Kényszergyógykezelés várhat a tüdőbetegekre

Részlet Levendel László "A cigányság gondja – mindannyiunk gondja" c. esszéjéből (1988)

1953-tól öt évig jártam Zalába, a megye tbc elleni küzdelmét segítő instruktorként. Már ott is szembesültem a „cigányproblémával”. Mikor azonban 1958-ban Borsod megyét kaptam, tömegével szakadt rám a megoldhatatlannak látszó gond. Borsod és Szabolcs volt akkor az ország tbc-vel „legfertőzöttebb” megyéje. Feladatunk volt a fertőző források számának csökkentése. Borsodban akkor 2600 ilyen fertőző, idült beteg volt, s a kemény magot az alkoholista, aszociális és cigány betegek képezték. Egyszerűen megszöktek a tüdőgyógyintézetekből, eldobálták a tbc elleni gyógyszereket. Nem kooperáltak, és „saját hibájukból” gyógyulatlanul maradtak és fertőztek tovább, egyaránt veszélyeztetve önmagukat, családjukat, környezetüket. Osztályom valamennyi orvos munkatársa odaadóan vett részt e feladat vállalásában, kitűnő együttműködést teremtve a Borsod megyei kollégákkal. Mégsem sikerült lényeges változást elérnünk. 1960-ban megszületett a tbc-törvény: a gyógyítás ingyenes lett, fertőző beteg esetében kötelező. Ez a törvény segítette munkánkat az együttműködésre késztethető betegek esetében, de a cigány betegeknél alig. Hiába volt a kényszerkezelés, hiába vitte be a rendőr a cigány beteget az intézetbe, mihelyt tehette, megszökött. Ha családja, sok gyereke volt, annál inkább. Végül azt találtuk ki, hogy akivel a területi intézetben nem bírunk, azt hozzák fel Budapestre, az országos intézetbe, onnan talán nehezebb megszökni. Így került osztályunkra az évek során mintegy kétszáz borsodi cigány beteg. Persze hamar átláttuk – ők is, én is –, hogy Magyarországon nincs akkora távolság, amely bárkit visszatartana. Hogyan lehet hát meggyógyítani az olyan beteget, aki nem akarja? Miért nem akarja? Milyen a cigány beteg, hogyan gondolkodik?
A súlyos alkoholbeteg gyakran önpusztító módon feladja magát. A cigány beteg nem ilyen. Éppen hogy élni akar, de a családja, felesége, gyermekei nélkül rosszul érzi magát, visszautasítja a kórházi kosztot, hiányérzete van, szenved. Nagyon erős a kötődése a családjához, a nagycsaládhoz, a rokonsághoz, egész környezetéhez. Ezek nélkül szorong, rémképeket lát: hozzátartozói betegek lesznek, szerencsétlenség éri őket, nélkülözik őt, féltékeny házastársára, szakadatlanul fantáziál. Hiába magyaráztam, hogy életét kockáztatja, ha megszökik, ezt egyszerűen nem hitte el, mert nem érzékelte a bajt, hiszen a gyógyszerek hatására már nem volt láza, megjött az étvágya. A leghatásosabb érvnek még az mutatkozott, ha figyelmeztettem, hogy legalább a családját ne veszélyeztesse. Felhívtam a házastársát, szüleit, felnőtt gyerekeit, és alkut kötöttünk: ha a gyógyszert rendszeresen szedi, azon leszünk, hogy mielőbb visszatérhessen otthonába. Sokan havonta jártak fel ellenőrzésre és a gyógyszerekért, sokan beleegyeztek a műtéti megoldásba, hogy hamarabb hazamehessenek. A családtagok bevonása a kooperáció megszerzéséhez, az egyedi, kompromisszumos, közösen megkeresett megoldások meggyőzőbbek voltak, mint az intellektuális „felvilágosítás”. Az érzelmi befolyásolás, a szuggesztív ráhatás, a diszkriminatív megnyilvánulások visszautasítása mind eredményesebbnek bizonyult. Döntőnek pedig azt tartom, hogy felismertük: a cigány-kooperáció problémája megoldható, csak át kell lépnünk a szokványos módszereken. Minél többet tudunk cigány betegeink életéről, gondolkozásmódjáról, annál eredményesebben dolgozhatunk. Egy idő után észrevettük, hogy az érkező új betegeket pozitív irányban befolyásolják a már régebben ápoltak. Ez is segített.

Az esszé teljes szövege a http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1953 címen olvasható.