Nem biztos, hogy azon az áron értékesítik majd az egészségbiztosítási pénztárak kisebbségi részvénycsomagját, mint azt a kormány gondolja – jelentette ki a Medical Tribune-nek dr. Bacskai Miklós. A Healthware Tanácsadó Kft. igazgatója szerint az értelmiség is felelős azért, hogy a legnagyobb ellátórendszer átalakítása előtt elmaradt a valódi társadalmi párbeszéd. Az interjú a lap 5. számában jelent meg.

Nem biztos, hogy azon az áron értékesítik majd az egészségbiztosítási pénztárak kisebbségi részvénycsomagját, mint azt a kormány gondolja – mondja a lapunknak adott interjúban dr. Bacskai Miklós. A Healthware Tanácsadó Kft. igazgatója szerint az értelmiség is felelős azért, hogy a legnagyobb ellátórendszer átalakítása előtt elmaradt a valódi társadalmi párbeszéd. Az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvény elfogadása után csendes a piac. Sem a politikusok, sem a szakértők, sem pedig az üzleti szféra szereplői nem lépnek a nyilvánosság elé. Nincsenek kérdések. Miért? – A jelenlegi helyzetben ez szinte természetes. Először szeretnék megismerni a piaci lehetőségeket befolyásoló végrehajtási utasításokat, az ezekből adódó lehetőségeket, a „játékteret”, a pontos szabályokat és a határidőket. De az okok firtatásakor azt sem szabad elfelejteni, hogy az Európai Unióból most több száz milliárdos fejlesztési tőke érkezik az országba, amelyre pályázni lehet, s ez az egészségügy területén akár 4-500 milliárd többletbevételt jelenthet. Senki nem akarja rontani az esélyét elhamarkodott politikai megnyilvánulásokkal. Egyébként pedig a jövőre életbe lépő új rendszer nem különbözik jelentősen a jelenlegitől. Gyakorlatilag a mai megyei egészségpénztárak szerepét egy újabb jogi személy bevonásával gazdasági társaság veszi át, és egyelőre ugyanazok a finanszírozói elemek maradnak, mint amelyek korábban voltak. Most mindenki vár, senki ne számítson éles összetűzésekre. Vagyis egyetért azokkal, akik azt állítják, hogy a törvény hatályba lépése után a társaságok lényegében csak az ellátásszervezői feladatokat veszik át az államtól? – Korábban az SZDSZ, amely felhatalmazást kapott a szaktárca irányítására, egyértelműen a több-biztosítós magánbiztosítói rendszer bevezetését propagálta, de miután az MSZP ezt nem támogatta, kénytelenek voltak hátrébb lépni. Az elfogadott törvény gyakorlatilag szándéknyilatkozat arra, hogy a kormány nem zárkózik el a több-biztosítós rendszertől, így a kabinet bármikor tőkét vonhat be a rendszerbe, akár az alapszolgáltatási csomag szűkítésével párhuzamosan, vagy a járulékos és kiegészítő biztosítások révén – tehát ettől kezdve bármi történhet. Ön szerint mekkora lesz az érdeklődés a pénztárak iránt? – Nyolc megyének jó pozíciói vannak, biztos, hogy esetükben erős versenytárgyalásra számíthat a kormány, és ha már valaki megszerez egy kedvező bevételt ígérő megyét, akkor vélhetően további területekért is ringbe szállhat. De nem biztos, hogy azon a licitáron, amit a kormány vár. Bár a kisebbségi részvénycsomag ellenértékeként várható 5-10 milliárd forint nem olyan jelentős összeg, hogy a tőkeerős cégeknek ne érné meg, akár csak azért, hogy jelenlétüket biztosítsák a piacon. A jelenlegi egészségpénztárak hogyan tudnak belépni a biztosítási piacra? – Egyértelműen szakmai befektetőként jelenhetnének meg, de persze kockázati tőkére is szükség van ahhoz, hogy a licitet teljesíteni tudják. Előfordulhat viszont, hogy az egészségpénztár a nyilvánosság előtt előretolt szereplője lesz egy olyan pénzügyi befektetőnek, aki nem akar szerepelni, jogi személyként részt venni az egészségbiztosítási pénztárak létrejöttében. Vagyis a pénztár adja majd az arcát a működéshez. Ilyen alapon természetesen piaci szereplővé válhat akár egyház, megyei, városi önkormányzatok szövetsége, vagy bárki, aki úgy érzi, hogy képes tőkét maga mellé állítani. Vannak biztosítók, akik készülődnek – több forrásból úgy értesültünk, hogy a befektetők a már meglévő pénztárak feltőkésítésén és új pénztárak létrehozásán gondolkodnak. Jó példa erre a MÁV?– Igen, mivel a vasúti társaság a szolgáltatói oldalon saját kapacitással is rendelkezik, és vélhetően minden pénztár előbbutóbb országos szintű lefedettségre törekszik. Országos intézményhálózattal jobb pozícióba kerülhet a pénztár: több megyéből, több beteget, tehát több fejkvótát lehet így megszerezni. De továbbra is hangsúlyozom: nem biztos, hogy az igazi tőkebefektetők jelennek majd meg a nyilvánosság előtt. Mi az oka annak, hogy például az UNIQA, amelyik a kiegészítő biztosítások terén piacvezető Ausztriában, egyelőre nem kíván versenybe szállni? – A biztosítótársaságok elég konzervatív pénzügyi befektetőnek számítanak; vélhetően azért hátrálnak meg, mert sok kockázatot kellene átvállalniuk az államtól. A biztosítóktól azonban egyetlenegy pozitív, vagy egyáltalán csak a piacra lépés tényét megerősítő bejelentést sem lehet hallani, és ez nem is várható 2009-ig. Nagyon sokan várják, miként alakulnak az események – nemcsak a népszavazás. A tőkebefektetők számára hosszú távon nagy kockázatot jelent, hogy kormányváltás esetén az új kabinet visszarendezi- e a piacot. A kockázatokat ezért most háttéralkukkal próbálják kivédeni. A közvélemény-kutatási adatok alapján elképzelhető, hogy nagy eséllyel nem a jelenlegi pártok kormányoznak a következő ciklusban. Hogyan lehet így háttéralkukat kötni? – Egy törvényt bármikor lehet módosítani, főként, ha nem kétharmados. A társaságok piaci pozíciójának és befolyásának gyöngítésére tett erőfeszítések nemcsak teljes