Prof, határozott névelő nélkül

A „bemutatás” a Gottsegen-klinika meghatározó, napi eseménye volt. A délelőtt felvett betegek elhelyezkedtek a kórteremben, az osztályos orvos fölvette az anamnézist, vizsgált, és mindent részletesen lejegyzett – előbb vagy utóbb írógéppel is, hogy bárki áttekinthesse. Volt, akinek Kökény Marika, a világ egyik leggyorsabban kopácsoló titkárnője segített ebben, de ilyenek kevesen akadtak. A többség kínlódott, mert délre minden fontos adatnak papírra kellett kerülnie: kezdődött a bemutatás.
Az „E” épület legfölső emeletén, a vizsgálóban körben ültek a doktorok, kezükben bemutatandó – a váróban gyülekező – betegeik kórlapja. Az illetékes asszisztensnő makulátlan rendbe tette a vizsgálóágyat. Aztán Prof berobbant.
Belépett, és leült a vizsgálóasztal végénél elhelyezett székre. A kezelőorvos elmondta – fejből! – az anamnézist. Egyszer fordult elő, hogy valamelyikünk olvasni kezdte a kórlapot. Prof hirtelen fölállt, odalépett, és türelmetlen mozdulattal elvette tőle a papírt. A kolléga rezzenéstelen arccal, kommentár nélkül folytatta, immár kívülről.
Az anamnézisnek mindig a név-kor-foglalkozás triásszal kellett kezdődnie. Nem volt elég, hogy „gyári munkás” – a kezelőorvos részletesen ismertette, mi a munkája a betegnek, milyen körülmények között jelennek meg a panaszai. Aztán klasszikus fizikális vizsgálat következett. Az első lépés – az inspectio valóban inspectio volt. Prof elsétált a beteg előtt – látni akarta a teljes bőrfelszínt, tehát a páciens pucéron ült előttünk –, majd visszafordult és néhány pontosan célzott kérdést tett fel, ami kiegészítette az anamnézist. Rövid kommentár, majd gyors, de gondos fizikális vizsgálat, végül az eset összefoglalása következett, és természetesen az elvégzendő laborvizsgálatok, egyéb teendők felsorolása, amit a kezelőorvos sietve jegyzetelt.
A papír és ceruza használata ilyenkor nem csupán ajánlott, de szükséges is volt. De nem a Profnak. Ő számomra ma sem érthető teljességgel emlékezett minden beteg minden elhangzott adatára, amire figyelnünk kellett – vagy kellett volna. Jó példa erre az az idős hölgy, aki néhány évvel kezelése után visszakerült a klinikára. Alig tudtuk kibogozni a régi kórlapból, mi történt legutóbb vele. Aznap a nagyvizit megelőzte a bemutatást. Főnökünk megállt az ágy végénél, vidáman ráköszönt a matrónára és azt kérdezte: „Sikerült megoperáltatni a sérvét tavalyelőtt, kedves Kovácsné? Mi akkor is mondtuk, hogy a szívétől nyugodtan dolgozhat a sebész.”
A nagyvizitet okosabb volna csupa nagybetűvel írni. NAGYVIZIT volt az, az emeleten dolgozó, összes doktorral, az osztályon dolgozó nővér mellett a klinika főnővérével, a továbbképzősökkel. Előfordult, hogy az éppen megérkező betegnél leukémia gyanúja vetődött fel. Hívásra azonnal jött Gizi, a fantasztikus laborasszisztens. Szúrás, majd vissza egy emelettel följebb, a laborba. Fixálás, festés. Mikor Prof kilépett az utolsó kórteremből, már referálták, hogy a kenet megtekinthető a mikroszkópban. Rögtön ment tekinteni. Ördögien tudta a hematológiát is.
Az ő idejében még nem létezett elektronikus szakirodalom. A fontos folyóiratok jártak a könyvtárba, ott lehetett olvasni, esetleg éjszakára kölcsön kapni, ha az illető olyan megbízhatónak bizonyult már évek óta, hogy a könyvtáros vállalni merte ezt a kockázatot. Azt kellett figyelni, hogy Prof hány óra alatt olvassa el a frissen megérkező lapot. Amikor a posta az új számot meghozta, az először a professzori irodába került. A NAGYVIZIT a folyamatos oktatás, továbbképzés helye is volt. Prof az ott fekvő betegek gondjaival kapcsolatban ismertette a legújabb szakirodalmat és véleményét arról, mit kellene annak alapján másképp csinálnunk.
