Multirezisztens baktériumok. II. rész

Jóllehet, az utóbbi egy évtizedben nem vezettek be érdemben új hatóanyagot a piacra, ennek ellenére úgy látom, hogy a következő években egyre-másra jelenhetnek meg ismét új antibiotikumok, mert beérnek a folyamatban lévő fejlesztések. Persze a sok éves kihagyás egyértelműen jelzi, hogy űr alakult ki ezen a területen. Ennek egyik oka a fejlesztések kudarca, a másik pedig az, hogy a kutatási portfóliókban egyéb területek (biotechnológia, onkológia) kerültek inkább előtérbe.

 

A baktériumok azonban ez idő alatt sem pihentek, így megnőtt a veszélye annak, hogy az orvostudomány nem tud lépést tartani velük. A fejlesztések egyik hajtóereje, hogy a baktériumok egyre rezisztensebbé válnak, ugyanakkor éppen ez a gátjuk is: egy kutatási irányt egy-két évtizedes távlatra lehet kijelölni, s ez idő alatt akkor is rengeteg kockázat merül fel, ha nem változik a kórokozó – ez a tényező viszont megsokszorozza a sikertelenség esélyét. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az egyes régiókban más-más baktériumtörzsek és betegségek okoznak gondot.

 

Egy rezisztencia sosem nevezhető általánosnak, hiszen amíg bizonyos területeken akár 80–90 százalékban is rezisztens törzseket detektálnak, másutt ez az arány 20–30 százalék alatt marad. Ezért nehezen elképzelhetőnek tartom, hogy egy „szuperbaktérium” által kiváltott pandémia alakuljon ki. Ennél nagyobb gondnak vélem a helyi szinten kontrollálhatatlanná váló kórházi fertőzéseket. Az Egyesült Államokban, egyes ázsiai és óceániai térségekben rosszabbak a rezisztenciaviszonyok, mint Európában, s a kontinensen belül is nagy különbségek mutatkoznak. Ennek magyarázata pedig egyértelműen abban rejlik, hogy hol mennyire vigyáznak a meglévő gyógyszerekre. Hollandiában vagy Svédországban igen ritkán írnak fel antibiotikumot; amelyik betegségnél ez lehetséges, inkább a hagyományos lázcsillapítást, az otthoni „kifekvést” szorgalmazzák. Ezzel ellentétben Olaszországban bizony elvárják a betegek, hogy írjon fel valamit az orvos, s a magyarok attitűdje is inkább ez utóbbihoz áll közelebb: sok páciens számára a jó orvos ismérve, hogy jó erős gyógyszert ad.

 

Az eltérő hozzáállás szembetűnő következményekkel jár: Skandináviában jóval nagyobb hatásfokkal képesek antibakteriális kezelést alkalmazni, mint Dél-Európa egyes térségeiben. (Országon belül is érdekes megfigyelés, hogy idehaza a keleti megyékben az injekciók aránya meghaladja az orális gyógyszerekét, amiben szintén szerepet játszhat az ott élőknek az a meggyőződése, miszerint egy „brutális” injekció jobban hat, mint a tabletták.) Természetesen a kérdést számos oldalról meg lehet közelíteni, hiszen a szakemberek között sincs teljes egyetértés: sok orvos véli úgy, hogy a bakteriális felülfertőzés elkerülése érdekében vírusos infekció esetén is indokolt az antibiotikumos kezelés. Felvetődik tehát az a nehezen eldönthető kérdés, hogy ezek az orvosok feleslegesen használnak-e a gyógyszereket, vagy megelőznek egy súlyosabb komplikációt. Az infekciókontroll érdemi működtetését – az intézményi minőségbiztosítási rendszerek részeként – ennek eldöntése szempontjából is kiemelten fontosnak tartom.