Hogyan fordíthatjuk előnyünkre a stresszreakciót?
Mi történik szervezetünkkel, mikor stresszhatás ér bennünket? Miért nem kell feltétlenül mumust látnunk a stresszben? Miért fontos, hogy ha elkerülni nem is tudjuk, de megpróbáljuk legalább ellensúlyozni a hosszan fennálló stressz következményeit? A Hrpwr cikke.
Mióta tartják számon a stresszreakciót?
A stressz fiziológiai hatásai már a 19. században is erősen foglalkoztatták a kutatókat, akik újabb és újabb elméleteket dolgoztak ki arra, hogy ez a kívülről is megfigyelhető, jellegzetes reakció milyen változásokat okoz a testünkben. Az „üss vagy fuss”-reakció leírása W. B. Cannon (1915) nevéhez fűződik, aki megfigyelésével alapvetően meghatározta a stresszreakcióról való gondolkodást a tudományos színtereken és mindennapokban is.
Amikor veszély fenyeget bennünket, testünk aktivizálódik, hirtelen bekövetkező idegrendszeri és hormonális változások sora jelenik meg, ami aztán alkalmassá teszi szervezetünket megküzdeni az adott veszéllyel: üss!
Vagy – amennyiben az tűnik megfelelő megoldásnak – elmenekülni előle, ilyenkor adrenalin szabadul fel, szívverésünk és légzésünk ritmusa felgyorsul, vérnyomásunk és vércukorszintünk megemelkedik, a pupillánk kitágul: fuss!
Mindkettő hasznos reakció, mely túlélésünket, a fenyegető helyzeteken való sikeres túljutásunkat szolgálja. Hogyan is lett akkor a stressz ilyen számkivetett mindennapos gondolkodásunkban?
A kulcs: a mérték
Ha a veszélyt túlzott mértékűnek értékeljük, vagy hosszasan ki vagyunk téve neki, szervezetünk nem tud visszaállni a kezdeti egyensúlyi állapotba, mely a stresszreakciót megelőzően jellemezte. Selye János (1950) írta le először részletesen a stressz rövid és hosszú távú fiziológiai hatásait: utóbbiak közé sorolta a szervezet kimerülését, a megfelelő testi működéshez szükséges egyensúly visszaállásának képtelenségét, mely jelenségek nagyban kötődnek a már emlegetett idegrendszerhez és hormonális háztartáshoz. Selye a fenyegetés hatására megjelenő vészreakció, a helyzettel kapcsolatos ellenállás és azt ezt követő kimerülés hármasát általános adaptációs szindrómának nevezte. Mint a neve is utal rá, ez a hosszútávú alkalmazkodás zavarát jelenti.
Ezen a ponton pedig kanyarodjunk vissza a kezdetben felvetett kérdésekhez: bár hangsúlyosak az egyéni különbségek a stresszel való megküzdés során, mégis, van egy olyan, általánosan jellemző mintázat, mely mindnyájunkra igaz. A fokozott, illetve hosszan tartó veszélyérzet (melyből jócskán kijutott mindenkinek az elmúlt hónapok során) számos olyan idegrendszeri, immunológiai és így a teljes szervrendszerekre kiterjedő hatással bír, melyek hosszabb távon – a szervezet egyensúlyát megbontva – fizikai tünetekhez, megbetegedésekhez, úgynevezett funkcionális (már orvosi eszközökkel is kimutatható) zavarokhoz vezetnek. Ezek a maguk kellemetlenségén túl további, állandósult feszültséget jelentenek számunkra, melynek hatásait az előbbiekben tárgyaltuk. A problémával bővebben a pszichoneuroimmunológia tudománya foglalkozik.
Sok múlik a személyes változókon
A stressz nem csak fiziológiás, de lélektani egyensúlyunk felborulását is könnyedén okozhatja. A stresszhelyzetek megélése, a krónikus stresszre való reakció, az azzal való megküzdés a fiziológiai reakció hasonlósága mellett nagyban különbözik egyéni jellemzőink, genetikánk, személyiségünk, élettapasztalataink alapján.
