Sokra megy-e sok kicsi?

Lehet-e évi egymilliárd forintból hatékony prevenciót végezni egy tízmilliós országban? Van-e értelme egyszerre, de egymástól függetlenül többtucatnyi népegészségügyi akciót, programot, konferenciát szervezni? Egyáltalán, meg tudja-e mondani bárki, mi valósult meg mára, öt évvel országgyűlési határozatba foglalása után az Egészség Évtizedének Népegészségügyi Programjából? Összeállításunkban többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Az eredetileg Johan Béla nevét viselő Egészség Évtizedének Népegészségügyi Programját ritkán látott egyetértésben, 325 igen, 4 nem szavazattal, egy tartózkodás mellett fogadta el az Országgyűlés 2003. április 7-én. A parlamenti patkóban ülők döntésükkel nemcsak egységüket demonstrálták, de optimizmusukat is kifejezték e fontos kérdésben.
  Pártállástól függetlenül bíztak abban, hogy már egy évtizedes távlatban emelkedik a születéskor várható élettartam (a nőknél 79, a férfiaknál 71 évre); nő az egészségesen megélt életévek száma, javul az életminőség; csökkennek a népesség egészségi állapotában megnyilvánuló egyenlőtlenségek, és az egészséges életmód társadalmi szintű mintává válik.
  Mindehhez persze olyan „szakmai hatások” érvényesülését is remélték, mint hogy kevesebben halnak meg idő előtt, miután sikerül visszaszorítani a krónikus megbetegedések korai előfordulását, csökkennek az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés területi és társadalmi egyenlőtlenségei, továbbá hogy fejlődnek és gazdagodnak az egészségügy megelőző célú szolgáltatásai. Legfőképpen pedig, hogy javul az egészségügyi ellátás minősége és költséghatékonysága.
  Jó esetben az év közepére derül csak ki, hogy a megfogalmazott célokból mi valósult meg eddig, vannak-e olyan feladatok, amelyeket át kell gondolni, tervek, amelyeket esetleg fel kell adni, vagy legalábbis módosítani – ilyen jellegű összesítés mindeddig nem készült a programról. Nem tudni, hány helyen, mennyi és milyen jellegű kezdeményezés indult egészségfejlesztés címszóval az elmúlt esztendőkben, miként azt sem monitorozták, érdemes-e több száz civil szervezet támogatásával elszórt, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló kezdeményezésekre évről évre százmilliókat költeni.
  A népegészségügyi célú onkológiai szűrések hatékonyságáról már hamarabb képet kaphatunk – az Állami Számvevőszéknek köszönhetően. Az ÁSZ kíváncsi lett ugyanis arra, vajon megfelelően hasznosulnak-e az erre a célra fordított költségvetési pénzösszegek. A számvevők már befejezték a munkát, a jelentést azonban csak a szakmai egyeztetések után, várhatóan néhány héten belül hozzák nyilvánosságra.

