Az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében a 2007 és 2013 között 481 milliárd forint fordítható egészségügyi fejlesztésekre. Az összeggel a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség gazdálkodik. 

Lehet-e évi egymilliárd forintból hatékony prevenciót végezni egy tízmilliós országban? Van-e értelme egyszerre, de egymástól függetlenül többtucatnyi népegészségügyi akciót, programot, konferenciát szervezni? Egyáltalán, meg tudja-e mondani bárki, mi valósult meg mára, öt évvel országgyűlési határozatba foglalása után az Egészség Évtizedének Népegészségügyi Programjából? Összeállításunkban többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ. Az eredetileg Johan Béla nevét viselő Egészség Évtizedének Népegészségügyi Programját ritkán látott egyetértésben, 325 igen, 4 nem szavazattal, egy tartózkodás mellett fogadta el az Országgyűlés 2003. április 7-én. A parlamenti patkóban ülők döntésükkel nemcsak egységüket demonstrálták, de optimizmusukat is kifejezték e fontos kérdésben.   Pártállástól függetlenül bíztak abban, hogy már egy évtizedes távlatban emelkedik a születéskor várható élettartam (a nőknél 79, a férfiaknál 71 évre); nő az egészségesen megélt életévek száma, javul az életminőség; csökkennek a népesség egészségi állapotában megnyilvánuló egyenlőtlenségek, és az egészséges életmód társadalmi szintű mintává válik.   Mindehhez persze olyan „szakmai hatások” érvényesülését is remélték, mint hogy kevesebben halnak meg idő előtt, miután sikerül visszaszorítani a krónikus megbetegedések korai előfordulását, csökkennek az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés területi és társadalmi egyenlőtlenségei, továbbá hogy fejlődnek és gazdagodnak az egészségügy megelőző célú szolgáltatásai. Legfőképpen pedig, hogy javul az egészségügyi ellátás minősége és költséghatékonysága.   Jó esetben az év közepére derül csak ki, hogy a megfogalmazott célokból mi valósult meg eddig, vannak-e olyan feladatok, amelyeket át kell gondolni, tervek, amelyeket esetleg fel kell adni, vagy legalábbis módosítani – ilyen jellegű összesítés mindeddig nem készült a programról. Nem tudni, hány helyen, mennyi és milyen jellegű kezdeményezés indult egészségfejlesztés címszóval az elmúlt esztendőkben, miként azt sem monitorozták, érdemes-e több száz civil szervezet támogatásával elszórt, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló kezdeményezésekre évről évre százmilliókat költeni.   A népegészségügyi célú onkológiai szűrések hatékonyságáról már hamarabb képet kaphatunk – az Állami Számvevőszéknek köszönhetően. Az ÁSZ kíváncsi lett ugyanis arra, vajon megfelelően hasznosulnak-e az erre a célra fordított költségvetési pénzösszegek. A számvevők már befejezték a munkát, a jelentést azonban csak a szakmai egyeztetések után, várhatóan néhány héten belül hozzák nyilvánosságra. A legpuhább mutató A megvalósulás számbavételéhez egyelőre nem áll más a rendelkezésünkre, mint az a négy jelentés, amelyet az aktuális egészségügyi miniszterek készítettek a parlament számára. Ezekből azonban sajnos nem olvasható ki, mi az, amit a konkrét elhatározásokból elvégeztünk, mi az, ami várhatóan megvalósul, és mi az, amit érdemes inkább feladni vagy időben távolabbi célként meghatározni.   Egy összesítés ugyan a tervek szerint elkészül a minisztériumban, ám ennek sem tárgya például, hogy bemutassa: hányféle rendezvény, pályázat, akció volt az elmúlt években és ezek mennyi embert értek el. Péterfia Éva, az Országos Tisztiorvosi Hivatal főosztályvezetője szerint ugyanis egészségfejlesztési szempontból ennek nincs jelentősége. Összegyűjtik viszont, milyen témában és hány kiadvány készült eddig a program égisze alatt, miként várhatóan arra is sort kerítenek, hogy újragondolják a célkitűzéseket, megrostálják a teendőket.   