Placebók: az őszinte csalás a rutin orvosi ellátás részévé válhat
A fájdalom kvantifikálhatóságával, illetve kommunikációképtelenekben történő diagnosztikájával kapcsolatos kutatás ugyanazt az erőfeszítést tükrözi, amit a mentális zavarokat jelző biomarkerek keresése, írja a Nature legutóbbi számának fájdalom-melléklete, ami a placebójelenséggel kapcsolatos legújabb tudást is összefoglalja.
„Azt szeretném, ha bevenné ezt a placebót. Ha nem javul az állapota, adok Önnek egy erősebbet”, mondja az orvos a betegnek Jo Marchant Placebók: őszinte csalás című cikkében. Mindez nem vicc, írja a genetikus és mikrobiológus, tudományos ismeretterjesztő szerző: mint Ted Kaptchuk a Harvard Medical School fájdalomkutatója bebizonyította, az őszinte placebó működik, és egyes placebók valóban erősebbek a többinél.
A placebóhatás modern ideája az amerikai Henry Beecher nevéhez fűződik, aki 1955-ben 15 tanulmány elemzése révén arra a következtetésre jutott, hogy panaszaiktól függetlenül a betegek egyharmada szignifikáns választ ad a placebóra. Az azóta alapos bizonyítást nyert jelenség különösen olyan állapotokban figyelhető meg, amelyekről szubjektív beszámolókból tudunk – ilyen a fájdalom is.
A placebó biológiája 1978-ban, Jon Levine torinói kutató tanulmányával született meg, folytatja Marchant. Levine és kollégái műtét után felgyógyulóknak adtak sóoldatot infúzióban, és azt mondták nekik, hogy morfint kapnak. A betegek egyharmada szignifikáns fájdalomcsökkenésről számolt be. Ezt követően a kutatók titokban naloxont adtak a betegeknek, ami az agyi opioid receptorokhoz kötődve blokkolja a morfinszerű fájdalomcsillapítók hatását, és ezt követően a betegek fájdalma visszatért. Azaz Levine kimutatta, hogy a placebóhatás biokémiai úton gátolható. A placebó fájdalomcsillapító hatása mögött mérhető, fizikai változás áll, amit endorfinok mediálnak – a betegek nem csak egyszerűen elképzelik vagy tettetik, hogy a fájdalmuk enyhül a placebó hatására. A placebó fájdalomcsillapító hatást azóta agyi képalkotó vizsgálatokkal is igazolták: nemcsak endorfinok kötődnek nagyobb számban az opioid receptorokhoz, hanem a fájdalomfeldolgozásban érintett agykérgi területek aktivitása is csökken.
Mindazonáltal a placebóhatást nem csak endorfinok közvetítik, a placebóválasz részeként megnőhet az endokannabinoidok vagy a dopamin, illetve csökkenhet a prosztaglandinok szintje. A placebók általánosságban ugyanazokat a biokémiai útvonalakat képesek módosítani, mint a gyógyszerek.
Tor Wager idegkutató (University of Colorado Boulder) fMRI vizsgálatai a placebóhatás működési mechanizmusának megértéséhez visznek egy lépéssel közelebb: mint kiderült, a placebó növeli két agyterület aktivitását, egyrészt az érzelmek feldolgozásában közreműködő prefrontális kéregét, másrészt az értékelésért felelős ventrális striátumét. Wager kifejti: úgy tűnik, a placebó hatására újraértékeljük a fájdalmat.
A placebóválasz további meglepő furcsasága, hogy tanulható. A prekondicionálásnak nevezett jelenséget Fabrizio Benedetti, torinói kutató fedezte fel: ha a vizsgálati alanyoknak adunk néhány dózis valódi fájdalomcsillapítót, vagy titokban csökkentjük a kísérletesen kiváltott fájdalom dózisát, az a rákövetkező, ugyanolyan mértékű stimulusra adott placebóválaszokat megerősíti és konzisztensebbé teszi. Benedetti és Luana Colloca vizsgálatai szerint pl. a prekondicionálás ötszörösére növeli a placebó által kiváltott fájdalomcsillapító hatást elektromos ütésekkel kiváltott fájdalom esetén.
Az ilyen tanult válasz bizonyos körülmények között a tudatos elvárásokat is felülírhatja. Wager és kollégái vizsgálatai szerint négy epizódnyi prekondicionálás után a hatóanyag nélküli krém még akkor is csökkentette az önkéntesek fájdalmát, amikor azok tisztában voltak azzal, hogy placebót kaptak.
Különböző gyógyszerekkel kapcsolatos emlékeink különböző neurokémiai útvonalakat aktiválnak. Benedetti egy vizsgálatban az önkéntesek egyik részét morfinnal, másik részüket a nem-opioid fájdalomcsillapító ketorolac-kal prekondicionálta. Az ezt követő placebóválasz a morfincsoportban endorfin-felszabadulás révén következett be, míg a ketorolac-csoportban endokannabinoidok mediálták. Mint Benedetti rámutat: ez azt bizonyítja, hogy a placebók nem egyformák – van olyan hatóanyag nélküli szer, ami erősebb. Colloca pedig azt hangsúlyozza, hogy a tanulási mechanizmus kihasználásával az orvosok őszinték lehetnek a beteggel, amikor placebót alkalmaznak, és csökkenthetik a szükséges medikáció mennyiségét – értékén kezelve, a placebó a rutin orvosi ellátás részévé válhat (a legutóbbi kutatások irritábilis bél szindrómában és Parkinson-kórban bizonyították hatását, és jelenleg folyamatban vannak olyan vizsgálatok, amelyek tumorral összefüggő fáradtság és depresszió esetén tanulmányozzák a placebóválaszt).