A numerus clausus miatt Gottsegen György nem kerülhetett Magyarországon az egyetemre. Orvosi tanulmányait Bécsben és Párizsban végezte, ezért orvosi anyanyelve a német és a francia volt. Magyarul és angol nyelven ugyancsak irodalmi pontossággal, eleganciával beszélt. Nemzetközi ismertsége és tekintélye miatt tarthattunk Budapesten olyan kongresszust, amelyen itt voltak az egész világ legkitűnőbb vezető szaktekintélyei. Amikor a megnyitón Prof a hivatalos magyar megnyitó után papír nélkül és érezhetően nem betanult szövegként, hanem könnyedén váltott át angolra, németre, franciára, több kardiológiai világnagyságnak tágra nyílt a szeme.
Lenyűgözően művelt volt, olvasott, tájékozott. Az Európai Kardiológusok Társaságának prágai kongresszusán – fölkérés alapján – Prof elnökölte a szívsebészeti ülésszakot. Az operatív kardiológia akkor volt fölfutóban, a zsúfolt nagyteremben Gottsegen György föllépett a dobogóra, és azzal kezdte: „Sokan csodálkozhatnak, hogy chirurgus helyett egy belgyógyász vezeti a sebészek tudományos programját, de az Európai Kardiológus Társaság vezetői minden bizonnyal Talleyrand híres mondására gondoltak, amely szerint a háború túlságosan komoly dolog, semhogy azt a katonákra lehetne bízni…” A tömeg fölmorajlott, majd kitört a taps.
A kisujjában volt minden, ami abban a korban a kardiológiában létezett. A szakorvosok büszkén emlegetik a Wenckebach-periodikát, és besöprik mindazok elismerését, akiknek nem adatott meg ez a tudás. Gottsegen a Wenckebach-klinikán dolgozott. Még az ötven éve dolgozó sztárkardiológusok is tisztelték őt. Világosan látta a fejlődés legfontosabb irányait, foglalkozott a kardiovaszkuláris gyógyszerekkel és a legkorábbi időben az epidemiológiával.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy az egyetemi diploma megszerzése után két évvel az általa alapított – és most az ő nevét viselő – intézetbe kerültem. Azért voltam szerencsés, mert bekerülhettem abba a csapatba, amelynek tagjait ő gyűjtötte maga köré. Nagyszerű orvosokat keresett és talált meg. Aki ott volt, igazi tudományos és klinikai műhelybe került.
Később abban is szerencsés voltam, hogy a World Heart Federation vezetőségében közvetlenül megismerhettem a világ legjobb, leghíresebb klinikus kardiológusait, valamilyen formában szinte mindegyikükkel évekig dolgozhattam is. Ha ezt a listát végiggondolom, Gottsegen György volt az egyik legnagyobb, akivel találkoztam.

Dr. Matos Lajos

Vér, tüdő – és sok szív
Amikor egyszer eljutottam Londonba és megnézhettem az – elegánsan fogalmazva – angol testvérintézetet (National Institute of Heart, Blood and Lung), azt mondogattam magamban, hogy ez a sokemeletnyi, osztályokra tagozódó intézmény nálunk egyetlen ember volt: Gottsegen György.
• Blood – tudta, szerette is a hematológiát.
• Lung – A pulmonológiával kapcsolatos elképzeléseit bizonyos pontokon a tüdőgyógyászok egy része vitatta, de – különösen a tüdőkeringés kérdéseiben – bámulatos tudása vitathatatlan volt.
• Heart – Ő alapította az Országos Kardiológiai Intézetet, szenvedélyesen igyekezett a legújabb módszereket, gyógyszereket bevezetni ezen a területen.