A legpuhább mutató

A megvalósulás számbavételéhez egyelőre nem áll más a rendelkezésünkre, mint az a négy jelentés, amelyet az aktuális egészségügyi miniszterek készítettek a parlament számára. Ezekből azonban sajnos nem olvasható ki, mi az, amit a konkrét elhatározásokból elvégeztünk, mi az, ami várhatóan megvalósul, és mi az, amit érdemes inkább feladni vagy időben távolabbi célként meghatározni.
  Egy összesítés ugyan a tervek szerint elkészül a minisztériumban, ám ennek sem tárgya például, hogy bemutassa: hányféle rendezvény, pályázat, akció volt az elmúlt években és ezek mennyi embert értek el. Péterfia Éva, az Országos Tisztiorvosi Hivatal főosztályvezetője szerint ugyanis egészségfejlesztési szempontból ennek nincs jelentősége. Összegyűjtik viszont, milyen témában és hány kiadvány készült eddig a program égisze alatt, miként várhatóan arra is sort kerítenek, hogy újragondolják a célkitűzéseket, megrostálják a teendőket.   Kérdés persze, egyértelműen a népegészségügyi program jótékony hatásának lehet-e majd tulajdonítani a lakosság egészségi állapotában esetlegesen bekövetkező pozitív változásokat. A születéskor várható élettartam például konzekvensen, bár nem a GDP által elvárható mértékben emelkedik – 1994 óta. Vagyis, amint arra Józan Péter, a Központi Statisztikai Hivatal szakértője is figyelmeztet, ez a változás korántsem az Országgyűlés elhatározásának és az azóta folytatott egészségfejlesztési tevékenységnek a függvénye. Az „egészségben leélt évek száma” a szakértő megfogalmazása szerint statisztikailag az egyik „legpuhább” mutató, azt pedig képtelenség objektíven mérni, csökkent-e az alkohol- vagy a cigarettafogyasztás. Itt ugyanis olyan jelentős a feketekereskedelem, hogy a legális vásárlásokból nem lehet következtetéseket levonni.
  Józan Péter úgy véli: bár a népegészségügyi program célkitűzései kétségkívül jó szándékúak, a kezdeményezés – döntően financiális okok miatt – nem eredményezhet hatékony fellépést.
  De mennyi is az annyi? Mennyi pénzt fordított az ország az eltelt öt esztendőben egészségfejlesztési célokra?
  A költségek tekintetében a leghitelesebb forrás az Országgyűlés számára készített éves jelentés – lenne, ha az abban foglalt adatok évről évre követhetők, összevethetők volnának. Amíg azonban a 2003-as jelentés csupán az Egészségügyi, Szociális és Családvédelmi Minisztérium népegészségügyi kiadásait tartalmazza, addig a következő évi már nemcsak a többi tárca hasonló célú pénzfelhasználását, de nagyvonalúan az Egészségbiztosítási Alap e tárgykörbe sorolható költéseit – iskola-egészségügyi, védőnői ellátás, anya-gyermek- és csecsemővédelem – is népegészségügyinek minősíti. Ezáltal könnyen azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a 2003-as 1,8 milliárd forinttal szemben 2004-ben már csaknem 23 milliárd forint jutott a lakosság egészségtudatosságának fejlesztésére. A 2005-ös és 2006-os évi jelentés készítésekor a szaktárca már óvatosabb volt, és csupán a saját, valamint a többi minisztérium kiadásait gyűjtötte össze, így viszont – ha a végeredményt nézzük – 2004-hez képest drasztikus, 10 milliárd forintos csökkenésről kell(ene) beszélnünk, s a keret 2006-ra 4,4 milliárd forintra apadt.
  Az inkoherens beszámolókból csak azok az összegek vethetők össze, amelyeket a szaktárca fordított népegészségügyi tevékenységre. Ezek alapján egyre vékonyabban csordogáló forrásokról beszélhetünk: míg 2003-ban 1,8 milliárddal gazdálkodott a minisztérium, a következő esztendőben már csak 1,1 milliárd, 2005-ben alig több mint egymilliárd, két évvel ezelőtt pedig 929 millió forintot használhatott fel e cél érdekében.

Fejenként száz forint

Többen úgy vélik: egyik politikai erő sem vette kellően komolyan az egészségfejlesztést, ezért nem volt erre soha elegendő pénz. – Nem véletlen, hogy a programot mindössze határozatba foglalta az Országgyűlés – mondja a Semmelweis Egyetem Egészségpolitikai és Szervezéstudományi Tanszékének vezetője. Balázs Péter professzor szerint – aki már négy évvel ezelőtt úgy nyilatkozott lapunknak az egészségfejlesztésről, mint amit „már tegnap el kellett volna kezdeni” – a kezdeményezés már az elején elvérzett ezen, mert így nemcsak hogy nem kell mögé kötelezően költségvetést rendelni, de azon túl, hogy az Országgyűlés időről időre beszámol saját magának, semmilyen következménye nincs, ha nem hajtják végre a programot. Balázs Péter, aki a Népegészségügyi Tárcaközi Bizottságnak is tagja, azon a véleményen van: bár az elvek nagyon szépek, és még az évenkénti költségvetési összegek sem hangzanak rosszul, ha az erre a célra elkülönített pénzt elosztjuk a lakosság számával, a leggálánsabb esztendőben is csupán fejenként 200, ma már pedig kevesebb, mint 100 forintot kapunk. Ilyen anyagi feltételekkel, amikor a világon minden szakértő tudja, milyen sokba kerül egy-egy egészségfejlesztési program megvalósítása, sajnos nem lehet komoly eredményeket elérni – mondja.
  A források folyamatosan szűkülnek, ezért újra kellene gondolni, valójában mit is érdemes megtartani az eredeti programból – ez már Jávor András véleménye. A Népegészségügyi Programiroda egykori vezetője azt az átfogó monitorrendszert is hiányolja, amely alapján látható lenne, valójában miből mi valósult meg.
  Jóllehet, a népegészségüggyel foglalkozó szakemberek erőfeszítéseit elismerik, a program végrehajtásával kapcsolatban mégis számos kételynek adtak hangot a parlament egészségügyi bizottságának tagjai, amikor néhány héttel ezelőtt meghallgatták a 2006-os beszámolót. Béki Gabriella (SZDSZ) szerint a jelentésből nem látszik, hogy hatékonyan használnák fel a rendelkezésre álló anyagi eszközöket, különösen, ami az elsődleges prevenciót illeti. Hasonló véleményt fogalmazott meg a szocialista Schvarcz Tibor és a szintén kormánypárti Nyul István, akik a rendszerszerűséget és a koordináltságot kérték számon. Juhászné Lévai Katalin (MSZP) pedig a következő kérdést tette fel: „Van-e igazi gazdája ennek a programnak, aki a prioritások mentén is rendszerbe tudja szervezni az egészet?” Az ellenzék soraiból Csáky András MDF-es képviselő szó szerint „meghatározhatatlan masszának” minősítette a jelentésben foglaltakat, és úgy vélte, miközben az Országgyűlés évről évre kipipálja ezt a feladatot, a program szétforgácsolódik.

