Mit keres(het) Kant az OEP asztalán?

Van-e, lehet-e helye a morálfilozófiának az egészségügyi technológiák, nagy értékű terápiák befogadásában, az életmentő terápiák „beárazásában”? Hogyan segíthet Arisztotelész, Kant vagy Michael J. Sandel a méltányosságban, az igazságosságban, az értékközpontú döntéshozatalban? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ kedd este a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság (META) ülésének részt vevői a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben (KOKI), miközben az egészségügyi technológia-elemzéssel támogatott döntéshozatal etikai alapjait igyekeztek megvitatni.

Nem választottak könnyű témát, nem is juthattak a témafelvetésen túl, túl messzire.

Morális válság van az egészségügyben, hovatovább értékválság az egész társadalomban. Az egyik legfőbb probléma, hogy a főbb szereplők és a döntéshozók hitelüket vesztették, melyhez jelentősen hozzájárul, hogy a túlterhelt, alulfinanszírozott egészségügyiek kénytelenek foglalkozni a paraszolvencia és a gyógyszergyári juttatások kérdéskörével, míg az intézményvezetők célja nem egyszer az általuk vezetett intézményeknek a túlélése. Az ipari oldal eladásközpontú modellre épít, a makroszintű döntéshozók döntéseiből pedig gyakorta hiányzik az átláthatóság és az objektivitás – vázolta a problémákat nagy vonalakban Kaló Zoltán, a META elnökségének tagja, az ELTE Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának vezetője.

Hogy megteremthető-e az értékalapú közfinanszírozott egészségügyi rendszer? Szűkös források elosztását csak objektív alapelvek és kutatások alapján, ellenőrizhetően lehet(ne), kellene megvalósítani, mindeközben azonban olyan kérdéseken is gondolkodni kell, vajon támogatnia kell-e az egészségbiztosítónak egy olyan személy tüdődaganat-ellenes terápiáját, aki a kemó után közvetlenül kimegy rágyújtani? Az ilyen kérdésekről, ha úgy tetszik, a közpénzek makroszintű elosztásának módjáról el kéne kezdeni a társadalmi vitát – vélekedett az egészség-gazdaságtani szakértő, aki szerint a hibásan alkalmazott alapelvek „a rendszer vámszedőit” termelhetik ki. Mint fogalmazott, a mai társadalmi gyakorlatra jellemző, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Nem ritka, hogy egyetemi köntösben végeznek üzleti tevékenységet vagy „úri szabó” módjára szakértenek. Meg kellene tanítani az ifjaknak az íratlan etikai normákat, a jó szándékot, a betegközpontúságot, a fiatal döntéshozóknak elmagyarázni, hogy ne legyen felsőbbrendűségi érzésük a kiszolgáltatottakkal szemben, mert hosszú az élet, ők is kerülhetnek olyan helyzetbe...  

Mint a témát felvezető Németh Gergely vallja, a hazai támogatáspolitika alapelvei között rendszerint megemlítik az igazságosságot és a méltányosságot, de tudjuk, mit jelentenek ezek a fogalmak? Vajon igazságosak, méltányosak vagyunk? Kaló Zoltán példájával élve: mi a teendő, ha egy új szer alkalmazása esetén egy nagy halálozású, végső stádiumú beteg havi terápiás költsége nyolc millió forint, a korábbi hathoz képest, a várható túlélés pedig három hónap? Vajon hozzáférhető a szer minden rászoruló számára szocioökonómiai státustól, származástól és földrajzi helytől függetlenül? És vajon választhatja-e egy tartós munkanélküli azt a megoldást, hogy lemond a kezelésről, ám kéri a terápia költségének felét önmaga és a családja számára?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélni kell, ám mint azt Oberfrank Ferenc bioetikus, az MTA KOKI ügyvezető igazgatója megállapította, mindez már csak azért sem egyszerű, mert az átlagember számára, ha politikustól vagy a tévében hall az etikáról, az legtöbbször képmutatásnak tűnik. Minderre persze különleges hajlamunk van, és képesek vagyunk eltompulni; nem is vesszük észre, hogy egy probléma meddig szakmai, és mettől kezdve etikai. Néha nehéz különválasztani a szakmai döntéstől a személyes értékrendszertől vagy gazdasági szükségszerűségtől függő döntést, és ez az egészségügyi technológiák területén különösen bonyolult. Kissé leegyszerűsítve: általában szakember fogalmazza meg az elvárást a technológia felé, hogy annak segítségével „megjavítsunk egy hibát”. Ez azonban képes öncélúvá válni, technicizálni az orvoslást, amely összességében így olyan területeket is medikalizál, amelyek korábban nem tartoztak az orvosi területek körébe. Ma azonban inkább már a technológia „jelentkezik”, s mindez egyénekben és társadalmi csoportokban hozhat létre elvárásokat, ami jelentős erkölcsi kérdéseket is fölvethet. A gond ezzel az, hogy mint Oberfrank vallja, hiába van hagyományosan jó kapcsolat a tudomány és a technológia között, a tudomány némiképp sematizál, nem perszonalizál, márpedig a technológia az egyén szintjén valósul meg, ami a dolgok leegyszerűsítését jelenti. Ahhoz, hogy mindez működjön, vissza kell illeszteni a nagy egész bonyolultságába, azaz olyan dimenziókat is vizsgálnunk kell, amelyeket egyébként nem szoktunk.  

A bonyolultságot jelzik a META estjén felvetett „esettanulmány” kérdései is. Vajon mi a helyes finanszírozói döntés abban az esetben, ha egy cég kifejleszt egy hatóanyagot daganatos megbetegedésekre, amelyet egy évvel később egy másik cég az időskori vakság kezelésére ajánl? Utóbbi ára 2000 dollár, az előbbiből „adagolva” az időskori vakság kezelésére előállított injekció azonban „csak” 50 dollárba kerül, de nem törzskönyvezett, az adott betegségre nem indikált, s ezzel „elvesszük a szabadalmat” a fejlesztőtől is (de esetleg megvonjuk a gyógyulás esélyét számos betegtől)…

Nem könnyű kérdések – néhány óra alatt az orvosi etika kérdései a legjobb szándék ellenére sem körbejárhatók. Mint azonban a META ülésén jónéhányan megállapították, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán napirendjére tűzte azt valaki, ám a vitát nyilvánvalóan széles körben folytatni kell(ene), és állandóan napirenden tartani. A META ehhez jó szívvel ajánlja Michael J. Sandel, a Harvard Egyetem professzora kurzusának előadását, ami az emberi élet pénzben kifejezett értékének morális kérdéseit járja körbe. Javasolják a professzor youtube-on elérhető teljes kurzusát is, valamint Mi igazságos és mi nem? című könyvét, amely a kiadó fülszövege szerint „egyfajta útmutató a modern világ morális problémáinak megértéséhez.”