Kérdés persze, egyértelműen a népegészségügyi program jótékony hatásának lehet-e majd tulajdonítani a lakosság egészségi állapotában esetlegesen bekövetkező pozitív változásokat. A születéskor várható élettartam például konzekvensen, bár nem a GDP által elvárható mértékben emelkedik – 1994 óta. Vagyis, amint arra Józan Péter, a Központi Statisztikai Hivatal szakértője is figyelmeztet, ez a változás korántsem az Országgyűlés elhatározásának és az azóta folytatott egészségfejlesztési tevékenységnek a függvénye. Az „egészségben leélt évek száma” a szakértő megfogalmazása szerint statisztikailag az egyik „legpuhább” mutató, azt pedig képtelenség objektíven mérni, csökkent-e az alkohol- vagy a cigarettafogyasztás. Itt ugyanis olyan jelentős a feketekereskedelem, hogy a legális vásárlásokból nem lehet következtetéseket levonni.   Józan Péter úgy véli: bár a népegészségügyi program célkitűzései kétségkívül jó szándékúak, a kezdeményezés – döntően financiális okok miatt – nem eredményezhet hatékony fellépést.   De mennyi is az annyi? Mennyi pénzt fordított az ország az eltelt öt esztendőben egészségfejlesztési célokra?   A költségek tekintetében a leghitelesebb forrás az Országgyűlés számára készített éves jelentés – lenne, ha az abban foglalt adatok évről évre követhetők, összevethetők volnának. Amíg azonban a 2003-as jelentés csupán az Egészségügyi, Szociális és Családvédelmi Minisztérium népegészségügyi kiadásait tartalmazza, addig a következő évi már nemcsak a többi tárca hasonló célú pénzfelhasználását, de nagyvonalúan az Egészségbiztosítási Alap e tárgykörbe sorolható költéseit – iskola-egészségügyi, védőnői ellátás, anya-gyermek- és csecsemővédelem – is népegészségügyinek minősíti. Ezáltal könnyen azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a 2003-as 1,8 milliárd forinttal szemben 2004-ben már csaknem 23 milliárd forint jutott a lakosság egészségtudatosságának fejlesztésére. A 2005-ös és 2006-os évi jelentés készítésekor a szaktárca már óvatosabb volt, és csupán a saját, valamint a többi minisztérium kiadásait gyűjtötte össze, így viszont – ha a végeredményt nézzük – 2004-hez képest drasztikus, 10 milliárd forintos csökkenésről kell(ene) beszélnünk, s a keret 2006-ra 4,4 milliárd forintra apadt.   Az inkoherens beszámolókból csak azok az összegek vethetők össze, amelyeket a szaktárca fordított népegészségügyi tevékenységre. Ezek alapján egyre vékonyabban csordogáló forrásokról beszélhetünk: míg 2003-ban 1,8 milliárddal gazdálkodott a minisztérium, a következő esztendőben már csak 1,1 milliárd, 2005-ben alig több mint egymilliárd, két évvel ezelőtt pedig 929 millió forintot használhatott fel e cél érdekében. Fejenként száz forint Többen úgy vélik: egyik politikai erő sem vette kellően komolyan az egészségfejlesztést, ezért nem volt erre soha elegendő pénz. – Nem véletlen, hogy a programot mindössze határozatba foglalta az Országgyűlés – mondja a Semmelweis Egyetem Egészségpolitikai és Szervezéstudományi Tanszékének vezetője. Balázs Péter professzor szerint – aki már négy évvel ezelőtt úgy nyilatkozott lapunknak az egészségfejlesztésről, mint amit „már tegnap el kellett volna kezdeni” – a kezdeményezés már az elején elvérzett ezen, mert így nemcsak hogy nem kell mögé kötelezően költségvetést rendelni, de azon túl, hogy az Országgyűlés időről időre beszámol