visszarendezéssel érhetők el. A szóbeli garancia nyilvánvalóan nem elegendő. Az azonban bizakodással töltheti el a befektetőket, hogy a legutóbbi választások során Mikola István, a Fidesz vezető szakpolitikusa csak az alapcsomag teljes privatizációja ellen emelt szót. Ebből a szempontból érdekes Orbán Viktornak Nyíregyházán, a Jósa András Kórházban tett nyilatkozata is. A Lánchíd Rádió tudósítása szerint a Fidesz elnöke úgy fogalmazott: „Nem vagyunk a magántőke ellen, sőt a kiegészítő biztosításokat is támogatni tudjuk, ugyanakkor az alapbiztosítás állami kézben tartását fontosnak tartjuk. Piacbarát politikai szervezetnek tartjuk magunkat, akik hisznek a versenyben, ugyanakkor azt gondoljuk, ahol nincs helye a versenynek, ott a profitorientált szemlélet csak rombolni tud, ezért nem hasznos.” Vagyis akár az is elképzelhető, hogy hosszú távon a köz- és a magánfinanszírozásnak olyan egyvelege születik meg, amely biztosítja az ellátórendszer hatékonyságát úgy, hogy a változások nem szűkítik jelentős mértékben a szolgáltatásokhoz való hozzáférést. De garanciák nincsenek. – Ebben a szituációban nincsenek, és a potenciális tőkebefektetőket az zavarja a leginkább, hogy nem látják a lehetséges kompromisszumok határvonalait. Az IME című szaklap konferenciáján tartott előadásában azt boncolgatta, hogy a reform végső soron tőkebevonást vagy forráskivonást eredményez. A parlament döntése alapján melyik a valószínűbb? – A kockázati tőkebevonás sajnos rövid távon is a források átcsoportosításával jár, ami relatív forráselvonásként jelenik meg. Nem beszélve arról, hogy a tőke beáramlásának, a megnyert likviditásnak nemcsak egyszer, hanem folyamatosan kell megfizetni az árát. Azt biztosan állíthatom, hogy az egészségügy finanszírozási gondjait nem oldja meg az a reálisan várható mintegy 100 milliárd forint, amelyet a kisebbségi részvénycsomag ellenértékeként könyvelhet el az állam. Ennek legalább a háromszorosára lenne szükség. Ezzel a lépéssel csak időt nyer a kormány, sőt lehet, hogy nagyobb árat fizetünk a tőkebevonásért, mint amennyit valójában ér majd. A veszélyekkel ugyanis nyíltan nem számol senki. Nem garantálható, hogy a hatékonyság növelésével előteremthetőek a rendszer megváltoztatásához szükséges anyagi források. De ki tudja ma megmondani, mennyibe kerül majd az államnak, ha egy társaság kiesik a rendszerből, esetleg csődbe megy? Ha egy-egy terület ily módon értékét veszti, vajon milyen áron kelhet el ismét? Vagyis lesz/lehet számos feladat, amely előbb-utóbb újra állami kötelezettséggé válik. Mire számíthatunk rövid távon? – Ha azt kérdezi, mi várható 2 éven belül, azt gondolom, hogy gyakorlatilag semmi. Felfújt ügyek körül zajló nyilatkozatháború, mert nem tudjuk igazán, milyen irányba tartunk. Nem egyértelmű a reform célja, nem tisztázottak a viszonyok. Rövid távon a befektetők nem is vehetnek fel osztalékot. Ám az országgyűlési választások után már nagy a veszélye annak, hogy a befektetők a finanszírozás jövedelmezősége, vagyis a nyereség maximalizálása érdekében először a fejkvóta emelésére, második lépésként pedig az alapszolgáltatási csomag indokoltnál nagyobb szűkítésére próbálják majd rávenni a kormányt. Mivel a finanszírozásra fordítható büdzsé véges, és a járulékok további emelése politikailag „elképzelhetetlen”, a hatalmon lévő kabinet vélhetően az utóbbi utat választja majd. A költségvetési törvény részeként minden évben lehetőség van a biztosítási jogviszony alapján járó szolgáltatási paletta felülvizsgálatára. Első körben így például a gyakran végzett, ám nem túl költséges eljárások kerülhetnek a kizárólag kiegészítő biztosítási díj ellenében elérhető csomagba. n Vagyis megint a betegek állják a számlát. – A jelenlegi folyamatok alapján ez valószínűleg elkerülhetetlen, valódi tőkebevonást ugyanis csak az alapcsomag és az alapcsomagon kívüli szolgáltatások elkülönítése tenne lehetővé. A kiegészítő biztosítási csomagok nyújtanak majd lehetőséget arra, hogy a kórházak, szakrendelők és a magánorvosok a differenciált szolgáltatásaikat valóban értékesíteni tudják a piacon. Ehhez „vásárlókra” is szükség lesz, vagyis a kormánynak már most őszintén kellene beszélnie erről, és adókedvezményekkel kellene ösztönöznie a betegeket az előtakarékoskodásra. Ha a társaság más módon nem tud többletbevételhez jutni, akkor a betegekre terheli majd a költségeket, ezért azután ismét emelkednek a lakossági kiadások. 2006-ban a rászorultak 460 milliárddal járultak hozzá az egészségügyi kiadásokhoz. Tavaly a gyógyszeráremelés és a vizitdíj bevezetése minimum 30-40 milliárd többletkiadást okozott a családoknak. Végleges számok még nincsenek, várjuk a KSH 2007 évre vonatkozó adatait, de körülbelül 500 milliárd forint felett alakul a kiadásokból a háztartásokra jutó összeg. Nem érzi úgy, hogy az egészségügyi közgazdászok felelőssége is, hogy vakon bolyongunk, és a lakosság nagy része elképzelni sem tudja, mi vár rá az elkövetkezendő esztendőkben? – Sokan azok közül, akik az elején még részt vettek a reform előkészítésében, idő közben rájöttek, hogy olyan dolgokat kellene „alátámasztaniuk”, aminek a végkimenete teljes mértékben bizonytalan. Úgy gondolom, nemcsak rajtuk múlt, múlik. A magyar értelmiség is nehezen ébred; mintha hiányozna a társadalom iránt érzett felelősségérzete, ami arra ösztönözné, hogy kierőszakolja az átalakuláshoz elengedhetetlen társadalmi vitát. Az is probléma, hogy a szakértők többsége betagozódik egy-egy politikai csoportosulásba, így véleményük – még ha helytálló is – csak