Post-Covid, a nehezen objektivizálható tünetegyüttes

(...)

– Szeretném tisztázni, mi a post-Covid-szindróma és a post-Covid állapot közötti különbség, e két fogalom ugyanis sajnálatosan összekeveredett az utóbbi időben. Persze mindkettő kiváltó oka a koronavírus, de a következményeket tekintve mégis nagyon eltérnek egymástól. A post-Covid-szindróma esetében egy – akár tünetmentes embernek – a fertőzését követően a tizenkettedik hét után kialakuló, és/vagy ez után is meglévő tüneteiről beszélünk.

Itt egy roppant változatos és nehezen objektivizálható tünetegyüttesről beszélünk, olyasmiről, ami az adott betegnek – aki lehet, hogy valójában nem is „beteg” – az életminőségét befolyásolja, akár súlyosan. Ez teljesen független attól, hogy az adott ember kórházban vagy otthon vészelte át a kórt. Jellemző tünetei a fáradtság, a köhögés, az ízületi fájdalmak és az alvási gondok. Mindent összevetve a post-Covid-szindrómától sújtott emberek nem érzik jól magukat a bőrükben. Vissza kellene menniük dolgozni, de nem tudnak, lévén képtelenek úgy teljesíteni, mint korábban. Ez érthető okokból idegesíti és frusztrálja őket.

A post-Covid centrumok azért nyíltak, hogy kiderítsék, mi áll e gyengeség mögött, van-e ennek szervi, funkcionális oka. Ez többszöri, ambulánsan elvégezhető vizsgálatokat jelent, ahol avatott szakemberek igyekeznek felderíteni az okokat. Az általános tapasztalat azt mutatja, ha valóban nincsen semmiféle szervi baj, akkor e negatív tünetek az esetek döntő részében fél esztendő után általában megszűnnek.

– Rossz hangulatban egy hét is sok – nemhogy hat hónap. Miként lehet ezt az időszakot átvészelni?

– Léteznek viszonylag egyszerű technikák, amelyek nemcsak a közérzetet, hanem például akár az alvást is befolyásolják – ezekhez kellenek a szakemberek. Kár feledni, ha a szakorvosok ki tudják zárni a szervi eltérést a tünetek mögött, az már önmagában mérhető megnyugvást jelent a léleknek. Ez tehát a post-Covid-szindróma.

– Míg a másik…

– A post-Covid állapot, és ez áll közelebb az én szakmámhoz. Tudjuk, hogy a kórházi kezelésben részesülő betegek egy része sajnos intenzív osztályra kerül, ahol aztán noninvazív vagy invazív módon lélegeztetjük őket. Számos embernek azonban nemcsak a tüdeje károsodik, hanem a vesét és/vagy a szívet is érinti a fertőzés. Az ellátás, de sokkal inkább a beteg érdeke szerint az érintettek tudatát és izomtevékenységét több hétig, akár hónapokig ki kell kapcsolni. Mindezt az magyarázza, hogy a koronavírus-fertőzés egy rendkívül lassan gyógyuló kór. Fontos megjegyezni azt is, hogy a szervezetben nemcsak a koronavírus okoz bajt, hanem a beteg életfenntartásához szükséges intenzív terápia is.

– Mondana egy példát?

– A leginkább közismert, hogy ha valaki hetekig nem mozdul, akkor elsorvadnak az izmai. Ez abban az esetben is bekövetkezik, ha passzív állapotában bicikliztetjük – már ha merjük – vagy naponta lelkiismeretesen átmozgatja a gyógytornász. De joggal említhetjük a táplálást is, hiszen aki hetekig alszik, az az ételt csak csöveken keresztül kaphatja – márpedig ahhoz, hogy a bélrendszer ne „felejtse el” a feladatait, valahogy a gyomorba kell juttatni a táplálékot. Lehetne ezt ragozni akár a kényszerű gégemetszéssel is, de kevéssé szeretném folytatni. Kevesen tudják elképzelni, mi mindent megteszünk azért, hogy az egyén túlélési esélyeit a maximumra növeljük, de ez óhatatlanul mellékhatásokkal, károsodásokkal jár. Békeidőben, azaz a pandémia megjelenése előtt idehaza naponta durván kétszáz ember szokott lélegeztetőgépen lenni – mostanság meg csak a koronavírus miatt ezer fölött járt e mutató, és ehhez jön még az egyéb okból lélegeztetett betegek száma.

A teljes interjút a Magyar Hírlap közli.