hirdetés
2024. március. 29., péntek - Auguszta.
hirdetés

"Már nem az a fő cél, hogy boldog legyél, hanem, hogy jól teljesíts"

Agresszió, depresszió és addikció jellemzi az elmúlt másfél évtizedünket, mondja Rigó Péter pszichiáter, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézethez (OPAI) tartozó Drogbeteg Gondozó és Prevenciós Központ vezető főorvosa a 24.hu-nak.

Mennyire beteg a magyar társadalom?

Lehangoló a lakosság egészségi állapota európai összehasonlításban, nemcsak a testi, hanem a lelki betegségek vonatkozásában is. De vannak mutatók, amikben javulás látszik.

Tehát van remény? Gyógyulunk?

Ne beszéljünk gyógyulásról, inkább felépülésről, a korlátozottságoktól a felépülésig vezető út pedig a rehabilitáció. Ha a pszichiátriát nézzük, találunk jó mutatókat, különösen az öngyilkosságok számának csökkenésében. Bár hozzáteszem, egy ország egészségi állapotának a megítélésénél az egészségügy legfeljebb 15-20 százalékban tehető felelőssé. 46 éve dolgozom az egészségügyben, és nem igazán veszem észre a javulást, ami nemcsak pénz, hanem szemléletek kérdése is. Az egészségügyi ellátás területén sikerült „megvalósítani”, hogy egy kapitalista berendezkedésben a szocialista egészségügy éljen tovább. (...)

Az utcán mit tapasztal? Ott is vannak látható jelei annak, hogy rossz állapotban vannak a magyar emberek?

Azt látom, hogy az elmúlt másfél évtized többek között három olyan jelenséggel is jellemezhető, ami a pszichiátriát is foglalkoztatja: agresszió, depresszió, addikció. Nemcsak az országban, de a világban is egyre erősödő tendenciákról van szó, és ezeket az utcán sétálva is érzékelhetők.

Miért tartunk erre?

Talán a technikai civilizáció térnyerése, az életmód átalakulása miatt. Átalakulás és felbomlás, ezzel a két szóval tudnám jellemezni azt, amiben most élünk. Már nem az a fő cél, hogy boldog legyél, hanem az, hogy jól teljesíts. Minden átalakul, szétesnek a kisközösségek. Mindenki kütyükkel dolgozik. A technikai civilizáció térhódításának nagy ára van: az emberi kapcsolatok, az értékek látják kárát. Rohanás van, mindent gyorsan és azonnal akarunk. Ezt az irgalmatlan tempót azonban nem bírjuk, legfeljebb a robotok.(...)

Miért van az, hogy miközben természetes, hogy fitneszterembe járunk, pszichológushoz és pszichiáterhez nem megyünk? A test karbantartásának fontosságáról mindenki tud, a mentális egészségmegőrzésről viszont mintha senki sem venne tudomást.

Mert aki pszichológushoz jár, „pszichofitneszre”, ezt általában úgy értelmezik, hogy vele komoly baj van, majdhogynem bolond. A közfelfogás a pszichés zavarokról nagyon torz, és a magyar ember azért is beteg annyira, mert nem hajlandó kellő időben orvoshoz menni.

Az orvos felé erős a bizalom, hiszen ő egy gyógyító, esetleg életet mentő. De a pszichiátertől ódzkodnak, pedig neki is orvosi diplomája van.

Nemcsak az emberek ódzkodnak a pszichiátertől, hanem az orvos kollégák, a szakma is. Tény, hogy furcsa tudomány a pszichológia, hiszen olyan fogalmakat kell meghatároznunk, mint érzelem, gondolat, tudat. Ezeket természettudományos paradigmával nem lehet leírni, szükség van a társadalomtudományok – pszichológia, szociológia, antropológia – bevonására. A megmagyarázó és az értelmező tudomány találkozása ez. A pszichiáterben pedig keveredik az orvos, a tanár és a pap szerepe.

Egy megfoghatatlan valaki, szinte egy varázsló.

Nehéz megmondani, hogy hova tartozik. Nehezebb is kontrollálni, hogy mit csinál. Másik nagy nehézség – legalábbis a kliensek részéről – az, hogy bizonyos szituációkban hatalma van: bezárhatja a beteget. Ezért is tarthatnak tőle.

És talán azért is, mert úgy gondolják, belelát az emberbe. A pszichiáter meglátja, mi van benne valójában.

Ez az érvelés azt jelzi, hogy mennyire alacsonyan van a mi pszichológiai kultúránk. Azt szokták mondani egy kézlegyintéssel kísérve, hogy a pszichológus, pszichiáter nem ért semmihez, csak hablatyol. Mindenki a tablettákkal jön, hogy adjak nekik. Nem beszélgetünk, nincs duma, azt nem. Ha az emberek így állnak hozzá, akkor nagyon nehéz megértetni velük, hogy először önmagukat kell megérteniük, aztán a világot. Ez kell ahhoz, hogy az ember otthonosan érezze magát a világban. Ha ez nincs, akkor nem lesznek független, autonóm, szabad emberek. Jönnek a traumák, és minden idegenné lesz, és szorongatóvá válik a világ. Aztán jön az elidegenedés magunktól, a létezéstől. Ez pedig az embert társadalomképtelenné teszi. (...)

A teljes beszélgetés

(forrás: 24.hu)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés