– BANZA – cikkei

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

Az 1947-es születésű amerikai egyike korunk legsikeresebb íróinak. Ám ez korántsem volt mindig így, Austernek keményen meg kellett harcolnia az elismerésért; magyarul sajnos még kiadatlan önéletrajzi kötetében (Hand to Mouth) minden önsajnálat nélkül, ugyanakkor erős öniróniával ír arról, kezdőként hogyan tengette napjait francia fordításokból, hogy minden szabad idejét az önálló alkotásnak szentelje. A New York trilógia a nyolcvanas évek végén aztán meghozta a nemzetközi áttörést, ma Austernek nyilván nincsenek anyagi gondjai. Persze a pénznek mindig ára van; „nincs ingyen ebéd”, szól a szellemes amerikai szlogen. A kérdés csak az, mennyit kell fizetnie az írónak, győzi-e erővel, rendelkezik- e azzal az öntörvényűséggel, mely megakadályozza a felhígulást. Auster új regénye hangosan figyelmeztet e veszélyekre. Bár még nem kommersz, még nem giccses, még nem híg, még nem lapos, de mindeme súlyos gondok már ott ólálkodnak íróasztala körül.

Alice Munro: Szeret, nem szeretimages/

Hogy miért oly mérhetetlenül mély és gazdag az angolszász női irodalom, arra nem tudok magyarázatot. Mindenesetre tény, hogy a sor valamikor a 19. század elején kezdődött Jane Austennal meg a Brontë nővérekkel, aztán olyanok léptek a nyomukba, mint Virginia Woolf, Katherine Mansfield, Jean Rhys, Flannery O’Connor, és még sorolhatnánk; aztán a bűnregényírók: Agatha Christie, Minette Walters, Ruth Rendell, Elizabeth George. Szociológiai magyarázat nem állja meg a helyét, hiszen egyikük angol, a másik ír, jön egy amerikai, aztán egy ausztrál, egy dominikai, és így tovább. Így hát a nyelv is csak látszólag közös.
Alice Munro (1932) éppenséggel kanadai, és sajnos éppoly ismeretlen nálunk, mint nagy honfitársnője, a többször is Nobel-díj-esélyes Margaret Atwood. De első magyar kötete (Borbás Mária szép, csak ritkán döcögő fordításában) szerencsére elég friss, eredetileg 2001- ben jelent meg Torontóban.

John Dickie: Cosa nostra

Az olasz maffia történetét tárgyaló könyv meglepő adata, hogy ez az első átfogó, nem olasz nyelvű munka a tárgyról. Belegondolva, hogy a kötet 2004-ben jelent meg angolul, csak még lejjebb esik az állunk, különösen, ha elfogadjuk Dickie állítását, miszerint olaszul is csak a kilencvenes évek elejétől jelentek meg komoly monográfiák Itália legfájóbb sebéről. Hiszen úgy vélnénk, hogy a keresztapák léte, működése, gaztettei – legalább Coppola alapfilmje, azaz 1972 óta – közismertek, bár a dolog természetéből adódóan nehezen vagy alig feltárhatók. Hisz még egy kívülálló is tudja, hogy a Cosa nostra egyik alaptörvénye az omertŕ, azaz a hallgatás fogadalma. Aki beszél, az könnyen savfürdőben találhatja magát. Mindamellett nem pusztán a félelem vezette azokat – közülük akadnak jeles intellektusok vagy olyan nagyságrendű bűnüldözők, mint J. Edgar Hoover, az FBI elnöke –, akik egyenesen tagadták a maffia létét. Ebben elsőrendű szerepet játszott a mítosz, a hit Szicília sajátos kultúrájában, melyben az egyenes derekú, szókimondó, sérelmeiket a maguk sajátos önbíráskodásával és becsületkódexével megoldó férfiak játszották a főszerepet. Dickie – igen szellemesen – egy roppant sikerű operapremierhez köti a legenda megerősödését. Mascagni műve, az 1890. május 17-én Torinóban bemutatott Parasztbecsület mintegy sűrítménye a szicíliaiakról alkotott balítéleteknek, melyeket ekként slágerré varázsolt a remekbe sikerült egyfelvonásos.

Nehézbulvárok

Nagy a magyar irodalom párizsi állatkertje! A Hunok Párisban (Illyés Gyula, 1946) A párizsi regény (Szomory Dezső, 1929), a Párizsi eső (Hevesi András, 1936), az Idegen emberek (Márai Sándor, 1930), hogy csak a legjelentősebb prózákat említsem. Igen, a régebbi magyar írónak az volt Párizs, mint a mainak Berlin, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a húszas- harmincas években a vándorok nem állami ösztöndíjból éltek, hanem filléreken tengődtek, szinte mesebeli szegénységben. És mégis maradt mindenki, vállalta a franciák megveszekedett idegengyűlöletét, a magányt és a nyomort; Márai három hétre tervezett tartózkodásából például 6 év lett. (Vaszary: „Idestova hat hónapja, hogy négyheti tanulmányútra jöttem ki Párizsba.”) Mert a magyar irodalom közös nagy élményét kiáltotta világgá a legnagyobb párizsi magyar: „Páris nem ereszt el!”

