Az eutanázia perspektívái a filmművészetben

A kortárs olasz filmművészet egyik legtermékenyebb és nemzetközi szinten talán legismertebb rendezője Paolo Sorrentino, aki nem tragikus vagy groteszk, hanem inkább keserédes történeteket mesél el nem ritkán az időskorról és az elmúlásról (A nagy szépség, Ifjúság). Legújabb, a Velencei és a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválokon díjazott műve, A kegyelem is ezt a kérdéskört taglalja, írja BENKE Attila a Lege Artis Medicinae-ben. 

Az eutanázia máig rendkívül vitatott kérdés, ami különösen problémás egy olyan országban, mint Olaszország, ahol a katolicizmusnak nemcsak nagy hagyománya, hanem központja is van, a Vatikán. Jellemző, hogy Sorrentino művében a köztársasági elnök a cselekmény egy pontján meglátogatja a pápát az ügyben.

Olaszországban jelenleg az aktív eutanázia tilos, ám az úgynevezett asszisztált öngyilkosságot már bizonyos körülmények között engedélyezik. Szardínia és Toszkána régiókban 2025-ben helyi törvény született arról, hogy a betegnek joga van az eutanáziához, ugyanakkor az orvosnak joga van orvosetikai okokból elutasítani, hogy részt vegyen a folyamatban. Olaszország pedig csak egy a sok állam közül, ahol vita tárgyát képezi az eutanázia. Egy film általában egy alkotó vagy alkotógárda véleményét tükrözi, így semmiképp sem végső igazság az, amit kinyilatkoztat. Ugyanakkor ha ilyen vitatott témában több filmalkotást egymás mellé helyezünk, amelyek különböző perspektívából mutatják be a problémakört, akkor ezek együtt felvázolhatnak egy érvényes olvasatot, de legalábbis együttesen gondolatébresztők lehetnek. Ezért is választottam ki néhány klasszikust és népszerű, díjnyertes, tehát széles körben ismert és elismert filmet, a teljesség igénye nélkül, amelyek különböző nézőpontokból – a beteg, a hozzátartozó, az orvos és a törvényhozó – tekintenek az eutanáziára. Ezek együtt adhatnak választ arra a kérdésre, hogy sok országban máig miért tilos az aktív eutanázia, ahogy természetesen arra is, hogy miért lenne érdemes ezt szigorú szabályozás mellett engedélyezni.

A beteg

A betegközpontú filmek hatnak leginkább az érzelmekre, hiszen minden jóérzésű emberben szánalom, empátia és a segítség vágya ébred fel szenvedő embertársa láttán. Erre apellál a két megrázó film, az 1971-ben bemutatott Johnny háborúba megy Dalton Trumbótól, a baloldali nézetek miatt az ötvenes évek Hollywoodjában feketelistára került rendezőtől és a 2004-es, Oscar-díjjal elismert A belső tenger Alejandro Amenábartól. Az előbbi kulcsmondata rögtön a történet elején elhangzik az első világháborúban végzetes sérüléseket szerzett siket, vak és mozgásra képtelen fiatal katonával, Johnnyval (Timothy Bottoms) kapcsolatban: „Nincs más indok léte meghos - szabbítására, hacsak nem tanulunk tőle, hogyan segítsünk másokon.” A valós történetet feldolgozó A belső tenger búvárbalesetben nyaktól lefelé teljesen lebénult főhősénél, Ramónnál (Javier Bardem) is érvényes, hogy „nincs más indok léte meghosszabbítására”, bár ő legalább lát, hall és képes a kommunikációra is, de élete végéig ágyhoz lesz kötve, családja ápolására szorul.

Az orvos

Az idézett holland orvos, Kimsma másik fontos mondata az interjúban, hogy „az eutanázia nem az orvos kötelessége, és nem is a beteg joga, mert ha az orvos lelkiismereti okokból nem hajlandó elvégezni, akkor nem kötelezhető rá”. Ezzel mintegy A belső tenger Ramónjával is „vitába száll”, akit lehetséges, hogy az HBO Emmy- és Golden Globe-díjas tévéfilmje, az Al Pacino főszereplésével készült Dr. Halál Jack Kevorkianja is visszautasított volna.

A teljes cikk ITT olvasható