Az evolúció mozgásfüggővé tette az agyat
Eddig nem volt tudományos elképzelés arról, mi lehet az oka a fizikai aktivitás agyra gyakorolt jótékony hatásának. A Trends in Neurosciences tanulmánya szerint a mozgás–agy-kapcsolat erőssége vadászó–gyűjtögető múltunkból származhat. Az elmélet gyakorlati alkalmazása segíthet az egészségesebb öregedésben.
Számos tudományos bizonyíték támasztja alá, hogy a testgyakorlás nemcsak a testnek, de a tudatnak is jót tesz, azonban eddig nem értettük igazán, miért olyan hasznos az agynak a fizikai aktivitás. Most a University of Arizona antropológus és pszichiáter, idegkutató munkatársainak aTrends in Neurosciences című szaklapban megjelent tanulmánya azt az elméletet állítja fel, hogy a mozgás–agy-kapcsolat evolúciós történetünk terméke, és vadászó–gyűjtögető múltunkból származik.
Mint Adaptive Capacity: An Evolutionary Neuroscience Model Linking Exercise, Cognition, and Brain Health című cikkükben David Raichlen és Gene Alexander kifejtik: az evolúciós idegtudomány segít megérteni, a fizikai aktivitás hogyan befolyásolja az agy struktúráját és funkcióját. Az adaptív kapacitás fogalmát bevezető érvelésük a következő: ahogy őseink a viszonylag mozgásszegény majomszerű életmódból 2 millió évvel ezelőtt átváltottak a fizikailag jóval nagyobb igénybevételt jelentő vadászó–gyűjtögető életmódra, olyan komplex feladatokat kellett ellátniuk, amelyek a nagy fizikai mellett óriási mentális erőfeszítést is követeltek, mindez pedig megmagyarázhatja, hogy a fizikai aktivitás és az agy állapota ennyire összekapcsolódott.
Nyilatkozatában Raichlen elmondja, hogy elméletük szerint a humán fiziológia ennek a megnövekedett fizikai aktivitási szintnek a következtében alakult ki, és nyilvánvaló, hogy a fiziológiai adaptáció követelményei a csontokon és az izmokon túl az agyat is elérték. Evolúciós perspektívából nézve érthetővé válik, folytatja az antropológus, hogy a testmozgás hatással van az agy struktúrájára és funkciójára is.
Azok az agyterületek ugyanis, amelyek a vizsgálatok szerint a legtöbbet profitálják a testmozgásból, ugyanazok, amelyek a legnagyobb igénybevételnek vannak kitéve a gyűjtögetéshez hasonló komplex tevékenységek során (memória, problémamegoldás, tervezés agyi területei).
A gyűjtögetés, fejtegeti Raichlen, hihetetlenül bonyolult kognitív feladat. Az ember eközben nemcsak arra használja a memóriáját, hogy tudja, merre érdemes menni, de arra is, hogy aztán képes legyen visszatalálni, és a környezetre való fokozott odafigyelés közben más feladatokat is kell párhuzamosan végezni, monitorozni kell a motoros rendszert, döntéseket kell hozni.
Az adaptív kapacitás modellje a szerzőpáros korábbi eredményeit is megmagyarázhatja: Raichlen és Alexander tavaly azt mutatták ki, hogy a nem-futókkal összehasonlítva, a futók agyában erősebb az összekapcsoltság. Továbbá az is értelmet nyer, hogy kognitív kihívást jelentő aerobik aktivitás hiányában az idősödők agyi képességei romlanak: a normális öregedési folyamatnak tartott kognitív hanyatlás hátterében az állhat, hogy igénybevétel hiányában – a többi szervrendszerhez hasonlóan – csökken az idegrendszeri kapacitás is. Az agyat tehát folyamatosan kihívásnak kell kitenni, hiszen evolúciós története alapján az ember folyamatosan kognitív kihívásokkal szembesülő atléta, akinek nem pusztán az ülő életmód tesz rosszat, de az is, ha a testmozgáskor nem szembesül kognitív kihívásokkal.
A mozgás–agy-kapcsolat megértése abban is segíthet, hogy a kutatók olyan új módszereket találjanak ki, amelyek fokozzák a testgyakorlás agyra gyakorolt pozitív hatását, és hatékonyabban kezelhetik az idősödéssel összefüggő kognitív hanyatlást vagy az Alzheimer-kórhoz hasonló neurodegeneratív betegségeket.
