Nem halhatunk meg mindenkivel
Kun J. Viktória rendhagyó riportja a 168 órában arról a két hétről, amit karácsony táján a budapesti Szent László Kórház hospice-osztályán töltött. Az utolsó napokat az édesanyja mellett.
(...) Az utolsó másfél évben már megszoktuk a kórházi létet, a beteglátogatásokat. A folyamatos gyomorgörcsöt, hogy vajon javul-e a helyzet, miként oldható meg az akut baj. Itt is ezt próbáltuk. Annak ellenére küzdöttünk, hogy legbelül tudtuk, reálisan nincs visszaút. Mindenki tudja ezt itt, mégis társaink voltak ebben a küzdelemben.
– Niki vagyok, hogy szólíthatom? – ez volt az első kérdés anyukámhoz.
– Erzsi – felelte az édesanyám soványka arcát mosolyra húzva. Figyeltem a nővérkét, és olyan szakszerű mozdulatokat láttam, amelyekkel én odahaza mindig csak próbálkoztam. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Anyukám is pontosan érezte a különbséget. Még itt is nagyon figyelt rám. Megpróbált hozzám igazodni: reggel és este mentem be hozzá, igyekezett megvárni a reggelivel és a vacsorával. Azt szerette, ha tőlem kapta. Az első napokban nehéz volt megszokni, hogy nem egy kezelés vagy egy műtét miatt vagyunk itt, hanem csak azért, hogy könnyebb legyen. Azzal a céllal kezdtünk el minden napot, hogy ma is erősödünk egy kicsit, és mihelyst lehet, megyünk haza.
A hospice-osztályon más jelentést kap a hétköznap fogalma. Bármelyik lehet az utolsó, a fásultság, az eltompulás megengedhetetlen. A körülöttünk lévők az első nap tudatosították mindkettőnkben, bármikor, bármivel hívhatjuk őket. Nincs szégyellni való kérés. És mindig ott is voltak velünk. Ha csak a poharat kellett arrébb tenni, vagy a párna éppen rosszul állt. Óhatatlanul beépültünk az ő életükbe, ahogy nekik is részükké vált a mi fájdalmunk, küzdelmünk. Igyekeztem kímélni őket, nem akartam folyamatosan a segítségüket kérni, ha bármi apró, vészjóslónak vagy kellemetlennek tűnő rezdülést észleltem. Viszont a sírást, az időnkénti kétségbeesést nem tudtam kivédeni.
Berkes Károlynét, Margitot az anyukám az első pillanatban a szívébe zárta. Ő meg anyukámat. Úgy végezte a munkáját, ahogy a szíve és a lelke diktálta. Sosem volt túl sok vagy túl kevés. Türelmetlen vagy szánakozó. Tiszta szeretettel, végtelen figyelemmel, emberséggel fordult az édesanyámhoz. Sokat beszélgettünk, sokszor megsimogatta a hátamat, hogy adjon egy kis biztatást. Bevallom, nála is próbálkoztam a kis hülye borítékommal. Kínosan tébláboltam, mondtam, tudom, hogy nem ezért teszi, de kérem, fogadja el. Rám nézett, megfogta a szégyenpénzt szorongató kezemet, és csak annyit mondott: nem fogadom el. Majd adott egy puszit. (...)
Anyukám karácsony előtt két napon át aludt. Aztán még erőre kapott. Evett, tervezte a halászlét szentestére. Hogy főzzek neki. És hogy mit vegyen föl? Kimentem a piacra, sorban álltam az egy szelet pontyért, hogy a legjobbat vigyem neki. Gondosan becsomagoltam mindent. Ott álltam 24-én este a szobájában, ünneplőben, kezemben a fazékkal. A kis műanyag világító fenyő ott villogott a szekrényén, ahogy már napok óta, a legfurcsább ünnepi dísze volt ennek a karácsonynak. De ő akkor már újra aludt. Felébreszthetetlenül. Mondta már korábban, mindenre felkészülve, hogy ő is vett nekem ajándékot. Ott van fent, a kis bőröndjében. A legjobb barátnőjét kérte meg, pontos instrukciókat adva, hogy mit vegyen. Én csak ültem az ágya mellett. Másnap, harmad- és negyednap is. Vártam, hogy majd kinyitja a szemét, és előtte bontom ki az ajándékát. De már nem láthatta meg, mit szólok hozzá.
(Kun J. Erzsébet újságíró kollégánk temetése február 4-én 13.45-kor lesz a Farkasréti temetőben.)
