Felelőtlenségünk kollektív

Nem biztos, hogy azon az áron értékesítik majd az egészségbiztosítási pénztárak kisebbségi részvénycsomagját, mint azt a kormány gondolja – mondja a lapunknak adott interjúban dr. Bacskai Miklós. A Healthware Tanácsadó Kft. igazgatója szerint az értelmiség is felelős azért, hogy a legnagyobb ellátórendszer átalakítása előtt elmaradt a valódi társadalmi párbeszéd.

Az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvény elfogadása után csendes a piac. Sem a politikusok, sem a szakértők, sem pedig az üzleti szféra szereplői nem lépnek a nyilvánosság elé. Nincsenek kérdések. Miért?
– A jelenlegi helyzetben ez szinte természetes. Először szeretnék megismerni a piaci lehetőségeket befolyásoló végrehajtási utasításokat, az ezekből adódó lehetőségeket, a „játékteret”, a pontos szabályokat és a határidőket. De az okok firtatásakor azt sem szabad elfelejteni, hogy az Európai Unióból most több száz milliárdos fejlesztési tőke érkezik az országba, amelyre pályázni lehet, s ez az egészségügy területén akár 4-500 milliárd többletbevételt jelenthet. Senki nem akarja rontani az esélyét elhamarkodott politikai megnyilvánulásokkal. Egyébként pedig a jövőre életbe lépő új rendszer nem különbözik jelentősen a jelenlegitől. Gyakorlatilag a mai megyei egészségpénztárak szerepét egy újabb jogi személy bevonásával gazdasági társaság veszi át, és egyelőre ugyanazok a finanszírozói elemek maradnak, mint amelyek korábban voltak. Most mindenki vár, senki ne számítson éles összetűzésekre.

Vagyis egyetért azokkal, akik azt állítják, hogy a törvény hatályba lépése után a társaságok lényegében csak az ellátásszervezői feladatokat veszik át az államtól?
– Korábban az SZDSZ, amely felhatalmazást kapott a szaktárca irányítására, egyértelműen a több-biztosítós magánbiztosítói rendszer bevezetését propagálta, de miután az MSZP ezt nem támogatta, kénytelenek voltak hátrébb lépni. Az elfogadott törvény gyakorlatilag szándéknyilatkozat arra, hogy a kormány nem zárkózik el a több-biztosítós rendszertől, így a kabinet bármikor tőkét vonhat be a rendszerbe, akár az alapszolgáltatási csomag szűkítésével párhuzamosan, vagy a járulékos és kiegészítő biztosítások révén – tehát ettől kezdve bármi történhet.

Ön szerint mekkora lesz az érdeklődés a pénztárak iránt?
– Nyolc megyének jó pozíciói vannak, biztos, hogy esetükben erős versenytárgyalásra számíthat a kormány, és ha már valaki megszerez egy kedvező bevételt ígérő megyét, akkor vélhetően további területekért is ringbe szállhat. De nem biztos, hogy azon a licitáron, amit a kormány vár. Bár a kisebbségi részvénycsomag ellenértékeként várható 5-10 milliárd forint nem olyan jelentős összeg, hogy a tőkeerős cégeknek ne érné meg, akár csak azért, hogy jelenlétüket biztosítsák a piacon.

A jelenlegi egészségpénztárak hogyan tudnak belépni a biztosítási piacra?
– Egyértelműen szakmai befektetőként jelenhetnének meg, de persze kockázati tőkére is szükség van ahhoz, hogy a licitet teljesíteni tudják. Előfordulhat viszont, hogy az egészségpénztár a nyilvánosság előtt előretolt szereplője lesz egy olyan pénzügyi befektetőnek, aki nem akar szerepelni, jogi személyként részt venni az egészségbiztosítási pénztárak létrejöttében. Vagyis a pénztár adja majd az arcát a működéshez. Ilyen alapon természetesen piaci szereplővé válhat akár egyház, megyei, városi önkormányzatok szövetsége, vagy bárki, aki úgy érzi, hogy képes tőkét maga mellé állítani. Vannak biztosítók, akik készülődnek – több forrásból úgy értesültünk, hogy a befektetők a már meglévő pénztárak feltőkésítésén és új pénztárak létrehozásán gondolkodnak.