korlátozott mértékben vehető figyelembe a szakmai viták során. Az állam részéről tapasztalható egyértelműen deklarált célok hiánya miatt egyébként is lehetetlenné válnak a valódi szakmai viták. Ma senki nem látja, mi a valódi cél, hová akarunk eljutni. Szerintem kollektív felelőtlenség jellemző a rendszerre, gondoljunk csak a potyautasok kiszűrésére, amiből most 100 milliárdos „nem várt” bevétele származott az államnak. A halogatott lépésekből származó veszteségeket nem kellene egyszer végre számon kérni? – Elgondolkodtató, de azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a halogatás politikai döntés, mert ami az egészségügy oldalán veszteségként, az a másik oldalon nyereségként jelenik meg. Például a mindenkori kormány elhatározásán múlik, hogy „elnézi-e”, és ha igen, milyen mértékben a szürkegazdaságot. Azzal, hogy behunyta a szemét, hagyta, hogy az az egymillió ember, aki nem fizetett járulékot, így „megtakarított” pénzét másra költse, és ezzel a gazdaság életben tartásához nélkülözhetetlen fogyasztást erősítse. Ennek a pénznek egy részét most közvetlenül az egészségügybe fektettük, de tudnunk kell, hogy ennek a lépésnek is lesznek társadalmi következményei, amelyeket meg kell magyaráznunk a választópolgárainknak. Kinek a felelőssége, hogy az egészségügyért, vagyis az orvosokért, szakdolgozókért, a betegekért eddig nem álltunk ki? Azt kell mondanom, gyakorlatilag valamennyiünk hibája, már csak azért is, mert akaratlanul is asszisztáltunk egy rendszer minőségének romlásához. Amit pedig hagytunk elsilányulni, azt most mások olcsón, 100 milliárd forintért megvásárolhatják. Mire számít, mi lesz a kormány következő lépése? – Ha már hozzáláttunk ehhez a folyamathoz, és „megpiszkáltuk” az egészségügyet, akkor nem biztos, hogy időszerű meghirdetnie a miniszterelnöknek az új tulajdonosi programot az állami vállalatok részvényeiért. Vagyis ismét a büdzsé minél nagyobb bevételéért cserébe hitelfelvételre buzdítani a lakosságot. Abban a lélektani pillanatban, amikor a társadalom finanszírozóképessége folyamatosan csökken, és éppenséggel az egészségüggyel kapcsolatos kiadások nyomán is hatalmas teher rakódhat a lakosságra, ez a program elveheti a lehetőséget attól, hogy az egészségügyben hosszú távú megtakarításokra koncentráljunk. Ha a járulékok csökkentése is a politikai ígéretek közé kerül, még inkább logikusnak tűnik a célirányos lakossági előtakarékosság támogatása és fejlesztése a közeli jövőben. Nem térhetünk ki az elől sem, hogy középtávon szükséges az igénybe vehető szolgáltatások alapcsomagjának definiálása. A változások során ügyelni kell a magán- és közkiadások megfelelő arányának fenntartására. A kollektív és egyéni teherviselés társítására némi analógiát jelenthet a nyugdíjpénztárak bevezetése a 90-es években. Kicsit őszintébb politikára lenne szükség ahhoz, hogy a kialakult helyzetet kezelni tudjuk.

Ausztriában – akárcsak másutt a világon – veszteségesek az egészségbiztosítási pénztárak, így költségvetési támogatásra szorulnak. Az idén év végére várhatóan mintegy 240 millió euró hiányt halmoznak fel. A profitérdekelt cégek egyre gyakrabban próbálkoznak a szolgáltatások körének szűkítésével. Ausztriában az üzleti biztosítók magánbiztosítási konstrukciókat csak az alapszolgáltatási csomagon kívül eső szolgáltatások finanszírozására, a kiemelt hotelszolgáltatás garantálására, illetve a szabad orvosválasztás érdekében kínálnak. (Az alapszolgáltatási csomag részeként ingyenes a megelőzés és a gyógyítás – néhány éve a pszichoterápia is.) A kizárólag kötelező alapbiztosítással rendelkezők nem választhatnak, ha valamilyen bonyolult kezelésnél mégis ragaszkodnak egy-egy jó hírű specialistához, az illetőt csak a magánrendelőjén keresztül, honorárium ellenében kérhetik fel a kezelésre. (A választott orvos azután saját kórházába utalja a páciensét, ahol az alapellátás ugyancsak jár, csak magánorvosként tevékenykedő kezelőorvosa díját kell megfizetnie.) Hozzájárulást kell fizetni gyógyüdülőkúra igénybevételekor, illetve a fogpótlásokért, fogászati kezelésekért is.    Csak a tehetősebbek   A komplex kiegészítő biztosítást csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak. A térítési díj mértéke és a csomagok tartalma egyenes arányban áll egymással: minél többet fizet valaki, annál professzionálisabb és szélesebb körű szolgáltatást várhat el a szolgáltatóktól; havi 55 és 65 euró között van a legolcsóbb biztosítás, 80-90 euróért viszont már magas szintű ellátásra számíthatnak a vásárlók.   Az alacsonyabb szintű csomag önrészfizetési kötelezettséget feltételez: a naptári év első kórházi kezelésénél egy hatvanöt év feletti betegnek a havi díjon felül további egyszeri 700 eurót kell befizetnie. Magasabb havi díj esetén nincs önrész, sőt, ha az illető egész évben nem kerül kórházba, visszatérítést kap. Ha a magánbiztosítással rendelkező elégedett az alapcsomag részeként járó szolgáltatással vagy intézménnyel, lemondhat a kiegészítő biztosítása okán járó kiváltságairól is; ebben az esetben nem kell kifizetnie az önrészt, illetve megkapja az éves visszatérítést, ami a biztosítástól függően akár napi 60 euró is lehet.   A pénztárválasztásnál döntő szempont lehet, hogy a társaságok esetenként eltérő mértékű önrészfizetési kötelezettséget írnak elő. A bécsi kassza a fogpótlásokért például a díj felét, a burgenlandi tartományi pénztár a negyedét, a köztisztviselők ellátására létrehozott pénztár viszont csak a 20 százalékát kéri.    