Egerek és oroszok

A Moszkvában élő grófnő, Alekszej Tolsztoj, a híres regényíró unokája nemrég a könyvfesztivál vendége volt Budapesten. Első nagyobb terjedelmű regénye óriási sikert aratott, nemcsak Oroszországban. Ez érthető. A könyv ugyanis meglepően cselekményes és jól olvasható, ami különös egy olyan korszakban, melynek magas irodalma szinte megveti a regényes fordulatokat. Ám Tolsztaja regénye olykor kimondottan szórakoztató, mi több, mulattató-kacagtató, és eközben egy centi engedményt sem tesz a bulvárprózának. Utalásokkal teleszőtt, nehéz szövetű mű, de gyilkosan politikus humora a nem túlzottan vájtfülű olvasó számára is könnyen követhető.
Förtelmes világ. A nagy Robbanás után vagyunk kétszáz évvel, ez mintha Csernobilra utalna, hiszen az ottani katasztrófa idején, 1986- ben kezdte írni Tolsztaja a regényt. Nem sokan maradtak túlélők, őket „régentiek”-nek nevezik, ők a sugárzás miatt képtelenek meghalni, és erkölcseikben, gondolkodásukban sokat őriznek még a régi világból. Teljesen lezüllött szellemi és testi állapotban itt vegetálnak még a „pógárok”, akik a Robbanás után születtek, ám mindegyiküknek van valami „Következménye”, az egyiknek tőgye nőtt a melléből, a másik kakastaréjt billeget a homlokán, a harmadiknak legalább egytucatnyi füle van (a legélesebben halló a hóna alatt tátong!), és a főszereplő, Benedikt, az írnok pedig hetyke kis farkincát csóvál.

 Fénykarcok

 Az 1960-ban született lengyel sztárírónak immár a negyedik kötete ez magyarul. Az ember általában bizalmatlan a nagyon befutott kortárs szerzőkkel, de Stasiuk méltán sikeres, valóban tud valamit. Persze nem mindent. Nem tud például cselekményt bonyolítani. Pontosabban: nem akar. Már a kötet első lapjain leszögezi: „Nem lesz cselekmény, nem lesz történet, különösen éjjel, amikor hiányoznak a térből a tájékozódási pontok, s robogunk Miejsce Piastowén és Rogin át Równéba és tovább.” E mondatból nagyjából kiviláglik a kötet alapeljárása is: amolyan botcsinálta útikönyv ez, látogatások, visszatérések, el- és odautazások az elbeszélő életében hajdan fontos szerepet betöltő helyszínekre. Ebből adódik Stasiuk újabb döntése: ha nincs cselekmény („minden történet jelentéstelen”), csak egyre-másra előbukkanó helységnevek, vagyis emlékek, a kötet semmiképpen sem regény, de nem is novellafüzér. Néhány pár oldalas kép – amolyan prózavershez hasonló miniatűrök – és egy hosszabb, szinte teljesen cselekmény nélküli elbeszélés (Dukla) alkotja a kötet egészét.

Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó? - Novellák a hagyatékból

Az 1941-ben a bácskai Szenttamáson született és 2002-ben Budapesten meghalt szerző egyike a magyar irodalom érdemtelenül elfelejtett nagy alakjainak. Életműve soha nem került be az úgynevezett kánonba, noha Latroknak is játszott című regényciklusának első kötete (Virágos Katona, 1973) világirodalmi mércével is jelentős, és a másik két kötet (Rózsaméz, 1975, Ez a nap a miénk, 1997) ugyancsak messze meghaladja kortárs regényeink átlagát. Hogy Gion novellista volt elsősorban vagy regényíró, ezt nem könnyű eldönteni. Mert kétségtelen, hogy regényei szerkezetét is átjárja a kisebb elbeszélések lélegzete, miközben novellái hajlanak arra, hogy laza vagy viszonylag szoros ciklusokba, regényszerű formákba szerveződjenek. Ennek alapja talán az, hogy Gion a legritkább esetben lép ki saját, minden ízében ismert jugoszláviai, balkáni, vajdasági világából, és e kis, lokális, ugyanakkor egyetemes jelentéseket hordozó világ könnyedén válhat félig-meddig mitologikussá, vagyis olyan univerzummá, melynek megvannak a maga állandó szereplői, akik minden gond nélkül járnak át az egyik elbeszélésből a másikba. Gion főként történelmi regényeket írt, mégpedig Gabriel García Márquez formálására hasonlító módon, vagyis mindig tíz centivel a valóság fölött lebegve. Realista, de amolyan balkáni mágikus realizmus ez (maga Gion „dúsított realizmus”- nak nevezte egy interjújában), több vérrel és brutalitással, és persze sokkal több abszurd elemmel, mint a nagy kolumbiai műveiben. Ami García Márqueznél Macondo, az itt Szenttamás – a világ köldöke.