Teljesen meg kell változtatni a jövő kardiológiai, egészségügyi gondozói ellátását!
A betegnek elképzelése sincs a betegségéről, ezért betegtovábbképzéseket kellene szervezni (nem orvosi feladat!) azért, hogy ne a szomszédtól, a hamis prófétáktól, pláne ne a becsapásra szakosodott internetes oldalaktól ismerje meg a saját betegségét. Az önvérnyomásmérésnek, a vércukormérésnek, a diétásnapló vezetésének, a testmozgásnak szabályai vannak, a tennivalót igénylő betegségjeleket is meg kell tanulni. Az internetet, okoseszközöket egyre többen használják, ez pedig a gondozás nagy lehetősége, tessék kihasználni! – mondta lapunknak dr. Nagy Viktor, a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Hematológia Klinikájának osztályvezető főorvosa.
Továbbra is a szív- és érrendszeri betegségek jelentik a fő halálokot. Milyen mozgástér van még rövid, közép- és hosszú távon ennek megváltoztatására?
Mozgástér mindig van, az egyik országban kevesebb, a másikban több, bár ez nem csak hozzáállás kérdése. A halálozási adatokból tisztán látszik, hogy Magyarországnak – megtartva az elért eredményeket – hatalmas ugrásokkal kellene Európa után erednie, mondhatnám hármasugrások sorozatával.
Jöjjön először is a száraz statisztika. Európában egy 65 éves ember 2019-ben átlagosan még 20,2 évig élt, de hazánkban csak 16,9, Norvégiában viszont 21 évig. 2019 után a Covid-járvány mindenhol rontotta az életkilátásokat, ám Magyarország produkálta –lakosságarányosan – a világ egyik legrosszabb mortalitási statisztikáját.
A kardiovaszkuláris betegségek jelentős terhet rónak az egészségügyi rendszerekre és a költségvetésekre, hiszen mégiscsak ez a vezető halálok. Emiatt pl. 2020-ban 1,7 millióan haltak meg az Európai Unióban, ami az összes halálozás 32,7%-ának felel meg (második helyezett 22,5%-kal a rosszindulatú daganat volt, a halálozási arányokat sajnos megzavarta a Covid-járvány). 2020-ban 100 ezer főre vetítve 885 magyar férfi és 623 nő halt meg a keringési rendszer betegségeiben, mindkét nemet illetően csak 4-4 országban volt nagyobb a mortalitás az EU-ban. A koszorúér-betegségen belül az elmúlt évtizedben az akut koronária szindróma mortalitása erőteljesen csökkent, a krónikus koronáriabetegségé azonban sajnos emelkedni kezdett, előbbi esetben az ellátás erényei, utóbbiban pedig a súlyos hibái miatt. Ezeket a hihetetlenül rossz statisztikai adatokat mindenkinek ismernie kell, hiszen ezek a számok mutatják meg azt, hogy honnan is kell felkapaszkodnunk az európai középmezőny felé.
Véleményem szerint a rövid távú tennivalók közé az egészségügyben dolgozók további fizetésemelése és szakmai továbbképzése, a kulturált egészségügyi környezet megteremtése és a betegedukáció tartozik. Manapság hazánkban a második legjobban megfizetett szakembertömeg a tapasztalatokkal rendelkező szakorvosoké, de ez még mindig nem tartja vissza a kivándorlást. Tudomásul kell venni azt is, hogy a partnerek (nővér, asszisztens stb.) éhbérért dolgoznak, fizetésük nevetségesen kevés. Tehát rendezni kell a szakdolgozók fizetését, és meg kell emelni a betegszámra eső kardiológus- és asszisztensszámot. Ha egy betegre csak 3-4 perc jut egy rendelési időben, akkor ezalatt még az ajánlásokban előírt vérnyomásmérési technikát sem lehet elvégezni. A vizit időtartamának növelése a jelenlegi orvosszám mellett pedig alaposan meghosszabbítja a várólistát. Ha már van elegendő egészségügyi személyzet, akkor folytatni kell a vizit módszertanának technikai javítását (számítógépes vizitvezetés, receptírás, életmódjavaslatok nyomtatása stb.), valamint azonnal és erőteljesen kell javítani a posztgraduális képzés színvonalát, számos felmérés ugyanis azt mutatja, hogy erre nagy szükség van. Egy kizsigerelt orvostól, nővértől nem lehet elvárni, hogy nappal három ember helyett dolgozzon, a pihenőidőben pedig szakkönyveket magoljon be.