Jó példa erre a MÁV?
– Igen, mivel a vasúti társaság a szolgáltatói oldalon saját kapacitással is rendelkezik, és vélhetően minden pénztár előbbutóbb országos szintű lefedettségre törekszik. Országos intézményhálózattal jobb pozícióba kerülhet a pénztár: több megyéből, több beteget, tehát több fejkvótát lehet így megszerezni. De továbbra is hangsúlyozom: nem biztos, hogy az igazi tőkebefektetők jelennek majd meg a nyilvánosság előtt.

Mi az oka annak, hogy például az UNIQA, amelyik a kiegészítő biztosítások terén piacvezető Ausztriában, egyelőre nem kíván versenybe szállni?
– A biztosítótársaságok elég konzervatív pénzügyi befektetőnek számítanak; vélhetően azért hátrálnak meg, mert sok kockázatot kellene átvállalniuk az államtól. A biztosítóktól azonban egyetlenegy pozitív, vagy egyáltalán csak a piacra lépés tényét megerősítő bejelentést sem lehet hallani, és ez nem is várható 2009-ig. Nagyon sokan várják, miként alakulnak az események – nemcsak a népszavazás. A tőkebefektetők számára hosszú távon nagy kockázatot jelent, hogy kormányváltás esetén az új kabinet visszarendezi- e a piacot. A kockázatokat ezért most háttéralkukkal próbálják kivédeni.

A közvélemény-kutatási adatok alapján elképzelhető, hogy nagy eséllyel nem a jelenlegi pártok kormányoznak a következő ciklusban. Hogyan lehet így háttéralkukat kötni?
– Egy törvényt bármikor lehet módosítani, főként, ha nem kétharmados. A társaságok piaci pozíciójának és befolyásának gyöngítésére tett erőfeszítések nemcsak teljes visszarendezéssel érhetők el. A szóbeli garancia nyilvánvalóan nem elegendő. Az azonban bizakodással töltheti el a befektetőket, hogy a legutóbbi választások során Mikola István, a Fidesz vezető szakpolitikusa csak az alapcsomag teljes privatizációja ellen emelt szót. Ebből a szempontból érdekes Orbán Viktornak Nyíregyházán, a Jósa András Kórházban tett nyilatkozata is. A Lánchíd Rádió tudósítása szerint a Fidesz elnöke úgy fogalmazott: „Nem vagyunk a magántőke ellen, sőt a kiegészítő biztosításokat is támogatni tudjuk, ugyanakkor az alapbiztosítás állami kézben tartását fontosnak tartjuk. Piacbarát politikai szervezetnek tartjuk magunkat, akik hisznek a versenyben, ugyanakkor azt gondoljuk, ahol nincs helye a versenynek, ott a profitorientált szemlélet csak rombolni tud, ezért nem hasznos.” Vagyis akár az is elképzelhető, hogy hosszú távon a köz- és a magánfinanszírozásnak olyan egyvelege születik meg, amely biztosítja az ellátórendszer hatékonyságát úgy, hogy a változások nem szűkítik jelentős mértékben a szolgáltatásokhoz való hozzáférést.

De garanciák nincsenek.
– Ebben a szituációban nincsenek, és a potenciális tőkebefektetőket az zavarja a leginkább, hogy nem látják a lehetséges kompromisszumok határvonalait.

