Lénárd Rita az orvos-beteg kapcsolat változásairól
A gyógyulás-gyógyítás kulcsa a bizalmon alapuló, egyenrangú partneri kapcsolat beteg és orvosa között – vallja a Magyar Orvosi Kamara közelmúltban lemondott alelnöke. Dr. Lénárd Ritával a HáziPatika beszélgetett.
Miért ennyire szívügye az orvos és betege közti kommunikáció?
A beteg és orvosa közti őszinte, partneri, bizalmi kapcsolat a gyógyítás-gyógyulás alapja, de az egészségügynek nagyon sokat kell még változnia, hogy ez jól működjön. A legtöbb betegpanasz, bejelentés, vagy akár per is leggyakrabban a nem megfelelő kommunikáció következménye. Nagyon fontos, hogy a páciens merjen és tudjon kérdezni az állapotáról, meg tudja osztani aggodalmait az orvosával, a kezelőorvos pedig úgy közölje a diagnózist és a kezelés részleteit, hogy a beteg megértse. Akkor lesz ugyanis eredményes a terápia, ha orvos és betege jól tud együttműködni.
Mennyit változott ez az elmúlt évtizedek során?
Amikor én végeztem, 1979-ben még egyfajta atyai, paternalista gondolkodásmód volt jellemző, vagyis az orvos elmondta, mit kell tenni, mit kell beszedni, mire kell figyelni, és ezt a beteg kérdés nélkül elfogadta, jó esetben végre is hajtotta. Néhány évtizeddel ezelőtt a páciensnek még teljesen másként kellett viselkednie, passzív elszenvedője volt azoknak a beavatkozásoknak, amiket a "nagy fehér varázsló" elrendelt. A kórházi ágyban csendben kellett feküdni, hangoskodni, nevetni nem volt illendő, sőt ilyenkor megjegyezték: ha ilyen jól van, talán nem is beteg. Olyannyira erős volt ez az atyáskodó orvosi szemlélet, hogy a daganatos betegeknek nem mondtuk el a diagnózist. Ma szinte elképzelhetetlen, de még a 80-as években is bevett gyakorlat volt, hogy két zárójelentést írtunk: a beteg a hamisat kapta meg, amin valamilyen áldiagnózis szerepelt. A család kapta kézhez a valódi zárójelentést, amiben a rák is fel volt tüntetve. Bevontuk a családtagokat és velük összefogva, együtt titkoltuk el a súlyos daganatos betegek elől az állapotukat.
Miért volt erre szükség?
Akkoriban az a szándék vezérelt minket, hogy ne vegyük el a reményt a betegtől, de ma már világos: ez nagyon rossz út volt. Hiszen a betegnek küzdenie kell az egészségéért és fel kell vérteznie magát a betegséggel szemben, ez pedig akkor lesz igazán eredményes, ha tudja, hogy mi ellen harcol. A rák például – bár sokan még mindig így gondolnak erre – ma már legtöbbször nem egyenlő a halálos diagnózissal. Ha pedig már tényleg gyógyíthatatlan a betegség, akkor is joga van a betegnek ahhoz, hogy rendezze a dolgait, lezárja az életét, illetve hogy átgondolja, mi az, amit még mindenképp szeretne megtenni a maradék idejében, ami megadatik.
A teljes beszélgetést ITT olvashatja