Piaci körkép    Ausztriában az Uniqa a vezető társaság, a kiegészítő egészségbiztosítási piac 49 százalékát tudhatja magáénak – rajta kívül még mintegy hét biztosító kínálja szolgáltatásait. A magánbiztosítók legnagyobb kiadása a kórházi kezelési számlák kiegészítése, tavaly 700 millió euróval járultak hozzá a fekvőbeteg-ellátás finanszírozásához. A következő tétel a kórházi napidíj (97,6 millió euró), majd az orvosi honorárium (43 millió euró). Csaknem 40 milliót tesz ki a fogászati ellátás, s csökkenő arányban a gyógykúra-hozzájárulás, a gyógyszerek, a külföldi gyógykezelés finanszírozása, a táppénzkiegészítés és a temetési segély.   Versenyezni, ügyfeleket átcsábítani leginkább új csomagokkal, innovációval lehet. Az Uniqa ezért például elsőként vezette be az ápolási biztosítást, és nagy reményeket fűz a daganatos betegek számára kifejlesztett csomaghoz. Igaz, hogy ez a normál díjnál 20, illetve 30 százalékkal többe kerül, de teljes körű szolgáltatást garantál. Ausztriában összesen egymillióan rendelkeznek a különleges osztálynak (Sonderklasse) nevezett kiegészítő biztosítással. Az Uniqa különleges osztályba sorolt biztosítás esetén fedezi a second opinion költségeit is. Emellett kitűnő megelőzési programokat kínál, s minden különleges osztályú biztosítással rendelkező automatikusan tagja a Vitalklub egyesületnek, amely előadásokkal, tanácsadással segíti a tagokat. Szinte magától értetődő a világméretű biztosítás: ha Ausztriában nincs megfelelő gyógymód egy betegségre, akkor az Uniqa biztosítottjai bárhol a világban igénybe vehetik a megfelelő kezelést.  A három nagy osztrák biztosító egyesüléséből létrejött társaság piacvezető pozíciója jelentős előnyt jelent a kötvények értékesítésekor. A versenyben ugyanakkor nehéz egyedülálló termékkel maradni a piacon, hisz a többi biztosító általában azonnal előállítja az új konstrukció „generikus” változatát. A második legnagyobb, 22–25 százalékos piaci részesedéssel rendelkező Wiener Städtische például saját vonzerejeként hirdeti, hogy havi öteurós pluszdíjért világszerte érvényes kiegészítést kínál. Pedig ezt a szolgáltatást az Uniqa mellett a lényegesen kevesebb ügyféllel rendelkező Generali is ajánlja.   Ki elégedett, ki nem?!  Az ausztriai biztosítók és a biztosítottak elégedettek ezzel a rendszerrel. Az orvosok és a szolgáltatók azonban kénytelenek szembesülni azzal, hogy a profit érdekében a társaságok egyre gyakrabban próbálkoznak a szolgáltatások körének szűkítésével. Újabban a háziorvosok által rendelt 24 órás vérnyomás-monitorozás költségét nem fedezik, és szó van arról is, hogy a jövőben a laboránsok beteglátogatását – az otthoni vérvételt – sem fizetik majd. Minden beavatkozásnak pontos „ára” van: a beteglátogatás 29,72 euró, a vércukorszintmérés 7,56, a kisebb műtét (furunkulusfelnyitás) 12,60, az injekció beadása 2,52 eurót ér. Évek óta igyekeznek rábeszélni az orvosokat az olcsóbb szerek, a generikumok felírására – retorzió egyelőre nincs – és szüntelenül keresik a lehetőséget a további takarékoskodásra: gondolkodnak például azon, hogy a pénztár ne fizesse a kiskorúak alkoholizmus miatti sürgősségi ellátását, illetve utógondozását.

Ausztriában – akárcsak másutt a világon – veszteségesek az egészségbiztosítási pénztárak, így költségvetési támogatásra szorulnak. Az idén év végére várhatóan mintegy 240 millió euró hiányt halmoznak fel. A profitérdekelt cégek egyre gyakrabban próbálkoznak a szolgáltatások körének szűkítésével.  

  Veszélyben a fogászati ellátás. A felnőtt fogászati kezelések és/vagy a gyógyfürdő-szolgáltatások állami finanszírozásának megszüntetését javasolja az Államreform Bizottság - legalábbis ez derül ki abból a munkaanyagból, amelyet a Draskovics Tibor által vezetett munkacsoport készített a kormány számára. Dr. Fejérdy Pál professzort, a Semmelweis Egyetem Fogpótlástani Klinikájának igazgatóját az intézkedés lehetséges következményeiről, a fogorvosok jelenéről és jövőjéről faggattuk.

A felnőtt fogászati kezelések és/vagy a gyógyfürdő-szolgáltatások állami finanszírozásának megszüntetését javasolja az Államreform Bizottság – legalábbis ez derül ki abból a munkaanyagból, amelyet a Draskovics Tibor által vezetett munkacsoport készített a kormány számára. Dr. Fejérdy Pál professzort, a Semmelweis Egyetem Fogpótlástani Klinikájának igazgatóját az intézkedés lehetséges következményeiről, a fogorvosok jelenéről és jövőjéről faggattuk.   Nem lepődött meg, amikor közöltem önnel az Államreform Bizottság által javasoltakat, vagyis azt, hogy az állam esetleg nem finanszírozza a továbbiakban a felnőttek fogászati ellátását. Ön szerint meg meri lépni ezt a kormány?  – Az utóbbi időben mindenre akadt példa. Tapasztalataim és az elmúlt idők hihetetlennek tunő intézkedései nyomán nem kételkedem a kormány bátorságában – ha az államháztartás érdeke kívánja, nem hezitál majd a kabinet.    Mi lehet ennek a következménye?  – Ha visszaemlékezünk a Bokros- csomag hatására, akkor könynyen vizionálható a jövő. Az eredmény bennünket is sokkolt, amikor elemeztük három évvel ezelőtt elvégzett, közel ötezer ember szájápolási szokásait, fogászati státusát felmérő kutatásunk adatait: 1995 tavasza és 2000 ősze között – amikor a fogmegtartó tevékenység nem tartozott az alapszolgáltatási csomagba – a betegek zöme egyszeruen kihúzatta a fájó fogát. Nagyon kevesen éltek a fogmegtartó kezelések lehetőségével, és még kevesebben fizettek fogpótlásokért. Három évvel ezelőtt a megkérdezettek kétharmada állította: kizárólag akkor keresi fel fogorvosát, ha pillanatnyi állapota azt indokolja. Azzal, hogy a megszorító intézkedések idő közben enyhültek, vagyis 2000 novemberétől ismét állja az állam a fogtömések, gyökérkezelések és fogkő-eltávolítások árát, némiképp javult a helyzet, visszatértünk a Bokros-csomag előtti állapotokhoz. Pedig az sem irigylésre méltó, ugyanis egy 1989-ben publikált, tízezer ember fogászati státusát elemző tanulmány szerint akkor egy felnőttnek átlagosan 13 foga hiányzott és maradó fogainak 10 százaléka szuvas volt. Vagyis: az elmúlt időszakban az évente szükséges mintegy 14 millió tömés helyett az állami betegellátásban csupán 2,3 millió készült.    