saját magának, semmilyen következménye nincs, ha nem hajtják végre a programot. Balázs Péter, aki a Népegészségügyi Tárcaközi Bizottságnak is tagja, azon a véleményen van: bár az elvek nagyon szépek, és még az évenkénti költségvetési összegek sem hangzanak rosszul, ha az erre a célra elkülönített pénzt elosztjuk a lakosság számával, a leggálánsabb esztendőben is csupán fejenként 200, ma már pedig kevesebb, mint 100 forintot kapunk. Ilyen anyagi feltételekkel, amikor a világon minden szakértő tudja, milyen sokba kerül egy-egy egészségfejlesztési program megvalósítása, sajnos nem lehet komoly eredményeket elérni – mondja.   A források folyamatosan szűkülnek, ezért újra kellene gondolni, valójában mit is érdemes megtartani az eredeti programból – ez már Jávor András véleménye. A Népegészségügyi Programiroda egykori vezetője azt az átfogó monitorrendszert is hiányolja, amely alapján látható lenne, valójában miből mi valósult meg.  Jóllehet, a népegészségüggyel foglalkozó szakemberek erőfeszítéseit elismerik, a program végrehajtásával kapcsolatban mégis számos kételynek adtak hangot a parlament egészségügyi bizottságának tagjai, amikor néhány héttel ezelőtt meghallgatták a 2006-os beszámolót. Béki Gabriella (SZDSZ) szerint a jelentésből nem látszik, hogy hatékonyan használnák fel a rendelkezésre álló anyagi eszközöket, különösen, ami az elsődleges prevenciót illeti. Hasonló véleményt fogalmazott meg a szocialista Schvarcz Tibor és a szintén kormánypárti Nyul István, akik a rendszerszerűséget és a koordináltságot kérték számon. Juhászné Lévai Katalin (MSZP) pedig a következő kérdést tette fel: „Van-e igazi gazdája ennek a programnak, aki a prioritások mentén is rendszerbe tudja szervezni az egészet?” Az ellenzék soraiból Csáky András MDF-es képviselő szó szerint „meghatározhatatlan masszának” minősítette a jelentésben foglaltakat, és úgy vélte, miközben az Országgyűlés évről évre kipipálja ezt a feladatot, a program szétforgácsolódik. Tárcák között A Népegészségügyi Program átláthatóságát nagyban megnehezíti az az egyébként helyes gondolat, hogy a lakosság egészségi állapotának javítása csak a különböző tárcák együttműködésével lehetséges. Egyértelmű, hogy például az alkoholvagy a cigarettafogyasztás visszaszorítása érdekében szükség van (lenne) a jövedéki adó emelésére, és az sem kétséges, hogy a környezetkárosítás elleni fellépés is csak közös összefogással lehet eredményes. Az egyes minisztériumok népegészségügyi program címén azonban ennél lényegesen szerteágazóbb feladatokra költenek. És bár az éves jelentések részletesen tartalmazzák, melyik tárca milyen „népegészségügyi” programot támogatott, ezekből igazából csak egyetlen következtetést lehet levonni: ma Magyarországon majdnem mindenről el lehet mondani, hogy egészségfejlesztési célokat (is) szolgál.   Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium például a népegészségügyi program 2006-os éves jelentése szerint 63,5 millió forintot költött el „Egészséges ifjúság” címszóval. A tárca sajtóirodájától kapott írásbeli tájékoztatás alapján e mögött tulajdonképpen az Országos Bűnmegelőzési Bizottság által kiírt nyilvános, bűnmegelőzési jellegű pályázatokra fordított támogatások értendők. „E programok természetesen rendelkeznek népegészségügyi vonatkozással, eredményekkel, azonban az elsődleges cél nem ez volt” – tette egyértelművé a sajtóiroda.   