hogy a háziorvosok nem ismerik pontosan a diagnosztikus kritériumokat, és többségük még mindig úgy tartja, hogy az IBS diagnózisa kizárásos, ezért - feleslegesen - széleskörű kivizsgálást rendelnek a betegnek, nem kis költségterhet róva az egészségügyre. Az edukációs beavatkozás tehát e téren is hasznos lehet. Az IBS nem gyógyszeres terápiájában, a diéta összeállításában, a hosszú távú együttműködést megalapozó orvos-beteg kapcsolat és hatékony kommunikáció kialakításában kulcsszerepe van a háziorvosnak, csakúgy, mint számos, hosszú távú kezelésre szoruló, pszichés vezetést ill. a család támogatását is igénylő GI kórkép (pl. coeliakia, krónikus székrekedés, inkontinencia) felismerésében és a betegek akár élethosszig tartó követésében.

A krónikus gasztrointesztinális kórképek esetében a betegek szükségletei és az egészségügyi ellátási rendszer támogatása közötti egyensúly megtalálása és fenntartása nem könnyű feladat az alapellátás számára, mely a háziorvosok részéről kizárólag a betegek iránti elkötelezettség valamint tudásuk folyamatos naprakészen tartása által valósítható meg.

(Forrás: Gikas A., Triantafillidis J.K. The role of primary care physicians in early diagnosis and treatment of chronic gastrointestinal diseases. Int J Gen Med. 2014; 7: 159–173.)

Dr. Bardócz Mariann
a szerző cikkei

cimkék

Kapcsolódó fájlok

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!