hirdetés
2024. november. 27., szerda - Virgil.
hirdetés
hirdetés

Gyógyítás

Kötelező a nem kívánt gyógyszerreakciók jelentése

Nem mellékes hatások


A gyógyszermellékhatások jelentős közegészségügyi terhet rónak az Európai Unióra, ennél azonban sokkal nagyobb probléma, hogy a betegek biztonságának védelme e szempontból nem optimális – ez derül ki az Európai Bizottság tavaly év végén Brüsszelben nyilvánosságra hozott tanulmányából. Az EU-ban évente a gyógyszerek mellékhatásai által okozott egészségkárosodás teljes társadalmi költsége 79 milliárd euróra tehető. A nem várt gyógyszerreakciók miatt 197 ezren vesztik életüket.

A gyógyszerfejlesztésre vonatkozó jogszabályok miatt bizonyos mellékhatásokat csak a gyógyszer engedélyezését és piacra jutását követően észlelnek az orvosok, ezért fontos volna, hogy a tagállamok az eddigieknél is nagyobb súlyt fektessenek a mellékhatások felmérésére. Az erőfeszítések nem lennének hiábavalók, már csak azért sem, mert az Európai Bizottság hatásvizsgálatának becslése szerint a kórházi felvételek 5 százalékát káros gyógyszerreakciók miatt rendelik el, a bennfekvő betegek 5 százaléka szenved a készítmények ártalmas és nem kívánt hatásaitól, és ez a kórházi halálesetek ötödik leggyakoribb oka. 
Az egyre növekvő számú fehérjealapú hatóanyagok természetéből következik, hogy a biológiailag hasonló készítmények alkalmazása során többféle immunválasz is jelentkezhet, ezért a jövőben az orvosoknak a kémiai vegyületekkel párhuzamosan kiemelt figyelmet kell majd fordítaniuk az ún. biosimilarek mellékhatásainak monitorozására. Ennek ellenére az Országos Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) nem tervezi, hogy külön kampánnyal támogatja a biosimilar készítményekkel kapcsolatos mellékhatás-jelentéseket: minden bejelentésnek egyformán fontos szerepet tulajdonítanak, függetlenül attól, hogy biológiailag hasonló készítményről van-e szó vagy sem.
Az intézettől kapott tájékoztatás szerint szó sincs arról, hogy a biosimilar készítményeknek több a mellékhatása, mint a kémiai vegyületeknek. Alkalmazásuk során, az immunválasz megváltozása miatt, inkább másfajta reakciók fordulhatnak elő, ezért kevésbé lehet ezen készítményeket „rutinból” rendelni. Folyamatosan gyűjtik és értékelik azokat az adatokat, amelyek hozzájárulnak a gyógyszerek mind részletesebb, pontosabb biztonságossági profiljának megismeréséhez. Ám az orvosok a vélhetően szükségesnél jóval ritkábban jelzik az OGYI-nak az esetleges váratlan tüneteket.
Az OGYI adatai szerint 2008-ban körülbelül 750 spontán mellékhatás-jelentés érkezett a hivatalhoz. Magyarország lakosságszámához viszonyítva ez elég kevés, nyilvánvalóan jóval több esetben okoznak ártalmas és nem kívánt reakciókat a készítmények. A közlések számát elemezve szembetűnő a folyamatosan emelkedő tendencia: tavaly már több mint háromszor annyi mellékhatásról számoltak be, mint 2004-ben. Ez annak is köszönhető – vélik az OGYI szakemberei, hogy a gyógyszerforgalmazó cégek egyre nagyobb figyelmet szentelnek ennek a problémának. A nemzetközi adatok azonban azt bizonyítják, hogy messze elmaradunk a legkiválóbb tájékoztatási rendszerrel büszkélkedőktől: a 2007-es adatok szerint Új-Zélandon 800, az Egyesült Államokban pedig 400–600 bejelentés jut 1 millió lakosra évente. Hazánkban és Szlovákiában már jóval kevesebb esetet regisztráltak, egymillió lakosonként hatvan-hetvenet.

Mellébeszélés helyett

A sanofi-aventis Zrt. munkatársai utánanéztek, miért kevesebb hazánkban a mellékhatás-bejelentések száma, mint Európában általában. Kérdőíves felmérés keretében adatokat gyűjtöttek az orvosok farmakovigilanciával kapcsolatos ismereteiről, szemléletéről és gyakorlatáról. (A kutatást a tavalyi év utolsó negyedében végezték, és 1029 orvos – 236 belgyógyász, 201 háziorvos, 197 kardiológus, 64 neurológus, 81 pszichiáter, 64 pulmonológus, 44 reumatológus és 142 egyéb szakorvos – véleményét dolgozták fel.)
A sanofi-aventis Zrt. farmakovigilanciával foglalkozó osztályának vezetője, dr. Stankovics Lívia által koordinált felmérés eredménye szerint a megkérdezett orvosok döntő többségével előfordult már, hogy az általa javasolt, felírt gyógyszer valamilyen mellékhatást okozott. Leggyakrabban a pszichiáterek, a neurológusok és a háziorvosok számoltak be arról, hogy betegük ismét felkereste őket, s tüneteik miatt módosítaniuk kellett a terápián. Erre évente átlagosan 60–80 alkalommal kerül sor, de az egyes szakmákat tekintve elég nagy szórással. A becsült előfordulás 35 és 107 között valószínűsíthető, ami azt jelenti, hogy az orvosok többsége hetente 1–2 olyan esettel találkozik, amelyet a szabályok szerint jelentenie kellene.
A belgyógyászok, pulmonológusok, reumatológusok jóval ritkábban, általában kéthetente, havonta kerülnek ilyen helyzetbe.
A valamennyi szakterületen általánosnak tekinthető észlelés ellenére az orvosok zöme még sosem jelentett be gyógyszermellékhatást. A jelentési hajlandóság szakterületenként eltérő, de még a legelkötelezettebb reumatológusok esetében is csupán az orvosok kevesebb, mint fele tett valaha is bejelentést. Azon három orvoscsoport közül, akik a legtöbb – heti 1–2 esetet valószínűsítő – mellékhatás-észlelésről számoltak be, a közlések arányát vizsgálva a pszichiáterek járnak az élen: közülük 44 százalék tett bejelentést. Mivel a neurológusoknak csak 28 százaléka, a háziorvosoknak pedig mindössze 17 százaléka jelzett káros gyógyszerreakciót, így a felismert esetek bejelentése valószínűleg leginkább e két szakterületről marad el.
A kutatás arra is rámutat: azt, hogy valaki jelent-e be mellékhatást vagy sem, nem befolyásolja az a tény, hogy hány ilyen esettel találkozik napi munkája során. Erre utal az is, hogy nincs szignifikáns különbség a jelentők és nem jelentők által észlelt esetszámok átlagai között. Azok az orvosok, akik tettek már bejelentést, átlagosan 2–4 esetet jeleztek eddigi működésük során – mindez legfeljebb töredéke az akár csak egyetlen évben tapasztalt mellékhatásoknak. Miközben a konstatált esetek számában jelentős eltérések mutatkoznak az egyes szakmákban, a bejelentett esetek átlagszámában nincs szignifikáns különbség az orvoscsoportok között. Vagyis, bár egy-egy pszichiáter több esettel találkozott, nem jelentett be többet, mint más szakterületek képviselői, és ha egy háziorvos írt már bejelentőt, a jelentett esetek átlagos száma nem marad el más szakorvosokétól. Összességében elmondható: a gyógyszermellékhatás-jelentés ritka, különleges esemény még azok körében is, akiknek egyáltalán van erre vonatkozó tapasztalatuk.