Az „Egészséges életmód programja, az emberi egészség kockázati tényezőinek csökkentése” – amelyet számos minisztérium vállalt népegészségügyi feladatként – szintén sokféleképpen értelmezhető. A Pénzügyminisztérium és a felügyelete alá tartozó intézmények (Vám- és Pénzügyőrség, APEH, Magyar Államkincstár) dolgozóinak biztosított sportolási lehetőség és egészségügyi szűrés ma már éppúgy elkönyvelhető a Népegészségügyi Program végrehajtása érdekében tett erőfeszítésnek, mint az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium dolgozói rendelkezésére álló „korszerűen felszerelt kondicionálóterem és egészségmegőrző torna”.   2005-ben az egyes minisztériumok 11,5, egy évvel később csaknem 3,5 milliárd forintot jelöltek meg, mint amit a Népegészségügyi Programhoz kapcsolódóan használtak fel. Majd az unió S a források mostantól egyre csak bővülnek, sőt, a program is új lendületet kap, mégpedig uniós forrásokból, efelől nem hagyott kétséget a Weborvosnak nyilatkozva az egykori miniszter és népegészségügyi kormánymeghatalmazott, Kökény Mihály.   A kincstári optimizmust erősítette az Egészségügyi Minisztérium államtitkára is, amikor a parlamenti szakbizottság ülésén elmondta: 2008-ban és 2009-ben összesen nagyjából 13,5 milliárd forint olyan pluszforrás felett diszponál majd a tárca, amely népegészségügyi célokra fordítható. A programot egyébként Kincses Gyula meghatározása szerint „relatíve konzekvens építkezés” jellemzi.   Kérdés persze, változik-e bármi azzal, hogy tavaly novemberi kinevezése óta ha nem is kormány-, de legalább miniszteri megbízott őrködik ismét a projekt felett. Mert bár Horváth Ágnes ezzel a lépéssel azt kívánta demonstrálni, hogy „az intézményi reformhoz hasonló, minőségi változást eredményező lépést” tett ezen a területen, megbízva Ábrahám Attilát a népegészségügyi programok hatékony koordinálásával, az összehangolt stratégia végrehajtásával, a miniszter távozása újbóli – konzekvens – változásokat jelenthet ezen a területen is.

  Kik lesznek Magyarországon a kötelező biztosítók? Ki lép be a magyar társadalombiztosítási piacra? Az elemzőket hónapok óta ezek a kérdések foglalkoztatják. A Medical Tribune birtokába került kormányzati munkaanyagokból kiderül, hogy a leendő piaci partnerek diktálják a feltételeket. A nyereségesség alapja egyebek között a biztosítási alapcsomag szűkítése lehet. A kormány számos intézkedést tervez: egyebek között a felnőttek fogászati ellátását, vagy a teljes gyógyfürdő-finanszírozást kivenné a társadalombiztosítás által támogatott körből.

  Januárban a kormány nemzetközi egészségbiztosítási konferenciát rendezett a Parlamentben, ahol a Magyar Biztosítók Szövetsége (Mabisz) reformbizottságának képviselője elmondta, mit várnak a biztosítási reformtól, milyen feltételekkel lépnének be a kötelező egészségbiztosítási piacra. Juhos András előadása nagy szakmai visszhangot keltett. Több hozzászóló is azt állította, ha ezek a feltételek teljesülnének, az egybiztosítós rendszer is minden biztosítási modellek legjobbika lehetne. Ugyanakkor sokan jelezték, kizártnak tartják, hogy a kormány teljesítse ezeket az igényeket. Az üzleti biztosítók szempontjait tartalmazó táblázatok ma is megtalálhatóak az Egészségügyi Minisztérium honlapján, és időközben sorra látszanak teljesülni a biztosítók által megfogalmazott elvárások.   