A terminális rákbetegekkel meg kell beszélni életvégi céljaikat
Az előrehaladott, áttétes tumorban szenvedőkkel még az előtt ajánlatos tisztázni, hogy milyen életvégi céljaik vannak, mielőtt a potenciális sebészi beavatkozásokat szóba hoznák orvosaik, mivel esetükben jóval nagyobb a műtéti szövődmények esélye, írja a PLOS One egy tanulmánya.
Az előrehaladott, áttétes rákban szenvedők esetében jóval nagyobb a műtétet követő hosszú kórházi tartózkodás és kórházi újrafelvétel, a szövődmények és az elhalálozás kockázata, állapítják meg Sarah B. Bateni és munkatársai a PLOS One című szaklapban megjelent tanulmányukban (Increased Rates of Prolonged Length of Stay, Readmissions, and Discharge to Care Facilities among Postoperative Patients with Disseminated Malignancy: Implications for Clinical Practice).
A kutatók kifejtik: az orvosok, onkológusok és sebészek nagy dilemmával néznek szembe, amikor terminális állapotú rákbetegségben szenvedő páciensüket olyan állapottal diagnosztizálják – pl. bélelzáródás –, ami esetében lehetséges, hogy előnyös lehet műtéti beavatkozás.
Az áttétes betegek esetében végrehajtott műtétek hatása azonban nincs kellően feltárva, ezért a University of California kutatói az amerikai sebészkollégium egy speciális adatbázisának segítségével (Nemzeti Sebészeti Minőségfejlesztő Program/National Surgical Quality Improvement Program) összehasonlították a 4-es stádiumú, metasztatikus tumoros és nem tumoros, de egyéb paraméterek szerint illeszkedő betegek műtéteinek következményeit. Az adatbázisban a vizsgált 2011 és 2012-es években összesen 18.000 4-es stádiumban operált tumoros beteg adatát találták meg, és összehasonlították azokat azonos mennyiségű nem-rákos, de klinikai karakterisztika és operációs típus szerint hasonló beteg adataival.
Az eredmény szerint a 4-es stádiumú tumoros betegek a műtét után (a leggyakoribb műtéti típus bélrezekció volt, 25,3 százalékban) több időt töltöttek kórházban (32 százalék vs. 20 százalék), gyakoribb volt esetükben a kórházi visszavétel (16 százalék vs. 10 százalék), többször volt szükségük egyéb kórházi ellátásra, pl. speciálisan képzett nővér igénybevételére (16 százalék vs. 13 százalék), és magasabb volt a 30 napon belüli mortalitásuk is (8 százalék vs. 2,5 százalék), mint a hasonló műtéten átesett, nem tumoros betegeknek.
Mint Bateni kifejti, a legmeglepőbb az volt, hogy azok a 4-es stádiumú tumoros betegek is, akik esetében semmilyen komplikáció nem jelentkezett a műtét utáni kórházi tartózkodás során, azok is hosszabb kórházi ápolásra és többszöri újrafelvételre, többszöri egyéb kórházi ellátásra szorultak, és az ő esetükben is magasabb volt a 30 napon belüli mortalitás. A 4-es stádiumú tumor diagnózisa tehát a beteg fokozott sérülékenységét is jelzi, önmagában is kockázati tényező műtét esetén.
A tanulmány vezető szerzője nyilatkozatában elmondja, hogy mielőtt műtétet javasolnánk az áttétes rákban szenvedő betegeknek, fontos, hogy gondosan mérlegeljük, milyen kockázatai lehetnek a beavatkozásnak, és azt is fel kell tárnunk, milyen típusú ellátást szeretne az adott beteg élete utolsó napjaiban.
Mivel a jelenlegi gyakorlat szerint a 4-es stádiumú tumoros betegek egyedüli kezelési opciója a műtéti beavatkozás, Bateni és munkatársai azt tervezik, hogy következő tanulmányukban összehasonlítják az operáción átesett 4-es stádiumú tumoros betegek és a nem műtött 4-es stádiumú tumoros betegek életminőségét és egyéb kimeneti adatait.