A közép- és hosszú távú teendők komoly és nem ad hoc előkészítést-tervezést igényelnek. Életem során 3-4 évente került elém egy-egy új egészségügyi reform. Néhány jó elem kivételével mindegyik sikertelen lett (vö. SBO-k megteremtése, de a 24–36 órás műanyag széken való várakoztatás után sokan „hagyják”, hogy a beteg diagnózis nélkül távozzon saját felelősségre), a legfájóbb mindig a sok jó szándékú, de érthetetlenül rövid ideig tartó diagnosztikus kampány.
A nemzetközi kardiovaszkuláris módszertani útmutatókban pontosan le van írva a preventív medicina minden lépése, időbeosztással, diagnosztikus tennivalóval, előírt kezeléssel. Ezeket a bizonyítékokat nem vitatni, hanem alkalmazni kell!
Végül a betegekkel való legfontosabb tennivalók egyike a betegképzés, ami teljes mértékben megoldatlan. Véleményem szerint a felsoroltak alkalmazásával 10-15 éven belül utol lehetne érni Európa egészségügyi középmezőnyét. Ha egy a nemzettel együttműködő kormány jól invesztál az egészségügybe, akkor jönnek az eredmények. Emlékezzünk arra, hogy a foci infrastruktúrájának megteremtése és a működtetés anyagi feltételeinek biztosítása visszahozta a nézőszámot és a nemzeti csapat eredményes játékát.
Merre tart a kardiológia invazív és gyógyszeres téren? Milyen fejlesztések várhatók, mi izgatja most a tudományt?
Kisgyerekként tátott szájjal figyeltem a Holdra szállást. Úgy tudom, hogy az ezt a technikai bravúrt végrehajtó NASA akkori számítógéppark-kapacitása egy jól fejlett mai mobiltelefonét éppen csak elérte, vagy talán valamivel meghaladta. A technikai fejlesztés lehetőségei tehát a csillagos eget ostromolják. Pár példa. Ha a beteg szíve vulgárisan fogalmazva „tönkremegy”, akkor nem azt mondjuk a családnak, hogy menthetetlen, nem segít már gyógyszer. Vagy ha a sebész műtét közben addig operálja a szívet, amíg már nem marad varrható terület, akkor nem tárja szét sajnálkozva a kezeit, kikapcsolva a keringést fenntartó rendszereket, hanem műszívet implantálhat. Ezek a szerkezetek egyre kisebbek és egyre hosszabb ideig működnek, az energiaigényük pedig apró akkumulátorokkal fedezhető. A beteg tehát esélyt kap kivárni a szívtranszplantációt.
A pacemakerek is egyre kisebbek, számítógépes rendszereikbe egyre bonyolultabb technikai-vezérlő megoldások programozhatók, vagyis a szívritmus diagnosztikája és vezérlése egyre egyszerűbbé válik. Az akkumulátorok kicsik, hosszú életidővel rendelkeznek, és töltésük vezeték nélkül is megoldható.
A katéteres aritmiasebészet rohamosan fejlődik. A katéteres koszorúér-beavatkozások az egyszerű tágítókatéterek után már rotablátor plakkfúró és szívórendszerekkel is történhetnek, bevezették a felszívódó stenteket, és az arra technikailag alkalmas esetekben a szívbillentyűk katéteres kezelése-implantációja is megoldott.