A tárcák közfinanszírozási feladatairól elkészült kormányzati munkaanyag például szóról szóra megismétli az előadás 16. táblájának adatait; a kormányzati szereplők még csak arra sem törekedtek, hogy legalább az elvárások sorrendjén változtassanak. A magánbiztosítók Ellátási formák és lehetőségek című táblájában éppúgy, mint a tervezet egészségügyi minisztériumi fejezetében az első helyen a hotelszolgáltatásért járó kiegészítő díj szerepel, második helyen a várólistaidő csökkentése, harmadikon pedig az életkori korlátozás áll. Mindez azért kulcsfontosságú, mert a kormány első alkalommal tesz írásos javaslatot a biztosítási alapcsomag drasztikus szűkítésére. Korábban határozottan cáfolták, hogy így szeretnének teret nyitni a kiegészítő biztosításoknak. Rosszallották a várólista megkerülését pénzért, és az Egészségbiztosítási Felügyelet is szigorú vizsgálatot helyezett kilátásba azon szolgáltatók számára, akik erre akár csak kísérletet tesznek.  Most azonban már az Egészségügyi Minisztérium is megengedné azt, ami ellen korábban tiltakozott: tervei szerint lehetővé válhatna a várólisták lerövidítése hivatalos megfogalmazásban „külön finanszírozással a szolgáltatás korábbi időpontban történő igénybevétele nem a többi igénylő hátrasorolásával, hanem pótlólagos kapacitás igénybevételével”.   Korábban szó sem volt arról, hogy a kiegészítő csomagok az ellátás minőségét is meghatározhatják. A munkaanyag már úgy fogalmaz, hogy a közfinanszírozásban meghatározott technológiát ki lehet egészíteni, vagy magasabb színvonalú eszközre lehet váltani. A javaslat meg is nevezi, hogy jobb implantátumokra, illetve altatási, érzéstelenítési technikákra gondol, valamint színvonalasabb műtéti eszközök biztosítására. Márpedig vitathatatlan, hogy ezek megválasztása a beteg állapotára, gyógyulására is kihat.   Az üzleti biztosítók számára az egyik legfontosabb bevételi forrás a kiegészítő biztosítások rendszere. Magyarország térképe gyakorlatilag fehér folt az üzleti biztosítások számára, ezért a társadalombiztosításba belépő új szereplők egyszerre két piacon is nyithatnak – a kötelező és a kiegészítő biztosítások terén. Pedig nem nehéz belátni, azonos járulékmérték mellett minél szűkebb a kötelező ellátási csomag, annál nyereségesebb lehet egy magánbiztosító. Egy esetlegesen szegényellátássá silányított kötelező csomag mellé egy biztosító sokkal gazdagabb kiegészítő biztosítási csomagot tud kínálni a módosabb rétegeknek. Nem is szólva arról a lehetőségről, hogy a kiegészítő csomaghoz orvosi vizsgálatot is kérhet, ami azután visszahathat az alapcsomagra, ott is lehetőséget nyújtva a kockázatszelekcióra, vagyis a drága ügyfelek kiszűrésére. (Nem véletlenül tiltják a többbiztosítós modellű országok többségében, hogy a kötelező biztosítók kiegészítő szolgáltatásokat is kínálhassanak.)   A közfinanszírozásban „egyre markánsabban” szabályozzák az elsődleges ellátási helyeket, az ettől való eltérést kiegészítő biztosítással kell majd fizetni – folytatódik a javaslat. Ugyanez lesz a helyzet az egyes diagnosztikai eszközök igénybevételénél. „Ami kívül marad a biztosítási alapcsomagon, az részben a kiegészítő biztosításoknak képezheti tárgyát, részben a tovább bővülő közvetlen, zsebből történő kifizetések körét szélesíti.” Az alapcsomag szűkítésére külön alternatívát is megfogalmaz a csomag, az egyik szerint a felnőtt lakosság mintegy 20 milliárd forintba kerülő teljes fogászati ellátását kellene kiemelni a tb-finanszírozott körből.   Mint ismeretes, a Bokros-csomag egészségügyi részeként ezt már megvalósították. A fogmegtartó kezelések igénybevétele sosem látott mélypontra süllyedt 1996 után, amíg az Orbán-kabinet idején vissza nem állították a térítésmentességet a tb által finanszírozott rendelőkben.   