Mindenki arról beszél, hogy a magánbiztosítók piaci résre vadásznak.   – Néhány évvel ezelőtt (1995) magunk végeztünk számításokat ezzel kapcsolatban. Egy háromötszázezer főt tömörítő egészségpénztári konstrukcióban havi 2-3 ezer forintnyi biztosítási díjjal lehetett volna akkor kiegyensúlyozott finanszírozási konstrukciót kialakítani. De ismereteim szerint azóta a finanszírozási gondok orvoslására, kiegészítő biztosítási konstrukció kidolgozása ügyében sem a szakmai kollégiumot, sem az országos intézetként muködő Központi Stomatológiai Intézetet nem kereste meg hivatalosan egyetlen egészségpénztár vagy biztosítótársaság sem. Ebből is látszik, hogy nem minden bajra orvosság a kiegészítő biztosítás.    Ma, amikor a szájüregi rákok tekintetében vezető helyet foglalunk el a világranglistán, a szakma elég hatékonyan képviseli a betegek érdekeit?  – Próbálkozni próbálkozunk, de kevés sikerrel. Pedig biztosan állítom: nem rajtunk múlik, hogy változzon a helyzet. Fogorvosaink felkészültek: ha a páciens „véletlenül betéved” a rendelőbe, akkor korai stádiumban felismerik azokat az elváltozásokat, amelyek eltérnek a normálistól. Az első szurő után azonban kellene egy jól szervezett ellátórendszer, amely gondozásba veszi a betegeket. Ám a szájsebészeteket és a szájnyálkahártya- osztályokat az utóbbi évek reformjai szétverték. Ma a fogorvosok nem tudják, hová utalják tovább a betegeiket, és nem kapnak róluk visszajelzéseket sem. Ez ellen folyamatosan tiltakoztunk, de a szakmai indokok mostanában általában nem találnak meghallgatásra. Nagyon széles társadalmi összefogás, kampány kellene ahhoz, hogy megértessük a lakossággal: rákszurés miatt, kortól függetlenül, évente legalább egy alkalommal keresse fel fogorvosát.   A fiatalokra talán könnyebben lehet hatni; az iskolafogászat jó lehetőséget jelenthet erre?  – Az iskolafogászat romjaiban hever. A jelenlegi finanszírozási rendszer nem nyújt stabil hátteret az ott dolgozó kollégáink számára. Jól látszik ez abból is, hogy sok praxis üresen áll, sokan inkább átmeneti megoldásként élnek ezzel a lehetőséggel. Talán nem túlzás azt állítani, ahhoz, hogy rentábilis legyen a vállalkozás, egy osztályra körülbelül egyórányi időt lehetne fordítani! Ez pedig nem elég semmire, arra főként nem, hogy a fogorvos változtasson a jelenlegi szemléleten és növelhesse az egészségtudatosságot a gyermekekben. Persze akad néhány elhivatott orvos, akik komolyan, szakmai tudásuk legjavát a fiatalok egészségtudatos nevelésére áldozzák, de sajnos kevesen vannak, és még kevesebben lesznek, ha a képzési rendszeren nem változtatunk. 1969-ben egy évfolyamon Budapesten 173- an végeztünk. Ma 60-80 fogorvos hagyja el évente a Semmelweis Egyetemet. A migráció tovább nehezíti helyzetünket, az itt végzettek kiváló oktatási rendszerünk miatt nagyon keresettek és nehéz megállítani őket. A rossz, számukra kedvezőtlen hírek csak tovább növelik elvándorlási kedvüket.    A fogászati kasszában elkülönített 22 milliárd forint mire elegendő?   – Kis túlzással: ha a rendelkezésünkre álló összeget elosztjuk a lakosság számával, akkor hozzávetőleg kétezer forint jut egy állampolgárra. Ez pedig a státusfelvételre, a kesztyure, az egyszer használatos eszközökre, a rendelő fenntartási költségére, az asszisztens és az orvos bérére elegendő – ezen felül azonban minden további költség olyan kiadás, amire nincs állami fedezet.    Ha az ön kezébe kerülne a „varázspálca”, hogyan alakítaná át a fogászati ellátás rendszerét?  – Fogós kérdés, de a politikusoknak tudniuk kell: döntéseiknek nem kizárólag politikai konzekvenciái vannak. Azzal is számolniuk kell, hogy pillanatnyi döntéseik – amelyek néhány milliárdnyi megtakarítást eredményeznek rövid távon – a későbbiekben többszörös költségként jelennek meg a rendszerben, gondoljunk csak a szájüregi rákok ellátási költségére. Az öngondoskodás, az egészségtudatos magatartás elérése fontos, ám a hazai lakosság életszemlélete még nem érett erre. De nem mindegy, hogy az út, amit választunk, merre visz. Számtalan modell létezik, annak idején Finnországban például a 18 éven felüliek ellátásából teljes mértékben kiszállt az állam, mindenki úgy gondoskodik magáról, ahogy tud. Természetesen a szavak szintjén mindenki egyetért az egészségtudatos magatartásra ösztönzéssel, de azért azzal is tisztában vannak az egészségpolitikusok, hogy két hónap alatt összedőlne a rendszer, ha mindenki öntudatra ébredne, és valóban felkeresné a szakrendelést. A gazdaság teljesítőképességét figyelembe véve, ha több pénzt nem is lehet erre a célra fordítani, talán az arányokon lehetne változtatni. Csak egy példa: nem kétlem, hogy a fogszabályozás fontos, de a plasztikai sebészet esetében is jól körül lehet határolni, mi az, ami a helyreállító-rekonstrukciós mutétek körébe tartozik, és mi az, ami főképp esztétikai szempontból fontos. Ma az indokoltnak többszörösét költjük erre a típusú ellátásra.

