Száznegyven éve felrobbant szupernóva maradványait fedezték fel a Tejútrendszer közepe táján. Más, a miénkhez hasonló galaxisokban százévenként három szupernóva-robbanást észlelnek a csillagászok, a Tejútrendszerben viszont 1680 óta nem figyeltek meg ilyen jelenséget. Optikai teleszkópjainkat ugyanis hiába irányítjuk galaxisunk középpontja felé, a sűrű gáz- és porfelhők elfedik szemünk elől a történéseket. A szupernóva-robbanás a bizonyos méretnél nagyobb csillagok halála: a csillag hirtelen, robbanásszerűen kidobja anyagának nagy részét. Ilyenkor születnek meg a periódusos rendszer vasnál nehezebb elemei. E robbanás után a csillag napokra-hetekre rendkívül erősen felfénylik. A visszamaradt mag szupersűrű testté, neutroncsillaggá vagy fekete lyukká alakul, a kidobott anyag pedig nagy sebességgel távolodik, szupernóva-maradványként figyelhető meg, majd szétoszlik. A táguló anyagfelhő a csillagközi anyagba ütközve felforrósodik és röntgensugárzást bocsát ki. A felhő és a csillagközi anyag ütközésekor lökéshullámok keletkeznek, ezek felgyorsítják az elektronokat, mire azok a rádiótartományban sugároznak. A szupernóva- maradvány lökéshulláma – a csillagközi anyagot összenyomva – új csillagok keletkezését segíti elő. Vagyis az egyik csillag halála újabbak születését indítja meg.   A mostani felfedezéshez a szupernóva- maradványok röntgen- és rádiósugárzás-értékének meghatározása vezetett el – a NASA műholdja, a Chandra röntgenobszervatórium a röntgensugárzást, az USA Új-Mexikó államában felépített nagy rádióteleszkóp-rendszer (Very Large Array) pedig a rádiósugárzást mérte. A rádiócsillagászok már 1985-ben felfedezték egy szupernóva- robbanás maradványait a galaxis középpontjának közelében. Viszonylag kis területről érkezett a rádiósugárzás, ezért nem túl régi, 400–1000 éve történt robbanással számoltak. A Chandra tavaly mérte be az onnan érkező röntgensugárzást, és a szakemberek meglepve tapasztalták, hogy 1985 óta a sugárzó terület szokatlanul nagy mértékben, 16 százalékkal megnövekedett. Ez arra utal, hogy a szupernóva- maradvány jóval fiatalabb a korábban gondoltnál. Az eredmények ismeretében újra vizsgálódni kezdtek a rádióteleszkóp-rendszerrel is, s idei méréseik megerősítették a szupernóva-maradványok fiatal korát. A kétféle megfigyelés alapján arra a következtetésre jutottak, hogy mintegy 140 éve – vagy még annál is valamivel később – következhetett be a Földön akkor nem észlelt csillagrobbanás.   E mostani felfedezés előtt legutoljára 1670–1680 táján ment végbe szupernóva-robbanás a Tejútrendszerben – ennek maradványa az égbolt egyik legerősebb rádióforrása, a Cassiopeia A. Száz évvel korábban, 1572-ben Tycho Brahe dán csillagász ugyancsak e csillagképben észlelt egy – a Cassiopeia B rádióforrást létrehozó – szupernóva-robbanást. Ha valóban jó az a becslés, hogy százévenként körülbelül három robbanás várható egy galaxisban, akkor a Cassiopeia A robbanása óta tíz ilyen esemény lehetett a Tejútrendszerben. Ezek közül derült fény most egyre, a többiek maradványai után pedig megindult a keresés.