A másik elképzelés szerint a gyógyfürdő-finanszírozást vennék ki az alapcsomagból, ami mintegy ötmilliárd forintos megtakarítást hozna a biztosítóknak, és ugyanennyi kiadást a betegeknek. A javaslat szakmai indoka így szól: „a gyógykezelés részeként rendelt gyógyfürdőkezelések egy része valószínűsíthetően nem kifejezetten gyógykezelési célú, mivel jelenleg a fürdőbe szóló beutalók jogosságának ellenőrzése nagyon nehezen valósítható meg, így valószínűsíthetőek visszaélések.”A fogászati kezelések vagy a fürdőkúrák kiemelése az alapcsomagból az alsó jövedelmi csoportok számára elérhetetlenné tenné ezeket a szolgáltatásokat, noha jelentős részben éppen ők veszik igénybe azokat.   A biztosítási reform másik homályos pontja, hogy ki folyósítja a táppénzt, illetve a rokkantnyugdíjat. E két ellátás ugyanis az egészségbiztosítás legnagyobb adminisztratív költségű területe: itt nem lehet fejkvóta alapú finanszírozást bevezetni, naprakész nyilvántartásra van szükség, gyors ügyintézésre, ráadásul egy sűrű szövésű ügyfélfogadási hálóra. Noha ezen a téren különösen jól érvényesülhetne a magánbiztosítók mellett felhozott egyik legfontosabb érv, a hatékonyabb ellenőrzés, a jelek szerint a társaságok egyáltalán nem kapkodnak ezekért a területekért.   A jelenlegi elképzelések szerint a táppénz folyósítása átkerülne a szociális tárcához, és ezzel egy időben járulékplafont vezetnének be. Vagyis újra lenne olyan összeg, amely felett már nem kell fizetni. Itt is teret nyitnának a kiegészítő biztosításoknak, hiszen a járulékplafonnal együtt bevezetnék a „táppénzplafont” is, vagyis maximálnák a betegség idejére kifizethető ellátások összegét. (A járulékplafon értéke egyelőre nem ismeretes.)   A táppénzre fizetendő kiegészítő biztosítások viszont már nem a jövedelemmel, hanem a biztosításra befizetett összeggel, illetve az illető betegségi kockázatával arányosak, ehhez nincs szükség pontos jövedelem-nyilvántartásra, vagyis az átalakítás ismét a magánbiztosítók érdekeit szolgálná.   Garanciális elem ugyanakkor, hogy a biztosítók számára minimális limitet dolgoz ki a kormányzat a nagy értékű diagnosztikai és műtéti eljárások igénybevételére. Egyelőre nincs döntés arról, hogy a lakosság vagy az egészségügyi centrumok száma alapján osztanák- e el a kereteket, egy azonban bizonyos: tételes szükségletalapú tervezést szeretnének bevezetni kórházi sürgősségi centrumok és osztályok kialakítására, onkoradiológiai centrumokra, idegsebészeti központoknál, a PET-nél, az intenzív újszülöttrészlegeknél, a hemodinamikai laborok telepítésénél, valamint a transzplantációs centrumok és kezelőhelyek, illetve a vesedialízis kezelőhelyek fejlesztésénél.   Az előterjesztés egyik legvitatottabb pontja, hogy folytatódik az állam kivonulása az egészségügyi ellátások területéről – újabb országos intézetek megszüntetésével. Ellátási és nemzetbiztonsági érdekből hosszú távon indokoltnak tartják fenntartani az Országos Vérellátó Szolgálat állami működtetését, a mentés-bevetésirányítás rendszerét (Országos Mentőszolgálat) és az Országos Gyógyszerészeti Intézetet. Középtávon javasolják megtartani a NATO-kötelezettségek biztosítása érdekében a MÁV, a Honvéd, a BM kórházak és a Szabolcs utcai intézet összevonásával idén létesített Állami Egészségügyi Központot.   Az Országos Onkológiai Intézet és a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet „a szakmai feltételrendszer és követelmények megfelelő tisztázása után” önkormányzati, egyetemi vagy más fenntartónak átadható a kormányzat elképzelései szerint. A többi országos intézetet ki lehet vezetni az állami, miniszteriális fenntartói körből. Nem maradnának tehát állami tulajdonban az állami szanatóriumok (Hévíz, Balatonfüred, Sopron, Parád), és hiányzik a felsorolásból az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Intézet, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, a