Mi a baj a boldogsággal?

A nyugati kultúrában napjainkban széles körben elterjedt vélekedés, hogy a személyes boldogság az élet egyik legfontosabb értéke, az amerikai kultúrában egyenesen szégyennek számít, ha valaki nem tűnik sikeresnek és boldognak. A boldogság alapvető fontosságát a nyugati lélektan és az elmúlt évtizedben lábra kapó pozitív pszichológia is hangsúlyozza, azonban a kutatások figyelmen kívül hagynak néhány érdekes és fontos tényt a boldogsággal kapcsolatban, írja tanulmányában Mohsen Joshanloo és Dan Weijers (Aversion to Happiness Across Cultures: A Review of Where and Why People are Averse to Happiness). A fősodorbeli kutatás figyelmen kívül hagyja pl. azt a tényt, hogy egyesek számára a boldogság nem fontos, sőt az emberek a különböző kultúrákban számos különböző okból idegenkednek a boldogság számos különböző formájától. A dél-koreai–új-zélandi szerzőpáros cikkében áttekinti, hogy a különböző kultúrák miért reagálnak eltérően a jólét és kielégültség, illetve az élettel való elégedettség érzésére. Mint írják, a felvilágosodás óta a nyugati kultúrában elterjedt az a vélekedés, hogy az egyéneknek legalább részlegesen hatalmukban áll személyes boldogságuk kialakítása, és hogy a jó élet tartozéka a pozitív hangulat és a pozitív érzelmi állapot (vagy legalábbis annak túlsúlya). A nyugati kultúrában a legtöbben a legfontosabb értékek között tartják számon a boldogságot, nem kevesen akár a legfontosabb értéknek tartják, és ebben a pszichológia is támogatja őket, sőt a politika is kezdi céljai közé venni a polgárok boldogságának növelését.

Nem univerzális érték a boldogság

A nyugati világban is számosan vannak, akiknek negatív a véleménye a boldogságról, sőt vannak olyan kultúrák, ahol a nyugati értékek rohamos terjedése ellenére még ma is egyenesen a boldogságaverzió a norma.

Az individualisztikus kultúráktól eltérően, a kollektivista kultúrák nem az egyéni boldogságot, hanem a társadalmi harmóniát díjazzák, és sokan érzik úgy, hogy a szociális kapcsolatokra nézvést kártékony a személyes boldogság, vagy legalábbis annak kimutatása (a kelet-ázsiaiak többsége pl. szociális helyzetekben helytelennek tartja a boldogság kimutatását). Míg a nyugati kultúrákban a magas izgalmi állapottal járó, intenzív érzelmeket tartják értékesnek, Kelet-Ázsiában az alacsony izgalmi állapotú érzelmeket, pl. a nyugalmat vagy a békességet.

A boldogságtól való félelem valamennyi tanulmányozott országban, így Nyugaton is elterjedt oka az a vélekedés, miszerint derűre ború jön, azaz ha ma nagyon boldogok vagyunk, holnap valami szerencsétlenség vagy egyéb rossz dolog fog bekövetkezni, ezért érdemes elkerülni a túlzott boldogságot. 2012-ben kutatók (Gilbert és munkatársai) még számszerűsítették is, megmérték a boldogságtól való félelmet, és a nyugati mintában azt találták, hogy a 0-tól 36-ig terjedő skálán átlagosan 11,63 annak mértéke (arányos a depresszióval, az öngyűlölettel és fordítottan arányos a biztonságérzettel). A kelet-ázsiai kultúrákra nagy hatást gyakorló taoizmus szerint is jellemző, hogy a dolgok az ellentétükbe fordulnak (ebben a kontextusban a siker, a szerencse és a kellemes élet adja a boldogságot). Vagyis a boldogság dialektikus szemlélete – a boldogság szomorúságot eredményez a jövőben – széles körben elterjedt nézet.

Mik a boldogságaverzió okai?