Az IME című szaklap konferenciáján tartott előadásában azt boncolgatta, hogy a reform végső soron tőkebevonást vagy forráskivonást eredményez. A parlament döntése alapján melyik a valószínűbb?
– A kockázati tőkebevonás sajnos rövid távon is a források átcsoportosításával jár, ami relatív forráselvonásként jelenik meg. Nem beszélve arról, hogy a tőke beáramlásának, a megnyert likviditásnak nemcsak egyszer, hanem folyamatosan kell megfizetni az árát. Azt biztosan állíthatom, hogy az egészségügy finanszírozási gondjait nem oldja meg az a reálisan várható mintegy 100 milliárd forint, amelyet a kisebbségi részvénycsomag ellenértékeként könyvelhet el az állam. Ennek legalább a háromszorosára lenne szükség. Ezzel a lépéssel csak időt nyer a kormány, sőt lehet, hogy nagyobb árat fizetünk a tőkebevonásért, mint amennyit valójában ér majd. A veszélyekkel ugyanis nyíltan nem számol senki. Nem garantálható, hogy a hatékonyság növelésével előteremthetőek a rendszer megváltoztatásához szükséges anyagi források. De ki tudja ma megmondani, mennyibe kerül majd az államnak, ha egy társaság kiesik a rendszerből, esetleg csődbe megy? Ha egy-egy terület ily módon értékét veszti, vajon milyen áron kelhet el ismét? Vagyis lesz/lehet számos feladat, amely előbb-utóbb újra állami kötelezettséggé válik.

Mire számíthatunk rövid távon?
– Ha azt kérdezi, mi várható 2 éven belül, azt gondolom, hogy gyakorlatilag semmi. Felfújt ügyek körül zajló nyilatkozatháború, mert nem tudjuk igazán, milyen irányba tartunk. Nem egyértelmű a reform célja, nem tisztázottak a viszonyok. Rövid távon a befektetők nem is vehetnek fel osztalékot. Ám az országgyűlési választások után már nagy a veszélye annak, hogy a befektetők a finanszírozás jövedelmezősége, vagyis a nyereség maximalizálása érdekében először a fejkvóta emelésére, második lépésként pedig az alapszolgáltatási csomag indokoltnál nagyobb szűkítésére próbálják majd rávenni a kormányt. Mivel a finanszírozásra fordítható büdzsé véges, és a járulékok további emelése politikailag „elképzelhetetlen”, a hatalmon lévő kabinet vélhetően az utóbbi utat választja majd. A költségvetési törvény részeként minden évben lehetőség van a biztosítási jogviszony alapján járó szolgáltatási paletta felülvizsgálatára. Első körben így például a gyakran végzett, ám nem túl költséges eljárások kerülhetnek a kizárólag kiegészítő biztosítási díj ellenében elérhető csomagba. n
Vagyis megint a betegek állják a számlát.
– A jelenlegi folyamatok alapján ez valószínűleg elkerülhetetlen, valódi tőkebevonást ugyanis csak az alapcsomag és az alapcsomagon kívüli szolgáltatások elkülönítése tenne lehetővé. A kiegészítő biztosítási csomagok nyújtanak majd lehetőséget arra, hogy a kórházak, szakrendelők és a magánorvosok a differenciált szolgáltatásaikat valóban értékesíteni tudják a piacon. Ehhez „vásárlókra” is szükség lesz, vagyis a kormánynak már most őszintén kellene beszélnie erről, és adókedvezményekkel kellene ösztönöznie a betegeket az előtakarékoskodásra. Ha a társaság más módon nem tud többletbevételhez jutni, akkor a betegekre terheli majd a költségeket, ezért azután ismét emelkednek a lakossági kiadások. 2006-ban a rászorultak 460 milliárddal járultak hozzá az egészségügyi kiadásokhoz. Tavaly a gyógyszeráremelés és a vizitdíj bevezetése minimum 30-40 milliárd többletkiadást okozott a családoknak. Végleges számok még nincsenek, várjuk a KSH 2007 évre vonatkozó adatait, de körülbelül 500 milliárd forint felett alakul a kiadásokból a háztartásokra jutó összeg.