vele a tervek szerint összevonandó Sportkórház és az ORFI. Nem tüntetik fel a megtartandó kórházak között az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetet sem. Ez utóbbi intézményeknél az önkormányzati, illetve a nem állami nonprofit szektorba való kiszervezés szerepel a tervek között. A javaslat részleteket nem tartalmaz, ám a kapacitásszűkítési program során már történt ilyesmire példa, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetnél, a Svábhegyi Gyermekszanatóriumnál, illetve Parádfürdőn.   Átalakítanák a háziorvosi rendszer finanszírozását is. Erre azért van szükség, mert a több-biztosítós modell egyik hátránya, hogy a biztosítókat nem teszi érdekeltté a prevencióban. (Az évenkénti biztosítóváltás ugyanis a hosszú távú programok ellen hat.) Ezt megelőzendő, a háziorvosoknál a jelenlegi fejkvótaalapról áttérnének a részben teljesítményalapú finanszírozásra. Az elképzelések szerint három-öt év alatt érnék el, hogy a kezdeti 15 százalékról 25 százalékra nőjön a teljesítményrész a finanszírozásban. Mindezt ötszázalékos évenkénti ugrásokkal biztosítanák. A teljesítményben az egészségfejlesztési, prevenciós és a gondozási feladatokat vennék kiemelten figyelembe. Emellett – a biztosítók igényeinek megfelelően – megjelenne egy minőségtől függő elem is a szolgáltatási díjakban. Követnék a háziorvosok gyógyszerfelírási és beutalási szokásait, és azt is mérnék, hogy a betegek mennyire tartják be az orvos által előírt gyógymódokat. A javaslat csak annyit közöl: ehhez évente két-hárommilliárd forinttal növelnék az alapellátásra fordított összeget.  Új finanszírozási rendszert vezetnének be a járóbeteg-szakellátásban is, ahol az orvosoknak a homogén betegségcsoportok (hbcs) mintájára most az analóg betegségcsoportok (abcs) fogalmával kellene megismerkedniük. Az analóg betegségcsoportok a tipizálható, protokollhoz kötött, nagy gyakorisággal előforduló járóbeteg- ellátási eseményeket fednek le a homogén betegségcsoportok mintájára. Nem jelent majd különbséget, hogy az adott beteg esetében hány alkalommal végeztek vérvizsgálatot és vizitet; úgy alakítják ki ezeket a csoportokat, hogy lehetőség szerint kórházi ellátást lehessen kiváltani velük. (Más kérdés, hogy a finanszírozási váltás mellékhatásaként a biztosítási reform előtti és utáni finanszírozás nehezen lesz összevethető.)   Az állam tehermentesítését célozza, hogy megszüntetnék a tápszerek tb-finanszírozását, illetve bizonyos esetekben speciális indikációkhoz kötnék, így például refluxbetegek megkaphatnák. (A szülések, illetve a csecsemőgondozás állami feladat marad, mivel az ilyen típusú kockázatokkal a biztosításmatematikusok nem tudnak mit kezdeni.) A javaslat kidolgozói úgy vélik, hogy az egészséges gyermekek által, az anyatej helyettesítéseként vagy kiegészítéseként elfogyasztott tápláléknak a támogatása nem tartozhat a társadalombiztosítással rendelhető készítmények közé. A támogatásnak szociális alapon kell működnie, tehát a jövőben nem minden anya és csecsemője juthatna hozzá a segítséghez.   A biztosítók kiadásainak szűkítését szolgálja, hogy a jövőben az egészségbiztosítókkal nem szerződött orvosok nem rendelhetnek tb-támogatott gyógyszereket és gyógyászati segédeszközöket. Korábban a magánorvosok széleskörű tiltakozása miatt sikerült az ez irányú törekvéseket visszaverni, ám ennek megismétlésére a magánbiztosítók megjelenésével aligha lesz lehetőség. Így mintegy 15 milliárd forintnyi gyógyszert nem írhatnak majd fel a privát orvosok, persze a javaslat is azzal számol, hogy az igény nagy része majd más rendelőkben jelenik meg. Mindezt érzékeny veszteségként élhetik meg a főállásként közszférában, másod-, harmadállásban pedig privát rendelőkben dolgozó orvosok, hiszen így elveszíthetik pacientúrájuk egy részét. (A pro familia jogról nem ejt szót a javaslat.)   