Tárcák között

A Népegészségügyi Program átláthatóságát nagyban megnehezíti az az egyébként helyes gondolat, hogy a lakosság egészségi állapotának javítása csak a különböző tárcák együttműködésével lehetséges. Egyértelmű, hogy például az alkoholvagy a cigarettafogyasztás visszaszorítása érdekében szükség van (lenne) a jövedéki adó emelésére, és az sem kétséges, hogy a környezetkárosítás elleni fellépés is csak közös összefogással lehet eredményes. Az egyes minisztériumok népegészségügyi program címén azonban ennél lényegesen szerteágazóbb feladatokra költenek. És bár az éves jelentések részletesen tartalmazzák, melyik tárca milyen „népegészségügyi” programot támogatott, ezekből igazából csak egyetlen következtetést lehet levonni: ma Magyarországon majdnem mindenről el lehet mondani, hogy egészségfejlesztési célokat (is) szolgál.
  Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium például a népegészségügyi program 2006-os éves jelentése szerint 63,5 millió forintot költött el „Egészséges ifjúság” címszóval. A tárca sajtóirodájától kapott írásbeli tájékoztatás alapján e mögött tulajdonképpen az Országos Bűnmegelőzési Bizottság által kiírt nyilvános, bűnmegelőzési jellegű pályázatokra fordított támogatások értendők. „E programok természetesen rendelkeznek népegészségügyi vonatkozással, eredményekkel, azonban az elsődleges cél nem ez volt” – tette egyértelművé a sajtóiroda.
  Az „Egészséges életmód programja, az emberi egészség kockázati tényezőinek csökkentése” – amelyet számos minisztérium vállalt népegészségügyi feladatként – szintén sokféleképpen értelmezhető. A Pénzügyminisztérium és a felügyelete alá tartozó intézmények (Vám- és Pénzügyőrség, APEH, Magyar Államkincstár) dolgozóinak biztosított sportolási lehetőség és egészségügyi szűrés ma már éppúgy elkönyvelhető a Népegészségügyi Program végrehajtása érdekében tett erőfeszítésnek, mint az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium dolgozói rendelkezésére álló „korszerűen felszerelt kondicionálóterem és egészségmegőrző torna”.   2005-ben az egyes minisztériumok 11,5, egy évvel később csaknem 3,5 milliárd forintot jelöltek meg, mint amit a Népegészségügyi Programhoz kapcsolódóan használtak fel.

Majd az unió

S a források mostantól egyre csak bővülnek, sőt, a program is új lendületet kap, mégpedig uniós forrásokból, efelől nem hagyott kétséget a Weborvosnak nyilatkozva az egykori miniszter és népegészségügyi kormánymeghatalmazott, Kökény Mihály.
  A kincstári optimizmust erősítette az Egészségügyi Minisztérium államtitkára is, amikor a parlamenti szakbizottság ülésén elmondta: 2008-ban és 2009-ben összesen nagyjából 13,5 milliárd forint olyan pluszforrás felett diszponál majd a tárca, amely népegészségügyi célokra fordítható. A programot egyébként Kincses Gyula meghatározása szerint „relatíve konzekvens építkezés” jellemzi.
  Kérdés persze, változik-e bármi azzal, hogy tavaly novemberi kinevezése óta ha nem is kormány-, de legalább miniszteri megbízott őrködik ismét a projekt felett. Mert bár Horváth Ágnes ezzel a lépéssel azt kívánta demonstrálni, hogy „az intézményi reformhoz hasonló, minőségi változást eredményező lépést” tett ezen a területen, megbízva Ábrahám Attilát a népegészségügyi programok hatékony koordinálásával, az összehangolt stratégia végrehajtásával, a miniszter távozása újbóli – konzekvens – változásokat jelenthet ezen a területen is.