A szív, a koszorúér, valamint a perifériás érrendszer képalkotó vizsgálati technikája forradalmian változik. A bevezetett kalcium SCORE számolás segít a kockázatfelmérésben, és elvégezhető a koronarográfia során épnek talált koszorús erek további „kisér”-vizsgálata. Tehát, ha a betegnek típusos angina pectorisa van, de a katéterezés során a subepicardialis koronáriarendszere ép, akkor további képalkotó vizsgálatokkal fel lehet deríteni a vékony koszorúérrendszer funkcionális betegségét is. Nagy felzúdulás volt akkor, amikor az Európai Kardiológusok Társasága a koszorúérbetegek nem invazív kivizsgálását koronária-CT-vel javasolta kerékpár- vagy futószalag-terheléses EKG helyett. Pár év után, bár a várakozási idő még hosszú, érdemben mégis koronária-CT-t végzünk.
Az új gyógyszerek felsorolása helyett inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a klasszikus kockázati tényezők megtartása és felmérése mellett genetikai vizsgálatokkal előre lehet majd jelezni már fiatalabb korban is a várható kardiovaszkuláris betegségeket, és a védőoltásokhoz hasonlóan vakcinákkal lehet majd kezelni a dyslipidaemiát, a cukorbajt vagy akár a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszert.
A felsoroltak nyilvánvalóan irgalmatlanul sok kutatási-fejlesztési pénzt visznek el, ráadásul egyes beavatkozásokat a szükség ellenére a biztosító nem is finanszíroz.
Milyen a kardiológiai és a hipertóniagondozás helyzete, a beteg-együttműködés, a szakmai és szervezeti feltételek?
Nekem az a vesszőparipám, hogy azt a betegséget lehet jól kezelni, amelynek az elterjedtségét és a kezelésével kapcsolatos orvosi tudást-hozzáállást pontosan ismerjük. A kardiovaszkuláris betegségek hazai elterjedtségéről, kezeléséről korábban nulla ismeretünk volt, és csodálkoztunk, hogy milyen nagy a halálozás. Azután jöttek a kisebb, egyáltalán nem reprezentatív felmérések adatai, és meglepődtünk, hogy milyen sok a hipertóniás, milyen kevesen érik el a célvérnyomást, milyen sokan dohányoznak az országban, mennyi a diabéteszes, milyen kevesen kapnak statint, bár kellene szedniük. Egy reprezentatív felmérésből kiderült, hogy az 55–65 év közöttiek kb. 50%-a hipertóniás. Ez azt jelenti, ha pl. az egészségügyi miniszter és párja ennyi idős, akkor egyikük a statisztika törvényei szerint hipertóniás, de ha ők nem, akkor a szomszéd biztosan…
Azután a törvény szerint a Magyar Szívinfarktus Regisztert az ellátóhelyeknek fel kellene tölteniük a betegekkel. A feltöltés sajnos nem teljes. Pedig éppen a regiszterből tudtuk meg, hogy a sikeres PCI után viszonylag kedvezően alakuló korai infarktusmortalitás a hasonló svéd adatokhoz képest pár hónap után már erőteljesen romlik, és elsősorban azért, mert a gondozást végzők vagy nem írják fel a koronária-PCI után szükséges gyógyszereket, vagy ha fel is írják, a betegek nem váltják ki őket.
A jövő kardiológiai, de ne szűkítsünk, inkább egészségügyi gondozói ellátását teljesen meg kell változtatni. Az anyagi lehetőségekről és a szabadidőről fentiekben már kifejtettem a véleményem, a rendszerről tizenkét bőrt nem lehet lenyúzni. De ha a jövőt nézzük, akkor változtatás kell, ez nyilvánvaló. Az orvosi vizitnek az egyenrangúak konzultációjába kellene átalakulnia, az orvosi tekintélyelvűséget el kell felejteni. A betegnek elképzelése sincs a betegségéről, ezért betegtovábbképzéseket kellene szervezni (nem orvosi feladat!) azért, hogy ne a szomszédtól, a hamis prófétáktól, pláne ne a becsapásra szakosodott internetes oldalaktól ismerje meg a saját betegségét. Az önvérnyomásmérésnek, a vércukormérésnek, a diétásnapló vezetésének, a testmozgásnak szabályai vannak, a tennivalót igénylő betegségjeleket is meg kell tanulni. Az internetet, okoseszközöket egyre többen használják, ez pedig a gondozás nagy lehetősége, tessék kihasználni!
Hogyan látja a szakmai utánpótlás helyzetét? Mit tesz a szakma azért, hogy itthon tartsa a fiatalokat?
Első és legfontosabb dolog, a megfelelő graduális képzés. Az egyetemi orvosok nem kapnak oktatási, pszichológiai felkészítést, és ennek szinten tartását a nagybetűs oktatáshoz. A medikus pedig nem unatkozhat a gyakorlaton, mert akkor a rendelésen is csak azt várja majd, hogy mikor lesz vége. A fizetés emelése és az itthonmaradási kötelezettség egy ideig nyilván itthon tartja a fiatalokat, de ehhez más is kell. Kell a családi szeretet, összetartozás. Kell a tágabb környezetben uralkodó pozitív légkör, és kell a szakmában a mester, aki magas színvonalon megtanítja az egyetemről kikerült fiatalt a szakmára, és akire emberként, segítő barátként mindig számíthat.
Mennyire változtatta meg a Covid-járvány a kardiológiai ellátást? Azaz maradt-e meg valami a járvány alatt kényszerűen bevezetett intézkedésekből, módszerekből?
Erre röviden tudok válaszolni. A járvány megmutatta azt, hogy milyen sok felesleges orvos-beteg vizit történik a rendelőben, és a számítógépes technika bevezetése mekkora terhet vesz le az orvosok-asszisztensek válláról. Bár időigényes az interneten vagy telefonon történő orvosi gondozás, a receptek felírása, a vérnyomásnaplók, súlynaplók stb. bemutatása, a betegség időbeli alakulásának figyelése mégis történhet „home office”. Ez felelősségteljes munka, és igényli a saját szintjén jól képzett beteg bevonását a saját gyógyítási folyamatába.
Ha összefoglalom a beszélgetésünket, akkor úgy gondolom, hogy a magyar egészségügyet pénzzel fel kell tölteni, a működést finanszírozni kell, mert tudomásul kell venni, hogy az egészségügyi ellátás költséges dolog. Természetesen ellenőrizni kell azt, hogy mire is megy el a sok pénz.
Ha úgy tetszik, akkor lasszóval kellene vadászni sok-sok orvost-nővért az ellátás végzésére, regenerációs időt kellene biztosítani nekik, és őket és a betegeket rendszeresen tovább kellene képezni. Az egészségtudatosan nevelt fiatal ember pedig nem fog idejekorán meghalni, arra bárki mérget vehet.
Szakmai CV |
Orvosi pályáját 1978-ban kezdte a Károlyi Kórház II. (Kardiológiai) Belgyógyászati Osztályán. Belgyógyász és kardiológiai szakvizsgát követően, 1996 óta dolgozik a Semmelweis Egyetem II. Sz. Belgyógyászati Klinikán, illetve annak jogutódján, a Belgyógyászati és Hematológiai Klinikán, korábban osztályvezető klinikai főorvosként, jelenleg a klinikán működő Hipertónia Központot vezeti. 2019-ig tagja volt a Magyar Kardiológusok Társasága Tanácsadó Testületének, és vezette előbb a társaság Hipertónia, majd a Gyógyszerterápiás és Biomarker Munkacsoportját. Felnőtt transthoracalis és hipertónia-licencvizsgával, továbbá európai kardiológusdiplomával rendelkezik. Több folyóirat szerkesztője volt (Granum, Lege Artis Medicinae, Cardiologia Hungarica), jelenleg az Orvosi Hetilap szerkesztője. |