Ismeretek, aggályok és tévhitek

A kutatók azt remélték, hogy a felmérés során célzott kérdések, úgynevezett attitűdállításokra adott válaszok segítségével tisztázható lesz, hogy valaki miért jelenti vagy miért nem jelenti be az észlelt mellékhatást. Azonban a véleményformálás és a bejelentés megtétele közötti kapcsolatot vizsgálva nem találtak közvetlen, egyértelmű kapcsolatot. Eszerint a „bejelentővé válásban” az attitűd-állításokban foglalt vélemények mellett egyéb szempontok, körülmények (is) szerepet játszanak. Az elfogadó attitűdöt mutató válaszadók 60 százaléka tisztában volt azzal, hogy a gyógyszerek mellékhatásaira fel kell hívni a beteg figyelmét, mert az észlelt és bejelentett mellékhatás segíti mind a gyártót, mind a használót a gyógyszer jobb megismerésében, ezáltal növeli a gyógyszer használatának biztonságosságát. E csoport nem tekinti a tájékoztatást felesleges papírmunkának, nem feltételezi, hogy a beküldött adatok nem hasznosulnak. Ez a helyes elvi megközelítés azonban csak 30 százalékuknál eredményezett legalább egy alkalommal a gyakorlatban is mellékhatás-bejelentést. A felmérésből az is kiderült, hogy az orvosok többsége, 61 százaléka tart attól, hogy a bejelentés után a biztosító ellenőrei megvizsgálják, helyesen jártak-e el, amikor az adott gyógyszert felírták. Lesújtó tény, de az ebbe a csoportba tartozók 47 százaléka tudott arról, hogy kötelező jelenteni a mellékhatásgyanús eseteket. Elrettentő számukra a közléssel járó adminisztrációs teher is (érdemes megjegyezni, hogy ezt szignifikánsan nagyobb arányban említették azok, akik még soha sem tettek bejelentést). Ezt a többlet-erőfeszítést 53 százalékuk tekinti tudományos tevékenységnek: véleményük azonban nincsen összefüggésben azzal, hogy jelentettek-e már be mellékhatást vagy sem.
Az elutasító magatartást tanúsító válaszadók, vagyis a megkérdezettek 26 százaléka sem a mellékhatások figyelését, sem azok bejelentését nem érzi fontosnak. Úgy gondolják, közlésük után nem történik semmi érdemleges, csak egy papírral több lesz a fiókban. A haszontalanság érzése relatíve gyakrabban jár együtt azzal a felfogással, hogy a beteggel a mellékhatásokról folytatott beszélgetés egyenesen kerülendő, mivel így részben felelőssé tehetők a mellékhatások észleléséért. Emellett ők – a másik csoporthoz képest – gyakrabban értelmezik úgy, hogy a bejelentés a gyártó ellen irányuló lépés. De sokan felvetették azt is, hogy ezzel a lépéssel egy másik, esetleg konkurens gyógyszert (gyártót) támogatnának. Megdöbbentő, de csak 27 százalékuk tudott arról, hogy a bejelentés kötelező, 56 százalékuk önként vállalt társadalmi munkának gondolja ezt a tevékenységet. A háziorvosok között szignifikánsan több az elutasító (36 százalék), mint a szakorvosok között (26 százalék); az egyes szakorvosi csoportok között nincs különbség. (Azoknak a válaszai, akik kívül estek az elfogadó és az elutasító magatartást tanúsító csoportok körén – ide tartozott a válaszadók 14 százaléka – nem mutattak a fentiekhez hasonló, logikus mintázatot, őket a kutatók a bizonytalanok csoportjába sorolták.)

Hasznos szempontok

A gyógyszerekkel kapcsolatos legtöbb információ megszerzése, az előny-hátrány arány hazai felmérése érdekében az OGYI arra kéri az orvosokat és a gyógyszerészeket (sőt, a betegeket is), hogy jelentsenek be bármely észlelt, feltételezhetően gyógyszer vagy gyógytermék okozta mellékhatást, függetlenül attól, hogy az szerepel-e az alkalmazási előírásban, a betegtájékoztatóban vagy más ismert információforrásban.
A mellékhatások felismerése érdekében az orvosnak ellenőriznie kell, hogy a felírt és a betegnél lévő gyógyszer megegyezik-e; a beteg a megadott adagban szedi-e a gyógyszert; a feltételezett mellékhatás a gyógyszer alkalmazása után (és nem előtte) következett-e be; meg kell határozni a kezelés és az esemény jelentkezése között eltelt időt.
Az orvosnak el kell rendelnie a kezelés beszüntetését vagy az adag csökkentését, és figyelnie kell a beteg állapotát. Ha lehet, újra meg kell próbálkoznia a kezeléssel, és közben ellenőriznie kell, hogy jelentkeznek-e a korábbi tünetek.

Tinnyei Mária, Medical Tribune

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés