Itt az ideje farkast kiáltani!

– Fél?

– Igen, de elsősorban nem önmagam miatt. Van egy hetven éven felüli háziorvos édesanyám, akit igen nehéz volt meggyőzni arról, hogy húzódjon hátra a frontvonalból és maradjon otthon a vele hasonló korú édesapámmal együtt. És aggódom rajtuk kívül minden ismerős és  ismeretlen idősebb és betegebb emberért, akiket potenciálisan megölhet ez a mostani járvány.

– És önmagáért?

– A statisztikák szerint ötvenen még innen, egészségesen, várhatóan ahhoz a 80 százalékhoz tartozom majd, akik lábon kihordják a fertőzést. Inkább az a gond, hogy ha beteg leszek, egy időre az amúgy is kevés aneszteziológus orvosból eggyel kevesebb lesz.

– Nem először hallom, hogy az idős orvosok sokkal inkább úgy érzik, hogy a „frontvonalban” kell lenniük, a fiatal generáció pedig mintha ódzkodna odaállni az elé, amire sokan számítanak most, és inkább kibúvókat keres.

– Mindkét oldallal szemben túlzásnak érzem az általánosítást. Az idősebbek esetében is, akik még abban nőttek fel, hogy a fonendoszkópjukkal meg kell oldaniuk minden helyzetet, és szintúgy a fiataloknál, akik viszont már úgy szocializálódtak, hogy számos eszköz áll a rendelkezésükre a diagnosztizáláshoz és a gyógyításhoz. Utóbbiak között is sokan vannak, akik harciasan, a megoldásokat keresve állnak a problémák elé. De az tény, hogy ez a generáció már inkább technikai sportként tekint a gyógyításra, megszokták, hogy a szükséges eszközök rendelkezésre állnak, ahogy egy Forma 1-es versenyre sem áll ki senki egy háromkerekű autóval, szerszámok és szervizháttér nélkül.

A járvány  újfajta megközelítést kíván a kollégáktól is, hiszen nincs számolatlan lehetőség konzíliumokra és műszeres vizsgálatokra, nehéz a megváltozó körülmények között tájékozódni és adaptálódni. Ennek ellenére én szeretném azt hinni, hogy kellő felvilágosítással, a feladatok tisztázásával, tiszta viszonyok mellett a fiatal kollégák is „felveszik a kesztyűt” – főleg ha lesz –,  és tenni fogják a dolgukat.

Dr. Svéd Tamás

– Járványkórházakat jelölnek ki, konténerekből ellátó hely épül, betegfogadó sátrakat emelnek a sürgősségi osztályok mellé. Látjuk, hogy veszélyhelyzetre készül az egészségügy. Az orvosok is?

– Ha bennünket is „telibe kap” a járvány, és  idehaza is előáll az olaszországihoz akár csak hasonló helyzet, amit nem sikerül – és ennek megvan az esélye – megfelelően kezelni, az végletesen demoralizálhatja  az egészségügyet. Vagy minden erőnkkel, mindannyian vállt vállnak vetve nekifeszülünk a kihívásnak,  megküzdünk a vésszel, ami után hősnek érezhetjük magunkat, vagy ellenkezőleg: azt élhetjük meg, hogy mindennemű háttértámogatás nélkül, a frontvonalba előretolt balek bakákként küzdünk valamivel, ami átcsap a fejünk felett.

– Csakhogy Önöknek, orvosoknak mindenféleképpen oda kell állniuk a frontvonalba, ha van háttértámogatás, ha nincs.

– Nagyon nagy részünk oda is fog állni. Azonban ha véget ér a járvány, és mindazok, akik végigküzdötték, nem ünnepelt hősként, hanem kizsigerelt kiskatonákként kerülnek ki ebből a csatából, azok akik korábban is az egészségügy vagy az ország elhagyását fontolgatták, meg is fogják tenni. Nem kevesen.

– A háziorvosokat – és nem a 65 éven felüliekre gondolok – mintha már a járvány kezdetén kivonták volna a védvonalból. Most a kórházakban dolgozók arra panaszkodtak, hogy zúdulnak rájuk a betegek olyan kórképekkel is, ami nem indokolja a páciens továbbküldését.

– Azt gondolom, hogy a  65 év alatti háziorvosok hátrahúzása nem volt cél, inkább rosszul kommunikálták, és így csapódott le a lakosságnál és a kollégáknál egyaránt. Ennek ellenére az alapellátók visszavonását mindenképpen indokolhatja, hogy ha és amennyiben nem rendelkeznek megfelelő védőfelszereléssel, és esetleg megfertőződnek, a tünetmentes időszakban a pacientúrájuk legveszélyeztetettebb tagjainak is átadhatják a vírust. Így ők maguk lehetnek a góc a kisvárosban, faluban, körzetben ahol a praxisuk működik. Ezt mindenképpen érdemes volt és érdemes lenne továbbra is elkerülni. A megfelelő megoldás az, hogy a légúti panaszokkal jelentkező betegeknek egy teljesen elkülönített betegutat biztosítunk, mindenki máshoz viszont a háziorvosoknak az eddig megszokott módon kell viszonyulnia: a beteget meg kell vizsgálni, és az állapotának megfelelően ellátni, vagy továbbküldeni. Azonban itt is észnél kell lenni most, mert lehetséges, hogy az eddig megszokott ellátóhely éppen most alakul át járványkórházzá. A háziorvosokat és mindenki mást is naprakészen kellene  tájékoztatni a megváltozó betegutakról.

– És ez megtörténik?

– Bár én intenzív terápiás orvosként ebben kevésbé vagyok érintett – telefonos egyeztetés és a betegre váró ágy nélkül amúgy sem küldhetek senkit sehova –, de sajnos nem vagyok biztos abban, hogy azokhoz a kollégákhoz, akiknek ez létfontosságú, folyamatosan eljutnak ezek az információk.

– Az ellátóknak el kellett halasztaniuk az elektív műtéteket, hogy csökkenjen az ellátórendszer terhelése. Viszont valószínűleg ugyanannyian vannak, akiknek sürgős ellátásra van szükségük, mint eddig. Mi történik most ezekkel a betegekkel?

– Attól, hogy a járvány lecsap ránk, nem áll meg a kórházakban az élet, az akut problémákat kezelniük kell a sebészeknek, az urológusoknak, a kardiológusoknak, hiszen ezen betegek állapota adekvát beavatkozás nélkül sokat rosszabbodik, vagy akár meg is halhatnak. Kockázat nélkül legfeljebb egy szépészeti plasztikai műtét hagyható el, a kuratív, gyógyító operációk nem halogathatóak a végtelenségig.

A járványnak abban a szakaszában, ahol most tartunk, még inkább az a kérdés, hogy a betegek infarktussal, aorta dissectióval vagy tüdőembóliával időben hozzájutnak-e a sürgős segítséghez, avagy a mellkasi panaszaik miatt megilletődött, a fertőzéstől tartó első ellátóik – akár kimaradó vagy felületes vizsgálatot követően – rossz betegutakon indítják el őket, jelentősen rontva ezzel és az ezt kísérő késlekedéssel a gyógyulási esélyeiket.

– A kórházakban – de inkább világszerte – hiánycikk a védőfelszerelés, érthető, hogy aggódnak a kollégái.

– Ezért is fontos, hogy az orvosi kamara kezdeményezése nyomán végre kezd tisztulni az eljárásrend, azaz, hogy milyen maszkkal, milyen védőfelszereléssel milyen feladatot lehet ellátni. Az FFP3 félálarcot azoknak kell viselniük, akik igazoltan koronavírussal fertőzött beteg közvetlen közelében dolgoznak, illetve azoknak, akik fertőzésgyanús betegeknél aeroszol képződéssel járó feladatokat végeznek, mint a légútbiztosítás, légútból való mintavétel, sürgős szájsebészeti, vagy fogorvosi ellátás. Az ilyenkor még a kezelőben, műtőben tartózkodóknak elég lehet az FFP2-es maszk is, de nagyon jó lenne, ha mindenkinek jutna legalább ilyen szintű védelem. Ám amíg ezek a készletek nem állnak óriási számban rendelkezésre, addig az egyszerűbb betegellátás során a megfelelő módon felhelyezett sebészi, vagy az FFP1-es maszkban kell bíznunk, hiszen addig is  meg kell közelítenünk valahogy  a beteget, mert különben nem tudjuk ellátni.

– Ha lesz elegendő védőfelszerelés, kevesebb aggodalom lesz a kollégáiban?

– Nem csak a védőfelszerelés számít. Pontosan kell tudnunk, mi az elvárás velünk szemben. Sokáig az sem volt világos, hogy ha valaki köpenyben, sebészmaszkban és védőszemüvegben vizsgál egy később koronavírus-pozitívnak bizonyuló beteget, azzal mi a teendő. Kontaktnak számít, vagy sem, vizsgálandó, vagy sem, karanténba kell-e vonulnia a kórházban, vagy elegendő, ha otthon marad két hétig. A legutóbbi rendelkezések már azt mondják, ha az illető nem a beteg légútjaival dolgozott, akkor elegendő a fent említett védelem, és továbbra is részt vehet a gyógyításban, mert feltehetően védett volt a vírussal szemben.

– Miközben nem?

– Nincs százszázalékos védelem. Ha valaki felveszi magára a szkafandert, az FFP3 maszkot, a védőszemüveget, az álarcot, két kesztyűt és a gumicsizmát, kicsi az esélye, hogy megfertőződjön, de ilyenkor sem nulla. Ahogy kevesebb és kevesebb a védőfelszerelés, úgy növekszik a megfertőződés veszélye. De egy sebészi maszk is sokkal többet ér, mint a semmi.

– A tesztelés körül is adódtak vitás pontok. Kell tesztelni az orvost, szakdolgozót aki esetleg COVID-19 beteggel találkozott, vagy sem?

– A kontakttá vált, azaz nem megfelelő  védőfelszerelést viselve fertőzött beteggel találkozó egészségügyi dolgozóknál a tesztelés a munkába való visszatérést gyorsíthatná meg. Ehhez tudtommal két tesztre lenne szükség néhány nap eltéréssel – és még a betegség tünetmentes szakaszában – azt követően, hogy a beteg megfertőzhette az őt ellátó személyt. De még egyszerűbb lenne, ha minden gyanús beteget tudnánk tesztelni, ám a most érvényben lévő hazai ajánlások ebből a szempontból még mindig meglehetősen rigorózusak; talán az el nem ismert szűkösség miatt.

– Van olyan elmélet is, miszerint ha az orvos el is kapja a betegséget, két hét alatt meggyógyul, és onnantól kezdve a vírustól védetten tudja ellátni a betegeket.

– A nyájimmunitáson alapuló elméletet leginkább Angliában hangoztatták, de a gyakorlatba ott  sem ültették át.  Az elv amúgy szép, csak éppen tudományos bizonyítékok nem szólnak mellette a SARS-CoV-2 esetében. Ahogyan a háziorvosoknál is említettem, ha az orvos fertőzött, még mielőtt kidőlne, maga lesz a góc, megfertőzve nem csak betegeit, kollégáit is. Olaszországban az ellátó személyzet 15 százaléka fertőződött meg, ami extrém módon gyorsította a terjedést. Az ottani tapasztalatok birtokában most Kínából Európába érkező szakértők is az egészségügyi személyzet védelmének fontosságát  hangsúlyozzák a leginkább.

– Müller Cecília országos tisztifőorvos napok óta úgy fogalmaz, hogy a tömeges megbetegedések küszöbén állunk. Ön lát reményt arra, hogy ezt elkerüljük?

– Pontos statisztikai adatok hiányában úgy tudom, a matematikusok is becslésekre  hagyatkozva rajzolják meg a különböző forgatókönyvekhez, intézkedésekhez tartozó görbéiket. Én most eléggé pesszimista és kétségbeesett vagyok abban a tekintetben, hogy mennyire fogjuk tudni elkerülni azt a meredeken emelkedő betegszámot, amely egy adott pillanatban már meghaladja az egészségügy potenciális teljesítőképességét.

– Mit tehetünk?

– Részben azt, ami történik. Hogy rohammunkában próbálunk gondoskodni mindenről: a járványkórházak felszereléséről és oxigénnel való ellátásáról. A vezetékek felszerelésére valószínűleg már nincs idő, de legalább az oxigénpalackokról gondoskodni kellene, hogy mindenütt kellő számban legyenek. Úgy hallani, hogy érkeztek  védőeszközök, ezek központi szétosztását is mielőbb meg kellene kezdeni.

Mindezek mellett a legtöbbet most is azzal tudnánk elérni, ha a most következő, vízválasztónak számító 2-3 hétben meg tudjuk akadályozni az embereket abban, hogy fiesztákat tartsanak az utcán, hogy találkozzanak, hogy komolytalanul kezeljék a szabályokat. Talán még van esély megfékezni a járványt azzal, hogy mindenkit otthon tartunk, akár hatósági eszközökkel, azaz a kijárási tilalom bevezetésével.

– Ön megtenné?

– Ha abban a helyzetben lennék, igen. Időt kellene nyernünk.

– Miért?

– A koronavírusos betegek húsz százaléka szorul kórházi ellátásra, ennek mintegy fele intenzív osztályos elhelyezésre, légzéssegítésre, lélegeztetésre. Ha rohamosan nő a betegek száma, a magyar egészségügy képtelen lesz ellátni ezeket a fertőzötteket.

– Kevés az orvos, az ápoló, rossz állapotúak a kórházak?

– A hazai ellátórendszernek van  egy olyan pontja, amit eddig sokat kritizáltunk, de most profitálunk belőle: ezek éppen a régi, pavilonrendszerű kórházak, amelyek járvány idején lehetővé teszik az izolálást. Minden más szempontból a magyar egészségügy hátrányból indul azzal, hogy erősen leamortizált, évek óta alulfinanszírozott, átszervezésre vár. És ez akkor is így van, ha az utóbbi években tagadhatatlanul voltak fejlesztések, és a vidéki központokban megújultak a kórházak. De ez messze nem lesz elég ahhoz, hogy útját álljuk az elkövetkező kataklizmának.

– Eljön az idő itthon is, hogy arról kell dönteni, melyik COVID-19 beteg kapjon ágyat, légzéstámogatást, lélegeztetőgépet?

– Borzasztóan remélem, hogy nem jön el, de ennek az esélyét egyre kisebbnek látom

– Ilyen helyzetben egy orvos átmegy gépi üzemmódba?

– Muszáj neki.

– Csak az adatok alapján döntenek, hogy kinek van nagyobb esélye a túlélésre?

– Ezt kell tennünk, így van. Ez mindenképpen tragikus helyzet, és sokak számára új, néhányunknak kevésbé, hiszen életvégi döntéseket nem ritkán hozunk például az intenzív osztályon, mert a világon egyetlen ellátórendszer sem tudja mindenkinek élete utolsó leheletéig megadni a maximumot. Meg kell tehát határozni a pontokat, ahol az intenzív terápiának már nincs értelme, mert a beteg tartalékai elfogytak. Ilyenkor vissza kell vonulni a kezelésből. De ha tömegessé válnak a COVID-19 megbetegedések, telítődnek a kapacitások, olyan emberekről is kénytelenek leszünk lemondani, akiket a megfelelő ellátó személyzettel és eszközökkel még nagy valószínűséggel megmenthettünk volna.

– Kemény, őszinte szavak.

– A helyzet, amiben most vagyunk, mindenki részéről őszinte beszédet kíván. És ez nem a pánikkeltésről szól, hanem arról, hogy mindenki tudja, mivel állunk szemben.

– Önök, orvosok tudják.

– Tudjuk. De legyen egyértelmű kommunikáció. El kell ismerni a szűkösségeket, a kapacitáskorlátokat, az időhiányt. Ezek nem a gyengeség jelei, hanem a realitás. Lehet kamikáze-pilótákat képezni az orvosokból, de legalább mondjuk meg nekik. Tudják amúgy is, hiszen szakemberek, gyorsan összeáll a fejükben a kép: a példánál maradva ránéznek az üzemanyagszintjelzőre és tudják, hogy nem elég a kerozin a visszaútra. Miközben a cseh miniszterelnök bocsánatot tudott kérni azért, mert nem tudták megfelelően ellátni az országot védőfelszereléssel – amellett, hogy beszereztek sok mindent –, Magyarországon még mindig mintha azt szeretnék sugallani, hogy minden rendben van és mindenki mindenre felkészült.

– Mert talán attól tartanak, hogy az őszinteség nyomán kitörne a pánik.

– Én ugyan nem bánnám, ha a lakosság most egy kicsit riadtabb lenne. Sokkal nagyobb baj az, ha indokolatlan kincstári optimizmussal futunk neki valaminek, ami potenciálisan katasztrófával fenyegethet. Én most ijesztgetés-párti vagyok.

Kiálts farkast… mert jön.