Nem érzi úgy, hogy az egészségügyi közgazdászok felelőssége is, hogy vakon bolyongunk, és a lakosság nagy része elképzelni sem tudja, mi vár rá az elkövetkezendő esztendőkben?
– Sokan azok közül, akik az elején még részt vettek a reform előkészítésében, idő közben rájöttek, hogy olyan dolgokat kellene „alátámasztaniuk”, aminek a végkimenete teljes mértékben bizonytalan. Úgy gondolom, nemcsak rajtuk múlt, múlik. A magyar értelmiség is nehezen ébred; mintha hiányozna a társadalom iránt érzett felelősségérzete, ami arra ösztönözné, hogy kierőszakolja az átalakuláshoz elengedhetetlen társadalmi vitát. Az is probléma, hogy a szakértők többsége betagozódik egy-egy politikai csoportosulásba, így véleményük – még ha helytálló is – csak korlátozott mértékben vehető figyelembe a szakmai viták során. Az állam részéről tapasztalható egyértelműen deklarált célok hiánya miatt egyébként is lehetetlenné válnak a valódi szakmai viták. Ma senki nem látja, mi a valódi cél, hová akarunk eljutni. Szerintem kollektív felelőtlenség jellemző a rendszerre, gondoljunk csak a potyautasok kiszűrésére, amiből most 100 milliárdos „nem várt” bevétele származott az államnak.

A halogatott lépésekből származó veszteségeket nem kellene egyszer végre számon kérni?
– Elgondolkodtató, de azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a halogatás politikai döntés, mert ami az egészségügy oldalán veszteségként, az a másik oldalon nyereségként jelenik meg. Például a mindenkori kormány elhatározásán múlik, hogy „elnézi-e”, és ha igen, milyen mértékben a szürkegazdaságot. Azzal, hogy behunyta a szemét, hagyta, hogy az az egymillió ember, aki nem fizetett járulékot, így „megtakarított” pénzét másra költse, és ezzel a gazdaság életben tartásához nélkülözhetetlen fogyasztást erősítse. Ennek a pénznek egy részét most közvetlenül az egészségügybe fektettük, de tudnunk kell, hogy ennek a lépésnek is lesznek társadalmi következményei, amelyeket meg kell magyaráznunk a választópolgárainknak. Kinek a felelőssége, hogy az egészségügyért, vagyis az orvosokért, szakdolgozókért, a betegekért eddig nem álltunk ki? Azt kell mondanom, gyakorlatilag valamennyiünk hibája, már csak azért is, mert akaratlanul is asszisztáltunk egy rendszer minőségének romlásához. Amit pedig hagytunk elsilányulni, azt most mások olcsón, 100 milliárd forintért megvásárolhatják.

Mire számít, mi lesz a kormány következő lépése?
– Ha már hozzáláttunk ehhez a folyamathoz, és „megpiszkáltuk” az egészségügyet, akkor nem biztos, hogy időszerű meghirdetnie a miniszterelnöknek az új tulajdonosi programot az állami vállalatok részvényeiért. Vagyis ismét a büdzsé minél nagyobb bevételéért cserébe hitelfelvételre buzdítani a lakosságot. Abban a lélektani pillanatban, amikor a társadalom finanszírozóképessége folyamatosan csökken, és éppenséggel az egészségüggyel kapcsolatos kiadások nyomán is hatalmas teher rakódhat a lakosságra, ez a program elveheti a lehetőséget attól, hogy az egészségügyben hosszú távú megtakarításokra koncentráljunk. Ha a járulékok csökkentése is a politikai ígéretek közé kerül, még inkább logikusnak tűnik a célirányos lakossági előtakarékosság támogatása és fejlesztése a közeli jövőben. Nem térhetünk ki az elől sem, hogy középtávon szükséges az igénybe vehető szolgáltatások alapcsomagjának definiálása. A változások során ügyelni kell a magán- és közkiadások megfelelő arányának fenntartására. A kollektív és egyéni teherviselés társítására némi analógiát jelenthet a nyugdíjpénztárak bevezetése a 90-es években. Kicsit őszintébb politikára lenne szükség ahhoz, hogy a kialakult helyzetet kezelni tudjuk.