Hamarabb gyógyul a beteg, ha normálisan beszélnek vele
A Telex háromrészes cikksorozatban nézett utána, miért annyira sivár és embertelen az orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód az egészségügyben.
Első cikkükben hétköznapi emberek mesélték el tipikus vagy abszurd történeteiket.
„Ha tehetnénk, az lenne a kórházak homlokzatára írva, hogy együttérző kórházak” – kezdi Mezei Andrea, aki egy egyesületet is létrehozott azért, hogy egyszer elérje ezt a célt. Személyes tapasztalat vitte el idáig: tíz évvel ezelőtt egyetlen év alatt 7-8 kórházi osztállyal találkozott hozzátartozóként, miközben két közeli családtagját kísérte az egészségügy közmondásos útvesztőjében. Emlékei szerint előbb kultúrsokkot kapott, aztán kiborult.
„Hozzátartozóként is kikészít az a tárgyiasítás, amin a beteg családtagod átmegy. Plusz minden egyes helyzetben meg kell küzdeni nemcsak azért, hogy egyenrangú partnerként tekintsenek rád, hanem azért is, hogy egyáltalán észrevegyenek” – magyarázza. Miután feldolgozta hozzátartozói elvesztését, megalapította a PAF-ot, azaz a Pozitív Attitűd Formálás – Az emberibb egészségügyért alapítványt, amely az együttérző orvoslásban hisz. A szervezetfejlesztő tanácsadó Andrea és önkéntes társai elsősorban változásmenedzsmentet végeznek olyan kórházi osztályokon, amelyeken megvan az akarat a belső működés megváltoztatására. Egyik meghatározó forrásuknak Robin Youngson aneszteziológus, egészségügyiszervezet-fejlesztő Együttérző gyógyítás című, magyarul is olvasható könyvét tartják.
Személyes tapasztalat hívta életre az eleinte Babagenetikaként ismert, ma már Élet.Érzés néven működő egyesületet is. Vezetője Sevcsik M. Anna nyolcgyerekes anya, akinek három gyereke úgynevezett átsuhanó baba; Anna öt babának adott életet. „Három átsuhanó baba után pontosan ismerem az érzést, hogy milyen nehéz, ha szülőként nem mindig kapjuk meg a megfelelő támogatást, a kellő információt vagy az empátiát a környezetünktől” – áll bemutatkozásában.
A Telex velük és Varga Katalin pszichológussal, az ELTE egyetemi tanárával, az MTA doktorával keressük közösen a választ arra, miért olyan a kommunikáció az egészségügyben, ami végső soron az egészségügyi dolgozó–beteg–hozzátartozó háromszög egyik tagjának senkinek sem jó.
Itthon és külföldön is több kutató kiszámította már, milyen költségekkel jár, ha egy beteget nem vesznek emberszámba, nem beszélnek vele méltó módon, megalázzák vagy infantilizálják; és mennyivel gyorsabban gyógyul az, akivel szeretetteljesen vagy legalább csak normálisan bánnak. A kommunikáció minősége tehát nemcsak etikai, hanem milliárdokban mérhető népegészségügyi kérdés.
Száz-százötven évvel ezelőtt az orvosláskultúrában az volt az alap, hogy a doktor úr mindent tud, nem kell elmagyaráznia semmit; a betegnek amúgy is csak gyógyulni van joga, kérdezni nem. „Amikor belépsz a kórházba, rögtön ér egy fejnyomás, elidegenítenek az ódon falak. Az ember összemegy egy ilyen helyszínen” – tapasztalta Mezei Andrea.
Ugyanakkor a gyökérokot nem a százéves falakban, hanem a közéjük ivódott mentalitásban érdemes keresni: „A magyar társadalomnak van egy olyan része, amely teljesen beleszorult a feudalisztikus viszonyokba, és van egy része, amelyik kiszabadult onnan. Az a része, amelyik kiszabadult, nem érti, hogy amikor bekerül egy kórházba, miért repül vissza az időben.
A pénztárost a közértben már megtanították köszönni és mosolyogni, és arra is, hogy ne csesszen le, ha kérdezel tőle valamit; elszoktál attól, hogy olyan hierarchiában találod magad, amitől nemcsak te, de a benne dolgozók is szenvednek. A kórházak egy részében mégis ilyen körülmények közé kerülsz vissza” – magyarázza Mezei Andrea.