Azon kívül, hogy sokan úgy vélik, hogy ha boldogok, akkor a jövőben nagyobb valószínűséggel és nagyobb mértékben lesznek szomorúak, mint ha elkerülnék a pozitív érzést, jellemző oka a boldogságaverziónak, hogy egyesek úgy tartják, a boldogság ront az emberen, rossz emberré tesz erkölcsileg vagy teljesítményileg, továbbá sokan gondolják, hogy ha valaki célul tűzi ki személyes boldogságát, azzal árt saját magának és másoknak is. A buddhizmus szerint a saját boldogságával törődő ember a büszkeség és az önzés csapdájába eshet, így árt másoknak is; a japánok között elterjedt hit, hogy a boldogság negatív következményekkel járhat, mert figyelmetlenné, gondatlanná teszi az embert.

Van, aki szerint csak az extrém mértékű boldogság kerülendő, mert annak során az ember elveszíti a kontrollt a tudatállapota felett, illetve a tradicionális kereszténység szerint pl. elvonja a hívőt istentől. A középkori kereszténység szerint a boldogság akár örök kárhozatot is eredményezhet, a puritánok körében ma is érvényes az élvezet és a boldogság tilalma („Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?” – kérdezi a pünkösdista nevelőanya lányától, Jeanette Wintersontól a hasonló című, magyarul tavaly megjelent önéletrajzi regényben). Az iszlám sem szimpatizál a boldogsággal, a síita ideológia miatt pl. Iránban sokan vélik úgy, hogy a boldog ember sekélyes, ostoba, vulgáris, morálisan és spirituálisan csökkent értékű, ellenben aki szomorú, az komoly, mély érzésű ember. A nyugati kultúrában is előfordul, hogy a boldog embereket felszínesnek tartják, akik nem törődnek a világban lévő töménytelen szenvedéssel, és van, aki saját magát félti a boldogságtól, mondván, az elvenné a teret és az időt a fontos dolgokon, pl. vallási vagy politikai kérdéseken való töprengéstől, a kötelességek teljesítésétől. Az pedig egyenesen a nyugati kultúrára jellemző, hogy a kisebbségi csoportok között megjelenik a vélemény, miszerint a boldogság elgyengíti az igazságtalanság ellen küzdőket, csökkenti kritikai képességüket és motivációjukat, illetve hogy erkölcstelenség boldognak érezni magunkat addig, amíg van, aki szenved a világban. Főleg a művészek között elterjedt kulturális mítosz szerint pedig a boldogság csökkenti, vagy akár meg is szünteti a kreativitást, illetve hogy az átlagember boldogsága nyomorúságos normalitás, a boldog ember unalmas, az érdekes életnek elengedhetetlen kelléke az agónia és a búskomorság. A nyugati filozófiában megfogalmazódik a boldogság paradoxona: a boldogság direkt keresése boldogtalansághoz vezethet, inkább olyan tevékenységeket érdemes űzni – pl. erkölcsös cselekedetek –, amelyek mellékhatásaként jelenhet meg a boldogság.

Főleg a keleti kultúrákban jellemző, hogy kimutatni nem szabad a boldogságot, mert az irigységet keltene és a szomszédok neheztelését vonná az illető fejére. Oroszországban a boldogságát kifejező ember egyenesen az ördög haragját váltja ki, és Iránban is úgy vélik, hogy a „gonosz szeme” elpusztítja azokat, akik nem rejtik el sikerüket.

Veszélyes azt gondolni, hogy a boldogság a legfőbb univerzális jó, szögezi le összefoglalásképp Mohsen Joshanloo és Dan Weijers, ehelyett azt tanácsolják, hogy minden kultúra – és minden egyes személy – fogalmazza meg a saját boldogságdefinícióját, és ne gondoljuk hogy mindenki ugyanazokat az érzéseket tartja értékesnek, mint mi. A jövőbeli kutatásnak pedig azt ajánlják, vizsgálják meg, hogy pl. együtt járnak-e a különböző boldogságaverziót eredményező okok egy-egy személy esetén, milyen viselkedést eredményez az élet különböző területein a boldogságaverzió, a konkrétumok szintjén érdekelné őket pl., hogy milyen zenét hallgatnak a magas boldogságaverziójú személyek vagy isznak-e alkoholt, illetve leginkább azt tartják fontosnak, hogy megvizsgáljuk, mennyi babona és mennyi igazság van a különböző boldogságellenes nézetekben.