A betegszállítási kassza mintegy 10-15 százalékkal szűkülhet, mert a tervek szerint az Országos Mentőszolgálat kiszorul az egyszerű betegszállításból, viszont nála marad a feladat koordinálása. A kiadások visszaszorulását a „kettős könyvelés” bevezetésétől remélik, a jövőben a magánszállítók csak olyan akciók után kapnának pénzt, amit ők és az OMSZ is jelentenek.   Kiveszik a kötelező csomagból az egyszeri gyógyszersegélyt is; a tavaly közel félmilliárd forintnak megfelelő összeget a rászorulók a jövőben az önkormányzatoktól igényelhetnék. Nem jár ezentúl tbtámogatás a nem egészségügyi célú abortuszhoz sem, az anyag szerint ugyanis más kódszámon rendszeresen elszámolják az egészségügyi intézmények költségeiket a tb felé. (Szakértők szerint ennek nincs komoly jelentősége, itt vélhetően tévedtek a munkaanyag készítői.)   Az alapcsomag szűkítése, vagyis az állam és a társadalombiztosítás kivonulása az egészségügy területéről csak az első pont. Az Egészségügyi Minisztérium támogatja, hogy az egészségügyi intézmények a jövőben gazdasági társaságként működjenek, vagyis a közalkalmazottak köre folyamatosan szűküljön. Homályos pontok azonban még így is maradnak bőven. A magánbiztosítók jóval nagyobb működési költséggel számolnak, mint amennyit jelenleg az Országos Egészségbiztosítási Pénztár magára költhet. A lapunk által látott szakértői anyagok hatszázalékos limitet tartalmaznának a biztosítótársaságok számára, míg az Országos Egészségbiztosítási Pénztár jelenleg 1,63 százalékot költ erre. (A hat százalék egyébként messze elmarad a külföldi versengő biztosítók működési költségétől, amely általában a tíz százalékot is jelentősen meghaladja.) A mintegy négyszeres növekedés az egyik legfontosabb ellenérv a biztosítói modellváltás ellen, mivel a konvergenciaprogram miatt amúgy is szűkülő költségvetésből farag le újabb értékes százalékokat. Az azóta már megszűnt Államreform Bizottság viszont azzal magyarázta a működésiköltség-növekedést, hogy az OEP valójában ma is jóval többet költ e célra. Így például hozzáadják a kiadásokhoz a járulék beszedésének költségeit (holott ez a jövőben is az APEH feladata marad, nem terheli majd az új biztosítókat), s azt állítják, hogy jövedelemarányos gyermekgondozási díj (gyed) megállapítása és folyósítása nem igényel költségeket.   A magánbiztosítók magas működési kiadásainak másik oka – figyelmeztet névtelenséget kérő szakértőnk –, hogy a kabinet által 1-2 százalékra (alá)becsült profitot nem pusztán a befektetéseikre, hanem a teljes egészségbiztosítási kasszára vetítik. (Vagyis, a ma közelebbről nem ismert, de legfeljebb tízmilliárdos nagyságrendű kiadások helyett az ezermilliárdos tételre).   A működési költségeket növeli, hogy a biztosítók megjelenésével az Országos Egészségbiztosítási Pénztár utódját sem lehet teljesen felszámolni, vagyis a jelenlegi költségek nagy része is megmarad. Az állam által támogatott ellátások (sürgősség, anya- és csecsemővédelem, járványügy stb.) finanszírozása az OEP-utód feladata marad, s emellett a korábbi szervezet egy része az új biztosítók számára országos elszámolóházként működik majd. Ellenkező esetben ugyanis az orvosoknak öthatféle biztosító igényei alapján kellene könyvelniük és számlázniuk az elvégzett szolgáltatások után.