Érvek és ellenérvek hangzottak el a több-biztosítós modell bevezetéséről január végén, az egészségbiztosítási rendszer reformjáról rendezett konferencián. A kormány két hónapon belül dönt arról, hogy a mintegy ezermilliárdos piacra beengedik- e, és ha igen, akkor milyen feltételekkel a magánbiztosítókat. Összeállításunkban néhány szakértőt arra kértünk, értékeljék a konferencián elhangzottakat. Az egészségügyi reform utolsó lépéseként a kormány feladata az, hogy újraszabályozza az egészségügy két legfontosabb szereplőjének, az államnak és a polgárnak a viszonyát, magatartását – és most a „hogyan” a legfontosabb kérdés. A reform nem elfogadott törvények sokaságát, hanem magatartás-változást jelent a piac valamennyi szereplője és a betegek számára is. Sokak szerint gyors a reform, de a várakozás több pénz és több elszalasztott esély a jobb gyógyulásra – e mondatokkal nyitotta meg Molnár Lajos egészségügyi miniszter azt a kétnapos konferenciát, amelyet január végén a biztosítási rendszer reformjáról rendezett a szaktárca a Parlamentben. A konferencián hazai egészségpolitikusok, közgazdászok, a környező országok – Cseh Köztársaság, Észtország, Szlovákia – valamint Hollandia és Németország reformjaiban jelentős szerepet vállaló vezető tisztségviselők, világbanki és WHO-szakértők is részt vettek. A külföldi előadók a hazájukban zajló átalakítások okairól és tapasztalatairól beszéltek. (A konferencián elhangzott előadások a minisztérium honlapján, a www.eum.hu címen olvashatók.)  Az egyik legérdekesebb előadást az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Európai Egészségpolitikai Központjának vezetője, Joseph Kutzin tartotta, aki felhívta a döntéshozók figyelmét arra: tévedés azt gondolni, hogy Magyarország előtt csak két lehetőség nyílik, a versengő, nyereségérdekelt biztosítóké vagy az adóból finanszírozott egészségügyé. E kettő között számtalan átmenet létezik. A WHO regionális irodájának munkatársa túl gyorsnak találja a magyar egészségügyi reformot. Szokatlanul szókimondó előadásában érdekesnek, de indifferensnek nevezte a konferencia vitaindító előadásában hangoztatott holland, cseh, német és szlovák példát. Az ottani egészségügyi reform lényege ugyanis nem a több-biztosítós modellre való áttérés volt, mert az említett államokban vagy történelmileg több-biztosítós rendszer alakult ki (például Németországban), vagy a váltás már jóval korábban megtörtént (Csehországban és Szlovákiában). A változtatások legfontosabb célja ezekben az országokban épp a több-biztosítós modell káros hatásának, például a fragmentálódásnak, a társadalom széttöredezettségének csökkentése volt. Magyarországnak nincs ilyen gondja, ezért ahhoz, hogy a cseh, a szlovák, a német vagy a holland reform tapasztalatait hasznosítani tudjuk, előbb „importálni kellene ezeknek az országoknak a problémáit is” – hökkentette meg hallgatóságát Joseph Kutzin. A tanácsadó a kormányzati várakozásokkal szemben éppen a modellváltás költségeire hívta fel a figyelmet. Meg kell teremteni a biztosítási piacot, ki kell alakítani egy rendkívül alapos szabályozást, kiépíteni az ellenőrzést – ez mind pénzbe kerül. A magánbiztosítók működési költségei főként eleinte, a bürokratikus háttér megteremtésekor igen magasak – emlékeztetett az előadó. Az Egészségügyi Világszervezet tanácsadója szerint a több-biztosítós rendszer egyik legnagyobb hátránya éppen a „magánbürokrácia”. Magyarország nagy árat fizetne a biztosításimodell-váltásért, miközben a várható haszon meglehetősen bizonytalan – mondta. Kornai János akadémikus, közgazdász professzor is óvatosságra intette a kormányt. Előadásában hangsúlyozta, az általa felsorolt huszonhét kérdésre (lásd keretes írásunkat) feltétlenül válaszokat kell kapnia a kabinetnek, mielőtt leteszi a voksát. Ehhez azonban időre van szükség. A tét nem kicsi, ugyanis most arról kell határozni, hogy a mintegy ezermilliárdos piacra beengedik-e, és ha igen, akkor milyen feltételekkel a magánbiztosítókat. Amikor ezen gondolkodnak, arról is meg kell győződniük, hogy a másik fél, vagyis a magánbiztosítók milyen feltételekkel hajlandók részt venni az egészségbiztosításban. Ehhez elengedhetetlen, hogy a kabinet meghatározza azon alapvető szolgáltatások körét, amelyet mindenkinek meg kell kapnia, de ennek súlyos ára van: a járulékfizetők mellett az államnak is részt kell vennie ennek finanszírozásában. Véleménye szerint a többbiztosítós piacon is működnie kell egy állami egészségbiztosítónak, non profit alapon. A több-biztosítós rendszer bevezetése mellett érvelt Bokros Lajos volt pénzügyminiszter. A Közép- Európai Egyetem professzora úgy véli, az egészségügyben a gyakran egymással szemben álló két legfontosabb elv az öngondoskodás és a szolidaritás; a politika feladata az, hogy ezek között kialakítsa az optimális egyensúlyt. Bokros állítja, Magyarországon nem az a probléma, hogy keveset költünk az egészségügyre, hiszen a GDP 8,3 százalékát fordítjuk e szolgáltatások finanszírozására, és ez az arány megfelel az OECD 30 tagállama átlagának. A gond az, hogy amit ezért kapunk, az kevés, a hozzáférés esélyei pedig egyenlőtlenek. Jelenleg a betegek versengenek az orvosokért, nem pedig fordítva; a verseny irányának megfordulását a több-biztosítós rendszer garantálhatja, ebben az esetben ugyanis majd a szolgáltatók versengenek a biztosítók kegyeiért, a biztosítók pedig az ügyfelekért. A volt pénzügyminiszter szerint olyan rendszert kellene működtetni, amely nem válhat a politikai csatározások tárgyává.Prof. dr. Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora kizárólag olyan egészségbiztosítási rendszert tart elfogadhatónak, amely a szolidaritásra épül. A rektor az államtól egyszerű és kiszámítható szabályozást vár és ennek keretében azt, hogy határozza meg az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető közötti optimumot. A biztosítóktól pedig, hogy ne kössék meg a gyógyítók kezét, garantáljanak számukra szakmai autonómiát, de az adminisztrációs többletfeladatot vállalják magukra. Véleménye szerint nem az a kérdés, hogy egy vagy több biztosító, hanem hogyan találhatjuk meg a forrásteremtés új módozatait. Juhos András, az Uniqa Biztosító Zrt. igazgatósági tagja előadásában hangsúlyozta: a biztosítók a társadalommal és a tulajdonosokkal szembeni felelősségükkel is tisztában vannak. Az üzleti biztosítók elképzelése szerint a több-biztosítós modellre való áttérés esetén a szolidaritási elv megmaradna, és a társaságok kockázatuk alapján részesednének a díjakból. Előadásában kiemelte, hogy áttérés esetén az egészségügyi szolgáltatókat a kormánynak köteleznie kellene arra, hogy kössenek szerződést minden náluk jelentkező biztosítóval. Erre azért van szükség, mert például egy körzetben monopolhelyzetet élvező kórház diszkriminálhatna a biztosítók között. Szintén a piacnyitás mellett tette le voksát Bauer Tamás közgazdász, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének főmunkatársa. A gyógyítás során ugyanis az orvosnak olyan döntéseket kell hoznia, amelyeknek különböző költségkihatásai vannak. Ez azt jelenti – hangsúlyozta –, hogy az orvoslásban is megjelennek ugyanazok a problémák, mint a gazdaság más területein. Véleménye szerint napjainkban az orvos és a gyógyszergyártó kapcsolata piaci kapcsolat, míg az orvos–beteg viszony tervgazdasági típusú. A széles körű hálapénzrendszer kiszolgáltatottá teszi a betegeket, állandó dilemmát jelent számukra. A konferencián gyakran emlegetett holland és német egészségbiztosítási reform azért húzódhatott évekig, mert ezek az országok piaci alapokról indultak, hazánknak viszont a tervgazdasági alapokról kell gyors és radikális átalakítást igénylő struktúra és finanszírozási rendszerváltást megvalósítania. Az SZDSZ politikusa úgy gondolja: a több-biztosítós rendszer racionális költségellenőrzést, a biztosítók versenye minőségi szolgáltatást garantál az ágazatban. A konferencián részt vevő Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úgy vélte, nem az a kérdés, hogy egy vagy több biztosító kínálja, illetve vásárolja a szolgáltatásokat a piacon, hanem az, melyik az a rendszer, amelyik legjobban szolgálja a betegek érdekeit. A kormányfő szerint a reform nem „népnevelési és hitvita”, és nem ért egyet azokkal, akik azt mondják, hogy az egészségbiztosítási modellválasztás egyben értékválasztás is. A modellválasztás kizárólag eszközválasztás ahhoz, hogy értékeinknek megfelelő, jól működő egészségügy alakuljon ki Magyarországon. A kormány elszánt és kellő politikai támogatottsággal rendelkezik ahhoz, hogy az egészségügyben megkezdett reformfolyamatokat folytassa; érvek és ellenérvek ütköztetése után két hónap múlva dönthet arról, hogy a már megkezdett struktúraátalakítás után az egészségbiztosítási rendszer átalakítását miként vigye tovább. Fontos a piac mérete Egyre gyakrabban teszik fel azt a kérdést a biztosítók vezetőinek, hogy kívánnak-e a többbiztosítós modell szereplői közé lépni? Mielőtt felelősen döntenének erről, tisztázni kell, hogy a politika milyen mértékben engedi be őket a piacra. Ez sajnos számomra még a konferencia után sem világos. Az üzleti terv elkészítésekor fontos tényező a piac méretének meghatározása: a kiegészítő biztosítások esetén százmilliárdos, ha viszont az alapszolgáltatási csomagot is hozzávesszük, akkor ezermilliárdos piacról beszélünk. Ma még semmit sem tudunk a járulékok mértékéről, a behajtás módjáról, illetve annak garanciális elemeiről, a szolgáltatás mibenlétéről és arról sem, hogy ki és milyen formában fizeti meg a kötelező alapellátás díját azok helyett, akik nem képesek maguk után fizetni. Gyakorlatilag semmiféle modellezési inputunk nincs. Mindezek nélkül korai elkötelezettséget várni a lehetséges partnerektől. A piacra lépő biztosítóknak mérlegelniük kell annak a veszélyét is, hogy a szolgáltatás esetleges rossz minősége milyen hatással lehet magára a biztosítóra, annak imázsára, többi termékének értékesítésére. A tervezés szempontjából pedig talán a legkínosabb kérdés az: mi történik, ha a jövőben a kormányzat úgy dönt, hogy változtat a feltételeken? Erre sajnos a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény esetében volt már példa! A biztosítók készek arra, hogy tárgyaljanak a kormányzattal. Egy biztosító – még a számára ismert területeken is – általában 6–8 hónapos termékfejlesztési idővel kalkulál. E termék esetében viszont egy Magyarországon ismeretlen területen, teljesen új üzleti modell felépítése után szolgáltatói partnereket kell találni. Fel kell építeni az adott biztosítás (biztosító) megkülönböztető jegyeit, azokat az érveket, amelyekkel a várhatóan több versenyző közül a célcsoportnak az adott biztosítót éri meg választani. Ez is időt igényel. Nem szabad elfelejteni, hogy a megjelenés pillanata döntő momentum. A piacra lépők alaposan elő kívánják készíteni a terepet az indulásra, hiszen az „újrakezdés” mindig költségesebb vagy más szempontból kevésbé hatékony, mint a jól előkészített indulás.BARTÓK JÁNOS, az AEGON Magyarországi Általános Biztosító Rt. vezérigazgató-helyettese Leszűkített nézőpontból Ha egyetlen kérdő mondatban próbálnánk meg összefoglalni a konferencián elhangzottakat, akkor kis túlzással Petőfi híres sorait érdemes idecitálni: „Mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán?” Tulajdonképpen erről vitatkoztak hazai és külföldi szakértők, és ezt a kérdést járta körül a konferencia előkészítő anyagaként nyilvánosságra hozott és a tárca honlapjáról letölthető három szakmai tanulmány is. 2006 utolsó két hónapjában az Országgyűlés öt egészségügyi törvényt fogadott el, s ezek együttesen alapvető változásokat, konfliktusokat generáltak az ágazatban. Bizonyára sokakban felmerül, hogy ennyi változás elegendő a négyéves ciklusra, nem kell több reform, elég, ha az életbe léptetett változások következményeit abszorbeálja a rendszer a következő három évben. A programot a szervezők úgy állították össze, hogy szót kapjanak mindkét álláspont hívei – a versenyt és a választás lehetőségét