Bár a dadogás okát mind ez ideig nem sikerült megbízhatóan tisztázni, leginkább lelki okokat tételeztek fel mögötte.  A legfrissebb kutatások szerint azonban a gének itt is meghatározó szerepet játszanak, eddig három gén hibájára derült fény.

Szülői „elakadásjelző” Rövid idő alatt jelentősen javulhat azon kisgyermekek dadogása, akik a szüleiktől (az úgynevezett Lidcombe-módszer szerint) rendszeres visszajelzést kapnak beszédük helyességéről – összegezték 54 óvodáskorú gyermek 9 hónapos követése során szerzett tapasztalataikat új-zélandi kollégák.  A minden huszadik, 3–4 éves kisgyermeket érintő dadogást a világon több száz módszerrel próbálják kezelni. Az újabb viselkedésterápiák egyike, a Lidcombe már a klinikai vizsgálatok második fázisán is túljutott. A kétlépcsős programot Mark Onslow professzor kutatási csoportja fejlesztette ki a Sydney Egyetem Egészségtudományi Tanszékén. Az első szakasz lényege, hogy a gyermek a mindennapi párbeszédek során a szüleitől kap a nap kijelölt időpontjaiban pozitív és negatív visszajelzéseket. Ezenkívül a szülők 0-tól 10-ig terjedő skálán naponta értékelik a dadogás mértékét, ahol 10 a nagyon dadog, a 0 pedig az egyáltalán nem dadog minősítésnek felel meg. Minden család és gyermek más és más, amit a programot felügyelő logopédus figyelembe vesz, és heti látogatások alkalmával az eredmények alapján ad különféle utasításokat és tanácsokat a szülőknek. A módszer jelentőségét az adja, hogy a gyermek nemcsak a logopédusnál tanul beszélni, hanem akkor is, amikor a beszéd a külvilágban – élesben – zajlik. Időnként saját magának is értékelnie kell a beszédét – így tudatosítják benne, hogy mikor dadog és mikor folyékonyak a mondatai. A második lépést a beszédhibák leküzdésében elért eredmény legalább egy éven keresztüli fenntartása jelenti egyre ritkuló szülői és logopédusi segítség/ellenőrzés mellett. Ez azért olyan fontos, mert a dadogás sikeres legyőzése után a beszéd akadozottsága még visszatérhet.