támogató biztosításpártiak és azok is, akik szerint az egészségügy finanszírozását továbbra is az államra kell bízni. Nagy meglepetés nem érhette a konferenciát részvételével megtisztelő mintegy 400 vendéget. A holland egészségügyi miniszter, a Szlovákiából és Németországból érkezett szónokok egyértelműen állást foglaltak a verseny és a választás mellett, az állami rendszer ismert hazai hívei – mint például Orosz Éva, Jávor András és Dózsa Csaba – a mai rendszer fenntartása és jobbítása mellett érveltek. Nem volt meglepetés az sem, hogy az ismert magyar közgazdászok, Kornai János, Bauer Tamás és Bokros Lajos kétséget kizáróan a biztosítói verseny mellett tették le a garast. Ugyanakkor kisebb hidegzuhannyal is felértek azok a – bántó, kioktató felhangokat is megpendítő – felszólalások, amelyeket a Világbank és az Egészségügyi Világszervezet szakértői prezentáltak. Szavaikból úgy tűnt, inkább visszatartani, semmint bátorítani akarják a magyar egészségügyi kormányzatot.  Utólag visszagondolva az egyébként információgazdag előadásokra, számomra egy magyarázat kínálkozik. A nemzetközi szervezetek egészségügyi szakértői – helyzetükből adódóan – elemzésükben és érvelésükben – csak a szűk értelemben vett egészségügyi ellátórendszerre koncentráltak, és teljesen figyelmen kívül hagyták azt az intézményi-érdekeltségi rendszert, ami az OEP-re épített magyar helyzetet jellemzi. Ebből a leszűkített nézőpontból tekintve nem láthatók azok az ellentmondások, amelyeket a társadalombiztosítási piac megnyitása oldhatna. Gondoljunk csak – példaként – a járulékrendszer anomáliáira, a potyautasokra, a hálapénzre. Ha ezeket a problémákat kihagyjuk az elemzésből, akkor nem irracionális azt várni, hogy előbb-utóbb magától is megjavul majd az OEP. Csak az a kérdés, hogy szabad-e kihagyni.PROF. DR. MIHÁLYI PÉTER tanszékvezető egyetemi tanár, az Államreform Bizottság tagja Megfontolásra intették a kormányt  Ha a kormányzat jelen lévő politikusai és szakértői nyitott fülekkel ültek, bizony jócskán elbizonytalanodhattak. Ugyanis az előadók egy része olyan tapasztalatokról beszélt, amelynek legalábbis megfontolásra kell késztetnie őket. A WHO szakértői kiemelték: két feltétele van az ilyen nagy változtatásoknak, az egyik a politikai konszenzus, a másik hogy evidenciák álljanak rendelkezésre arról, hogy az irány jó.   A több-biztosítós modellel kapcsolatban mindkét feltétel hiányzik. A politikai konszenzus a koalíciós partnerben nem alakult ki, de a kormányzó pártokon belül is eltérő vélemények, sőt kifejezetten töréspontok mutatkoznak. Ami az evidenciákat illeti: arról, hogy a több-biztosítós modellek hatékonyan működnének, hiányoznak a bizonyságok. A külföldi szakértők felhívták a figyelmet arra is, hogy egy ilyen intézményrendszer bevezetése előtt az államnak szabályoznia kell a piacra lépést. Ez Magyarországon nem történt meg, pedig ahhoz, hogy a magánbiztosítókat be lehessen engedni a közfinanszírozott szolgáltatások piacára, a szabályozásnak már késznek kellene lennie – úgy tűnik, erre nincs is kapacitása a jogszabály-előkészítőknek.DR. SINKÓ ESZTER KÖZGAZDÁSZ, a Semmelweis Egyetem Menedzserképző Intézetének oktatója Van-e más választásunk? Mit tanulhat Magyarország a nemzetközi tapasztalatokból? Legfőképpen azt, hogy nem az egyetlen járható és helyzetének nem is a legmegfelelőbb út a biztosítók közötti verseny megteremtése. Az észt példa azt mutatja, hogy a hatékony szolgáltatásvásárlás feltételei előidézhetők az egybiztosítós modellben is. Magyarországon ezzel miért nem próbálkoztunk meg? Az osztrák példa azt jelzi, hogy regionális alapon is szervezhető a társadalombiztosítás: ehhez nincs szükség az alapok közötti versenyre. Erről a modellről miért nem folyik érdemi vita? És miért felejtettük el az Európában egyedülálló, a magyar sajátosságokra építő irányított betegellátási modellkísérletet? Kétségtelen, hogy voltak koncepcionális hibák a rendszerben, de miért nem adtunk lehetőséget ezek kijavítására? A nemzetközi tapasztalatok számomra azt bizonyítják, hogy a finanszírozási rendszer tényleges felépítésétől függetlenül, a finanszírozó (a biztosító) életképességet alapvetően az határozza meg, hogy az egyének által fizetett díjak fedezik-e a várható költséget, az adminisztrációs terheket, illetve, hogy a finanszírozó mennyire képes hatékony vásárlóként működni. A szolidaritási elv alapján működő finanszírozási rendszerekben az országos szintű kockázatközösség feldarabolása esetén a biztosító életképességét nemcsak a vásárlói hatékonyság, hanem az eltérő kockázatokból adódó különbségek is meghatározzák. A finanszírozók közötti választás lehetősége pedig felnagyíthatja az eltérő kockázatokból eredő különbségeket, és az adminisztrációs költségek jelentős növekedéséhez vezet. A kockázat szerinti válogatás szerintem szabályozási eszközökkel nem kezelhető, mert a fogyasztóközpontú szemléletmód kialakítása elsősorban a szolgáltatón múlik; minél inkább igazodik a finanszírozás a kockázatközösség egyes tagjainak kockázati állapotához, annál inkább csökken a kockázati szelekcióból származó haszon nagysága. Ugyanakkor egyre jobban nőnek a kockázatkiegyenlítő rendszer adminisztrációs költségei. A versengő biztosítói modell hatékony ellátásszervezői tevékenysége két kulcsfontosságú területen nagyon kérdéses. Egyrészt nem képes kezelni sem a prevenció, sem pedig a krónikus betegségek ellátásának problémáit, másrészt korlátozza a választás szabadságát, így visszalépést jelent a jelenlegi helyzethez képest. A versengő biztosítói modell ára pedig az, hogy a megtakarítás első 10–20 százalékát felemésztené az adminisztrációs költségek megemelkedése. A kormánynak tisztában kell lennie azzal is, ha ezt az utat választja, nagy politikai kockázatot vállal: amennyiben a több-biztosítós rendszer mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket, nagyon nehéz és költséges a megszüntetése, ha egyáltalán lehetséges.DR. GAÁL PÉTER Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